KÓRHÁZ

Nemrég vagyok újra Los Angelesben, de ez már a második alkalmam egy kórházban. Azt hiszem, ez rekord. A minap anyut kísértem el egy rutinvizsgálatra, ami szerencsére nem mutatott ki jelentős romlást. Az orvosok az ő állapotában már azt is nagyon jó jelnek veszik, ha a rossz indulatú daganat nem támadja meg másik szervét, és nem képez exponenciális mértékben áttéteket. Emlékszem, ahogyan anya az én karomba kapaszkodott apué helyett, mert túl gyenge és fáradt a sok gyógyszer miatt, amit felírtak neki. Fáj így látnom őt, az én kedves, mosolygós és mindig jó édesanyámat, és nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy a jövőben csak még sűrűbben teszünk majd látogatást a kezelőorvosánál. Ezúttal azonban kivételesen nem miatta vagyok itt.
Anyutól értesültem, hogy öcsém nemrég elment otthonról, úgyhogy a testvéri kapcsolatunk ápolását más napra kell halasztanunk. Mivel kivételesen nem napokra korlátoztam az itt tartózkodásomat, ez rendben is volt így, úgyhogy felhívtam egy haveromat, hogy nincs-e kedve kimozdulni. Brad több mint együttműködő volt, mikor megtudta, hogy visszajöttem, és összeszedett még néhány régi meg új arcot, akikkel beültünk néhány sörre az egyik kedvenc kocsmánkban. Jól esett dumálni velük, mint mindig. Ők is egyfajta állandóság voltam az életemben. Nem rótták fel nekem, hogyha hónapokig nem hallanak felőlem, sőt már a legelején is támogatták az akkor őrültnek tűnő világutazó ötletemet. S mindig tárt karokkal fogadtak vissza. Ők voltak a legközelebb ahhoz, amit az ember barátnak hív.
Mielőtt a fejünkbe szállt volna az ital, Braddel kimentünk friss levegőt szívni. Lehet, hogy a húszas éveink közepén járunk, de ugyanúgy hülyültünk, mint gyerekként. Csak róttuk az utcákat jobb és rosszabb környékeken sodródtunk, s ebben az embertelen órában csupán bulikból hazatámolygó kölykökkel találkoztunk. Nem szenteltem nekik nagy figyelmet, míg az egyik rosszhírű hely közelében, a gyér világítású utcai lámpák fényében földön fetrengő alakokra nem lettem figyelmes. Ezek aztán jól kiütötték magukat, gondoltam először, és már hátat fordítottam, amikor egy üvöltés libabőrt küldött végig a gerincem mentén. Arra fordultam vissza, hogy fekete kapucnis alakok hajolnak a járdán elterülő fiú és lány fölé.
Emlékszem arra, hogy odakiáltottam nekik, az erőre, amivel arrébb löktem az egyiküket, arra, hogy hogyan csengett a fülemben a földre eső kés hangja. Meg a vérre, a mentők hangjára és az eszméletlen öcsém arcára…
Talán igaz, hogy a testvérek megérzik, ha a másik bajban van, de az is lehet, hogy hülyeség. Egy tapodtat sem mozdultam az egyenetlenül lélegző Micah mellől, míg a Brad által kihívott mentők meg nem érkeztek. Ő is le volt sokkolva az elénk táruló jelenettől, de hozzám hasonlóan ő sem habozott bevinni az ütéseket, míg a rohadt szervkereskedők menekülőre nem fogták. Már messze jártak, mire a zsaruk is kiértek. Mindannyiunkat behoztak a kórházba, hogy ellássanak, de nekem a fájó öklömön és egy-két majd beliluló folton kívül semmi bajom nem volt. Az öcsém keresésére indultam, és finoman szólva baromira meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Byung Hyun Seok néven vették fel az adatbázisba. Bármilyen hülye és felelőtlen dolog volt ez tőle, nem tudtam segíteni magamon: elmosolyodtam.
Senkinek sem mondtam el, hogy ismerjük egymást, de ragaszkodtam, hogy mellette maradjak, mivel én voltam az, aki rátalált. Már majdnem elaludtam az ágya mellé készített székben, mikor a műszerek éberebb pityogására én is magamhoz tértem, és éppen láttam az ébredező öcsémet. Annyi mindent mondhattam volna neki, leszidhattam volna, kérdőre vonhattam, kiabálhattam volna, de ehelyett egy hülye vigyort villantottam rá, és hagytam, hogy visszaaludjon. Nehéz éjszakája volt.
Kora reggel, miután néhány óra alvás után felébredek a széken lévő kényelmetlen pozícióból, gyorsan visszamegyek a Baóval közös albérletbe. Szerencsére elkerüljük egymást, mert nem biztos, hogy vevő lennék a monoklimmal kapcsolatos poénjaira. Gyorsan letusolok, átöltözök meg beugrok egy sarki kávézóba két feketéért, mert a kórházi kávé szar. Mire visszaérek a kórterembe, Micah már ébren van.
- Kávét? – lóbálom meg előtte a zacskót mosolyogva, mialatt közelebb lépek. Tekintetem aggódva szánkázik végig az arcán. - Az orvosod nem volt hajlandó felvilágosítani az állapotodról, mert „nem vagyok a rokonod”, szóval nem tudom, szabad-e koffeint innod, de azt hiszem, megérdemled.
Azzal lerogyok a már megszokott székre az ágy mellett, miközben lerakom a zacskót az éjjeli szekrényre, és újra a kisöcsém arcára nézek. Lehet, hogy mosolygok, és lehet, hogy lazán csak mondom a magamét, de abban a pillanatban nagyon közel vagyok a töréshez.

Utálom a kórházak fehérre meszelt falait. Belehalnának, ha egy kicsit színesebb lenne a közeg? Attól félnek, hogy ettől vesztenek a komolyságukból, vagy mi? Így viszont egyenesen lehangoló az egész épület kintről és bentről is, mindegy, hogy milyen modern. Utálom a steril szagot, amit minden egyes bútor magából áraszt. Mintha hipóval mosnának ki mindent. Csípi az orrom és irritál. Azonban a legnagyobb a kórházakkal az, hogy szükség van rájuk. Már baj van, ha menni kell. Én ugyanis addig be nem teszem a lábam egy ilyen intézménybe, míg nem muszáj. Utazásaim során szerencsére sikerült elkerülnöm ezeket a helyeket, mert ahányszor csak beteg voltam, kikúráltam magamat, egyébként meg nagyobb baj nem történt. De mintha csak a képembe röhögne, szülővárosom, alighogy visszatértem, egyfajta büntetésként, kórházi vendég lettem. Vagyis nem is én, bár még az is jobb lenne ennél: hogy az öcsémet lássam szenvedni.
Magamra húzom azt a jellegzetes „minden rendben van” mosolyomat, amikor Micah észreveszi, hogy belépek a szobájába, és még a kávét is elfogadja. Közelebb araszolok, és leteszem a zacskót az éjjeli szekrényére, majd kicsomagolom belőle a kávés poharakat, melyek még mindig enyhén melegek. Megkönnyebbülök, mert ébren, egy kis színnel az arcában, kistestvérem sokkal jobban fest, mint az éjjel folyamán. Viszont látom, hogy az ő mosolya sem őszinte, mintha fájdalom lenne benne. Bizonyára még mindig hasog az oldala. Lehet, hogy a hajnalban rákötött infúziójában lévő érzéstelenítő hatása már elmúlt.
- Ó, abban biztos vagyok – nevetek fel, amikor Micah megjegyzi, hogy meg tudja magyarázni. Ha fogadnom kellett volna, hogy mi lesz az egyik első mondata, akkor most néhány dollárral gazdagabb ember volnék, ugyanis ez kiszámítható reakció volt. A helyében ugyan ki ne akarna ugyanígy tenni? Megmagyarázni azt, ami amúgy is egyértelmű. Viszont szegény kölyök teljesen tanácstalannak tűnik az állapotával kapcsolatban. Éjjel nem igazán volt magánál, és ezek szerint mióta ébren van, nem járt nála orvos. Bizonyára a reggeli vizitre majd később kerül sor, és addig Micah-nak be kell érnie azzal, amit nekem mondtak még közvetlen az után, hogy kikezeltek, és a keresésére indultam.
- Nem tudok sokkal szolgálni. Az orvos azt mondta, hogy a vágások az oldaladon elég mélyek, de nem érintettek bőrszöveten kívül mást, semmilyen szerved nem sérült meg. Összevarrtak, és bár fájni fog egy ideig az oldalad, egy heggel megúszod a kalandot – adom át neki a kávéját. A magamé tiszta fekete, amit hacsak nem változott meg nagyon az ízlése, habozás nélkül kiköpne, mert nálam jobban édesebben szereti. Talán az életünk ellentéte az, ahogyan a kávét isszuk: ő a komoly jófiú (vagy nem is annyira?), míg én édesen szeretem az életet, de keserűn a kávét.
- Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha későn érek oda. Ha elvéreztél volna, mire megtalállak… – szakad ki belőlem a vallomás rekedtesen, és a kezeim közé temetem az arcomat. Hihetetlen megkönnyebbültséggel tölt el életben látni őt, esélyesnek arra, hogy boldog életet éljek. Nem érdemelte volna meg, hogy egy klub utcájában felhasított hassal haljon meg. Ki tudja, mikor találtuk volna meg? Mi lett volna, ha nem vagyok itthon? Ha az álnevén beszállítják a kórházba, mert csodával határos módon túléli a dolgot? Mihez kezdtem volna, ha meghal, míg én valahol messze innen élvezem az életet? Sosem éreztem még magam ennyire önzőnek, amiért elmentem.
Viszont a kép sehogy sem áll össze. Az oké, hogy bedrogozták – az orvos meglepő mód erről is tájékoztatott -, de egyáltalán mit keresett ott? Mióta jár ő ilyen helyekre? És mi ez az egész álnevével? Persze, világos volt, mint a Nap: lázad, mint a korában én is. Na de hogy ő? Micah mindig is engedelmes gyereknek tűnt. Vagy ennyire felnőtt volna, mióta nem láttam?
Kicsit rám ijeszt, mikor Micah komoly hangra vált, és magyarázni kell. Megszorítom a kezét, ami az enyémbe kapott, hogy tudja, itt vagyok mellette, és támogatom, de nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el:
- Ó, ha apa valakit kinyír, az, hidd el, én leszek – csóválom meg a fejemet konok apánk gondolatára. Úgy akart mindig is irányítani minket, mint a birkákat, és még meglepődik, hogy ellenszegülünk a zsarnokságának? Nevetséges. Azonban tudom, hogy a testvéremnek most nem a poénkodásomra van szüksége, úgyhogy lelohad a mosoly az arcomról, és elkomolyodom. - Az öcsém vagy, Micah. Sosem köpnélek be. Hallgatlak.
Először azt akarom mondani, hogy sosem tennék olyat, amivel árthatnék neki, de azzal csak rosszabb lett a helyzete, hogy annyi éve eljöttem otthonról. Helyettem rá szállt apánk, őt hajtotta, vele is végigcsináltatta mindazt, ami szerinte elengedhetetlen a jövőnkhöz. Azt mondogattam eddig magamnak, hogy Micah nem bántja, sőt ő olyan, hogy talán vágyott is a helyembe, de látva, hogy ő sem olyan más, mint én, vele kapcsolatban először azt hiszem, tévedtem.

Elsőre nem tűnik nagynak a korkülönbség köztem és Micah közt. Főleg most nem, hogy így megemberesedett az elmúlt években és bár még mindig babaarca van, igazán férfiassá vált. Viszont gyermekként megéreztem a köztünk lévő különbségeket, és nem csak azért, mert a koreai kultúrában fontos a korral járó tisztelet. Apa igyekezett minket minél amerikaiasabb módon nevelni – ennek a része volt az európai körutazásom is -, viszont anyánk jobban szerette a hagyományaikat annál, hogy csak úgy elengedje őket. Bármennyire is szerettem őt, ezt sosem értettem meg, mert valahogy a szabadságvágy túl nagy volt bennem ahhoz, hogy ne amerikai legyek. A koreai tudásomat is csak a legszükségesebb esetekben használtam. Az a pár év az öcsém és köztem elég volt ahhoz, hogy ne nagyon tudjunk együtt játszani, mert ő még kis totyogós volt, amikor én már autózni akartam, ő akkor akart a négykerekűkkel játszani, amikor én kártyázni kezdtem meg videójátékozni, aztán ő akkor ért be ezekkel, mikor egyre kevesebb időt töltöttem otthon, mert inkább a haverokkal lógtam gördeszkázva egy parkban. Ennek ellenére mindig is közel álltunk egymáshoz.
- Képtelen vagyok elfelejteni. Még az egyik kedvenc vázáját is összetörte mérgében – vigyorgok magam elé képzelve a jelenetet, ami akkor ijesztő volt, de utólag már mulatságos. Akkor éreztem csak igazán, hogy apának nincsen hatalma felettem. Micah kérdésére pedig nem tudok komoly választ adni, még nem. - Akkor lehet, hogy most az egész vitrine bánja – felelem elképzelve, hogy apánk elé vállva öcsi elmondja, hogy az utolsó reménye is szétfoszlott arra, hogy a vállalat vezetésee tovább vigye a nevét.
Feltételezések helyett végül Micah gondolatai is eltűnődnek a történteken. Miután elmondok neki mindent, amit az orvostól tudok, először értetlennek tűnik, de nem siettetem. Gondolom, az altató eléggé kiütötte meg a sokk miatt egyébként sem lehet könnyű felisdéznie azt, hogy mi történt vele előző este. Ezért türelmesen megvárom, míg önmaga összerakja a képet, de azért egy keveset segítek neki a kirakós maradt darabjait a helyükre rakni.
- Azt nem tudom, mi történt a kettő közt, de amikor észrevettelek, elég rossz állapotban vánszorogtál ki a klubból. Amikor pedig összeestél, egy maszkos fickó rögtön kezelésbe vett. – fájdalom itatja át a szavaimat, ahogyan kénytelen vagyok visszagondolni az eseményekre, melyek örökre bevésték magukat az agyamba. Ha csak egy kicsit közelebb lettünk volna, ha nem kellett volna futnom, akkor már azelőtt odaértem volna, hogy egyáltalán megvágták volna. Ki tudja, mi lett volna, ha óvatlanabbul mélyebbre vág az a szemétláda? Kénytelen lettem volna végignézni, ahogyan a szemeim előtt vérez el az öcsém. A torkomat undor fojtogatja, és kénytelen vagyok behunyni a szemem egy pillanatra, hogy elhessegettem a képet magam elől. Mosolyt kényszerítek magamra, majd összeborzolom Micah az ébredéstől amúgy is kócos haját.
- Nem megmondtam neked, hogy túl helyes vagy ahhoz, hogy rossz környékre mászkálj? – emlékeztetem a búcsúmra, amit akkor mondtam neki, amikor az apával való veszekedésem után elhatároztam, hogy nem jövök haza karácsonyig. Akkor még ő volt az én ártatlan kisöcsém, és egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy valaha elmerészkedne rossz környékre. S lám, eltelt néhány év, és itt vagyunk.
Azon tűnődöm, hogy ha nem mentem volna el, ha mellette maradtam volna vagy legalábbis az apám által jónak látott utat választottam volna, akkor is megtörtént volna ez? Micah akkor is kényszert érzett volna arra, hogy ilyen módon lázadjon? Kikényszerítette volna ezt belőle az apai szigor? Vagy akkor minden másképp alakult volna? Nem tudtam nem emészteni magamat ezeken a gondolatokon, pedig jól tudom, hogy a múlt már elmúlt, és semmit sem tehetünk azért, hogy megváltoztassuk.
- Ez a nagytestvérek dolga, nem? – kérdem, miközben viszonzom az öcsém gyenge ölelését. Furcsa és ritka köztünk ez a fajta testvéri gesztus, mégis természetesnek tűnik abban a pillanatban, és jól esik, hogy Micah minden sérülése ellenére engem próbál meg vigasztalni, pedig igazán nincs semmi bajom a monoklimon kívül.
Visszasegítem az ágyára, és eligazítom a feje alatt a párnát, miközben újra szóba jön köztünk az apánk. Már várom, hogy mikor vág bele a magyarázatba, mert bár sejtem, mi történt, miért olyan, amilyen, érdekel mindez az ő szemszögéből is. Visszaszorítom gyengéden a kezét, mikor az enyémbe markolva próbál erőt gyűjteni a válaszhoz. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet, miközben a magyarázatát hallgatom.
Minden, amit mond, minden egyes gondolat, amit most hagy a szabadba bukni, ijesztően emlékeztet arra, amit én éreztem az európai körutam után. Amikor kiléptem a családi házból, végre megszabadultam a végtelen nyomástól a mellkasomon, az elvárások és elítélő tekintetek elől is elszöktem. Külföldön senki sem tudta, ki vagyok és senkit sem érdekelt. Nem számított, hogy gazdag vagyok-e vagy sem, vagy hogy hogyan hívnak. A valódi én érdekelte azokat, akikkel az utam alatt találkoztam. Ezek után képtelen lettem volna vakon követni apánk akaratát. Szabad akartam lenni, hétköznapi srác álmokkal.
Viszont sosem gondoltam volna, hogy az öcsém is hasonló gondokkal küzd. Még engem is megtévesztett a színészi képességeivel, ugyanis azt hittem, hogy kifejezetten örül a figyelemnek, amit apától kap, és annak, hogy végre ő lehet a fontos kettőnk közül. Azt hittem, szeretné követni apánk útját. Vagy legalábbis ezt beszéltem be magamnak, hogy csitítsam a lelkiismeretem.
- Emlékszem, és már akkor sem hittem el. Mindig is muzikális kölyök voltál, de nem szóltam egy szót sem. Azt vártam, hogy te mond el – válaszolok a kérdésére a táncos videóval kapcsolatban, ami az első igazán meglepő dolog volt vele kapcsolatban. Mindig is csak a könyveibe temetkezve láttam, de igazán megörültem, mikor úgy éreztem, hogy végre ő is kimozdul abból a burokból, amibe betömték.
Figyelmesen tovább hallgatom a srácot, aki úgy néz rám, mintha én lennék az utolsó mentsvára, az egyetlen ember, akitől tanácsot kérhet. Fogalmam sincs, hogy mi óta csinálhatja már ezt a kettős játékot, de látom rajta, hogy már belefáradt. A tegnapi csak a pont volt az i-re.
- Nem is folytathatod ezt örökké, nem élheted le az életed úgy, mintha nem a sajátod lenne. Ha valaki, akkor én már csak értem, min mész keresztül. Elmenekültem otthonról, hogy ne keljen olyanná válnom, mint amilyennek apa akar – hajtottam le a fejemet, mert akár így is fel lehetett fogni azt, hogy leléptem, hogy végre a saját életemet éljem.
- Neked sem kell ezt tenned. Megjátszani magadat. Én és anya is támogatni fogunk. Ha ő nem lenne, apánk valószínűleg már rég kitagadott volna engem. De ha mindkettőnket kitagad, és ha anya… – már a gondolatra is megtörik a hangom, és halkabban folytatom. - Ha anya nem lesz már, egyedül marad. És tudod, mennyire utál egyedül lenni.
Őszintén mondom, hogy mellette fogok állni, bárhogyan is dönt. Igaz, hogy a jelenlegi helyzet nem a legalkalmasabb arra, hogy ezzel odaálljon elé, de önzőség lenne tőlem, ha megkérném, várjon egy kicsit, míg tisztázódik édesanyánk helyzete. Ő olyan tündéri nő, hogy megértené őt, apánknak pedig elég nehéz természete van, de magára vessen, amiért egyik fia sem tart igényt az örökségére.
- Ha akarod, akkor is ott leszek melletted, amikor megmondod neki – jelentem ki, és komolyan is gondolom, de ahogyan végignézek a kórházi ágyban fekvő öcsémen, belátom, hogy ez sem ma fog megtörténni. - De előtte gyógyulj meg! Ezt is elég nehéz lesz beadni neki – teszem hozzá, majd a kiszáradt számba töltök pár korty kávét.

Apánkkal sosem volt jó a viszonyom. Talán mert azért mert eleve nem voltam olyan szófogadó gyerek, mint Micah? Mindig is szerettem a tilosban járni. Azt gondolná az ember, hogy emiatt a házban dolgozók a hátuk közepére sem kívántak, azonban épp ellenkezőleg: szerettek, mert az, hogy nem tettem apámnak kényére-kedvére még nem jelentette azt, hogy rossz gyerek voltam. Sokszor még azt is megengedték, hogy elbújjak a konyhában, ha magára haragítottam az öreget, míg le nem nyugszik. Amikor még egyke voltam anya mellett csak a szolgálóink lehettek a játszótársaim. Akkor még nem voltam olyan nyitott, mint később, óvodában nem volt sok barátom, így be kellett érnem az otthonival. Azt hiszem, a korai szociális kapcsolataimnak a hiánya arra mutathat vissza, hogy apánk már akkor a jövőre készített fel minket, és elvárta, hogy már iskola előtt megtanuljunk olvasni, esetleg íri is. Ahelyett hogy olyasmiket tanultam volna meg, amilyen játékokat már gyerekek is ismertek, olyanokat vertek belém, amit mások unalmasnak tituláltak abban a korban. Mondhatni ez a gyerekkori élménysorozatom tramumatizálta kellően az apával való kapcsolatomat. Ő pedig észre sem vette.
- Az ő szemszögéből nézve az is – rántom meg a vállamat a vázás incidensre visszaemlékezve, mert nem igazán tud zavarni, hogy miket fog ránk az apánk. Elmondott ő mindennek, amikor a világutazásra adtam a fejemet, úgyhogy azóta elég magasról teszek a véleményére. Ha neki nem számít, hogy engem mi tesz boldoggá, akkor engem mit érdekeljen, mit akar ő? Oké, igaz, hogy 18 évig ő rakott fedélt a fejem fölé, etettett meg neveltetett, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy a rabszolgájaként kezeljen.
Rosszul esik látnom, hogy Micah mosolyosa fintorba megy át, mert még a nevetés is fájdalmat okoz neki, annak viszont örülök, hogy sikerült valamelyest elterelnem a figyelmét erről az egész helyzetről, és megnevetettni. A pesszimista hozzáállása ugyan realista, de akkor is szomorú, hogy ilyeneken gondolkodik.
- Nyugi, kiszabadítanálak! – paskolom meg a vállát biztatóan, aztán hátradőlök a saját székemen. A kávémat kortyolgatva hallgatom, ahogyan a fiú gondolatai a múltra, avagy az előző estére terelődnek, és hangosan felidézi azt, amire emlékszik. Bár egy részem szívesen megrótta volna, hogy valóban miért volt olyan ostoba, hogy egy ilyen környéken kellett járnia, és úgy kioktattam volna, hogy aztán esze ágába se jusson még egyszer ilyen helyre merészkedni, de nincs rá szükség. Látom Micah arcán, hogy már bőven eleget tanult az esetből. De ami a legrosszabb az egészben, hogy magát hibáztatja miatta. Nem szeretem látni ezt az átvillanó bűntudatot az arcán.
- Minden ember követ el marhaságokat időnként. Ezt nem lehet kinőni – állapítom meg, mint valami nagy bölcs megjegyzést. Elhiszem, amit mondok, de nem hiszem, hogy ez segítene meggyőzni az öcsémet. Már csak azért sem, mert a következő pillanatban felemelkedik a helyéről, ami következtében a rá rögzített műszer iszonyú sebességgel kezd el csipogni. Leteszem a kezemből a kávéspoharat, és visszanyomom Micah-t az ágyára.
- Hé-hé-hé, nyugi! Ő is jól van. Neki a drogon és a pillanatnyi sokkon kívül nem esett semmi más bántódása. Szerintem ma ki is engedik – teszem hozzá, mert a legutóbbi értesülésem szerint a lány, akit az öcsémmel együtt hoztunk be jobb állapotban volt, mint ő. Igaz, hogy éjjel nem ő volt a fő aggodalom forrásom, hanem inkább az, hogy Micah jól van-e. Viszont mielőtt a haverom elment volna, megosztotta velem a lánnyal kapcsolatos híreket is. Megnyugszom, ahogyan ő is lassan lenyugodik, és a műszerek pittyegése is lecsillapszik. Hosszan kifújom a levegőt, mielőtt elsütnék egy újabb poént ezúttal a helyes pofikájával kapcsolatban. Jó hallani, ahogy nevet, de fáj a tény, hogy apánk még mindig nem mondott le arról a rossz szokásáról, hogy összehasonlítgasson minket. Ezt egy öccsnek utálnivaló lehet hallani.
- Ja, mert szerinte jobban mutatna a CEO egy ilyen fej alatt – mutatok az arcomra, és a lehető leghülyébb kifejezést vágom, amit csak ki tudok kényszeríteni magamból. Az ilyen pillanatokban azt hiszem, senki sem mondaná, hogy annyi idős vagyok, amennyi. Egy örök felelőtlen gyerek veszett el bennem, de egy cseppet sem bánom, ha egyszer így is élvezhetem az életet.
Visszaidézni a régi időket olyan, mintha nosztalgiáznánk, pedig azt nem hosszú évek távlatából szokták? Az a közel 3 évvel ezelőtti emlegetett beszélgetés egyszerre tűnik nagyon réginek és nagyon közelinek. Már ilyen régen tettetné azt, hogy megfelel apának csak azért mert az én lelépésem után ő lett az egyetlen fia, akiről hajlandó tudomást venni. Tudja, hogy makacs vagyok, ahogyan ő is: azok után, amiket egymás fejéhez vágtunk, meg sem próbál visszaédesgetni magához.
Fájdalmasan elmosolyodok, amikor anya szóba kerül, és Micah gyermeki naivsággal kijelenti, hogy túl fogja élni. Keserűséggel gondolok a számadatokra, az esélyekre és arra, hogy az orvos már azt is jónak titulálja, ha anya állapota stagnál, mert szépen lassan, de elszivárog belőle az élet.
- Én is ezt szeretném, de fel kell készülnünk a legrosszabbra – jegyzem meg teljesen kiszáradt torokkal, lefelé tekintve. Még nem volt alkalmam az öccsémmel beszélgetni erről, és nem akarom letörni a reményeit, mert még mindig történhet valamilyen csoda, de amikor anyu tekintetében látom, hogy búcsúzni készül, mintha kést szúrna a szívembe. Olyankor mindig félbeszakítom, és azt mondom, hogy ne beszéljen butaságokat, még sokáig itt lesz velünk. Most itt vagyok a másik oldalon.
Ugyanolyan nehezen nézek Micah szemébe, mint ahogyan ő ráveszi magát, hogy beszéljen. Miattam került ilyen helyzetbe, amit sajnálok, de meg kell értenie, hogy neki is ugyanúgy ki kell állnia magáért, mint nekem, ha olyan életet akar magának, amilyenben igazán önmaga lehet.
- Megértelek, de előbb-utóbb el kell mondanod neki – bólintok, mert erőltetni sem akarom a dolgot. Bizonyára kemény lelki csatát vív magával, nem akarok ebbe belerondítani. Már-már elnevetem magamt, amikor meglátom öcsi arcát, ahogyan durcásan a kajája felől érdeklődik.
- Nos, szerintem ha megnyomod ott azt a gombot, valaki tuti iderohan – intek az ágya mellé készített vészjelző felé játékos mosollyal. Azt mondtam volna, hogy nem voltam rossz gyerek? Nos, az idő javarészében nem, de egy kis mókára mindig maradt elég energiám.
Megcsóválom a fejem az öcsém kedvességén, amikor a szobámat emlegeti. Testvériesen összeborzolom a haját.
- Kösz, öcskös, rendes vagy, de nem kellett volna. Nem megyek haza – vallom be lesütött szemmel, hiszen ő is ezt szeretné meg anya is, de az apával való ellentétem mindkettejük szeretetét el tudja nyomni. Apával nem férünk meg egy csárdában, úgyhogy inkább nem veszítem túl a húrt. - Már ki is vettem egy albérletet. Mármint csak egy felét, mert van egy lakótársam. De ez a csaj totál zakkant. Baseball-ütővel fogadott és baltát tart a házban – csóválom a fejemet, de inkább mulatság, mintsem rosszallás van a hangomban. Bár tény, ami tény Bao nem mindennapi lány.