KARAOKE KLUB

Szeretnék valami nagyot alkotni, míg fiatal vagyok, azt szeretném, ha mindenki, aki ismer, büszke lenne rám és azt mondanák igen, én ismerem ezt a lányt! Szeretném átadni azt a sok élményt, amit én átéltem eddig életem során a csalódásaimról és a legfontosabb témával kapcsolatban akarok útmutatást adni a rajongóimnak.
Szerelem. Mi az egyáltalán? Van, aki meg tudná pontosan határozni ezt a komplex fogalmat melybe tengernyi érzelem, sérelem és emlék tartozik? Megbántjuk a másik félt, mert önzőn viselkedünk, mert azt hisszük, hogy ha ezt tesszük, mindent megoldunk. Nem okozunk neki fájdalmat, pedig épp ezzel okozzuk neki a legnagyobbakat. Én meg akartam védeni Matíast minden sérelemtől, ami egy távkapcsolatban érhette volna mindkettőnket, ezért szakítottam meg a kapcsolatot. Esélyt akartam neki adni arra, hogy elkezdhesse az új életét valaki olyan mellett, aki ott lehet mindig vele.
Több mint kilencezer kilométer a két otthonom között a távolság, ami nem leküzdhető még akkor sem, ha itt van nekünk az internet lehetőségei. Nem mondhatom azt, hogy átugrok a barátomhoz és fél óra múlva mondjuk ott is vagyok. Nem, ez pedig szörnyű érzés, hogy a szeretett személyt nem ölelheted magadhoz akkor, amikor akarod, hanem várnod kell. Sokat. Mert pénz kérdése is ez az egész utazás, egy szóval: nehéz lenne megtartani.
Ezért inkább elengedtem, szabadon hagytam az életem szerelmének a kezét, hogy megtalálhassa a boldogságát valaki más mellett. Számtalanszor elgondolkodtam azon, hogy miként reagálnék arra, ha tényleg lenne valakije. Szívem mélyén reméltem sose talál senkit, de ez hatalmas önzőség tőlem, nem lehetek ilyen. Én hagytam ott, ha továbblépett, akkor támogatnom kell nem pedig hátráltatnom. Ők is támogattak mikor megnyertem ezt a lehetőséget, pedig mondhatták volna, hogy maradjak én pedig maradtam volna. Mert minden szerződésnél fontosabb a barátaim és a családom társasága. Most is itt hagynám, csak egy szót kéne kimondaniuk és fognám a sátorfámat. Csak az a rossz, hogy elvárásokat akasztottak a nyakamba, kicsiny kis vállaimat nyomják ezek a problémák, kötelezettségek, amiket nem hagyhatok csak úgy itt. Felelősséget vállaltam mikor aláírtam azt a papírt.
Olyan felelősséget, ami a szerelmem elvesztését jelentette.
- Az, aranyos. – aprón bólintok. Irie szegény, ha tudná, hogy mit okozott azzal, hogy ma nem jött le a medencéhez. Összetalálkoztam a legnagyobb rémálmommal, de közben édes álmot hozott az életembe. A szívem felfrissült és boldogabbnak érzem magam, már nem vagyok letörve, mint az elmúlt időben. Az igazság az, hogy iszonyatosan hiányzik a Buenos Aires-i levegő az ottani körülmények és lehetőségek, a boldogság és a partik, valamint az, hogy mindenki énekel és mosolyog. Emlékszem arra mikor a barátaimmal kint ültünk a parkba és csak énekeltünk, elvettük egymás dolgait és elvoltunk. Nevetgéltünk, ezzel újabb emlékeket okozva egymásnak. Vissza akarom kapni azt az időt, amikor nyugodtan ülhettem egy füves részen, mert senkit nem érdekelt ki vagyok és mit csinálok.
A stúdióba jártam, Pablo tanított és nevelt minket, Antonio mindig szeretett és bármit megtett azért, hogy boldogak legyünk. A tánctanár, Rodrigo is kedves volt annak ellenére, hogy hatalmas elvárásai voltak. Megérte, mert képzett, már-már profikká váltunk.
- Quiero tenerte junto a mí, tú eres lo que necesito, pues lo que siento es amor. – éneklem vele én is az utolsó sorokat reménykedve abban, hogy ez a pillanat mindig tartani fog és nem csöppenek vissza a való világba. Nem akarok újra egy olyan világba élni, ahol nincs Matías és a többiek. Ahogy a dal szövege is mondja: azt akarom, hogy mellettem legyél, te vagy az, akire szükségem van. Mert ez bizony szerelem, és már meg is van a kérdésemre a válasz.
Akaratlanul is közelebb húzódok hozzá a dal végére, olyan, mintha minden a régi lenne. Látom magunkat a suli színpadján állni és ezt énekelni, látom,a hogy Pablo mosolyog és azt mondja szép munka srácok, de ezt nem. A csókot nem láttam, és meglepett, de nem húzódtam el, hanem visszacsókoltam, mert vágytam ajkainak lágy érintésére.
Megijedek, még soha életemben nem csókolt meg így senki, még Ő sem, mégis mikor elhúzódik úgy érzem maga, mint egy kislány, akit most szidott le az anyukája, mert valamit rosszul csinált. Egyedül hagyott, lefutott a színpadról én pedig pipacsvörös arccal indulok meg a mosdó irányába, és nem törődve azzal, hogy a férfi mosdóba megyek nyitok be a helységbe.
- Matías… jól vagy? – remegő hanggal kérdezem, a szemem előtt tartva a kezemet nehogy valami illetlen dolgot lássak. De szerencsémre üres az egész hely.