ROCK BÁR

Gyakran járok ide. Szeretem ezt a helyet, főleg azért, mert hangos, zajos és könnyedén el tudja vonni a figyelmemet a bajosabb dolgokról. Ebbe a bárba valahogy soha nem érzem magamat rosszul, vagy gondterheltnek. Kicsit olyan számomra, mint egy strapabíró vár, ahova el tudok menekülni, amikor megtámadnak. Ide soha nem jön velem a baj, itt soha nem történik semmi rossz. Nem véletlen az, hogy senkinek, még Sunnynak sem mutattam meg ezt a helyet. Csak én tudok róla, hogy az estéim nagy részét itt töltöm, ha nem éppen az egyik széken ücsörögve, akkor a színpadon állva. A rengeteg látogatásom miatt jóba lettem a bár tulajdonosával, aki később tudomást szerzett róla, hogy rock bandában játszom, ezért néha megkér, hogy ugorjak be, ha éppen nincsen megfelelő banda. Ugyan nem fizet érte, csak elég keveset, mégis szívesen állok ki a mikrofon elé, egy gitárral a kezemben, annak ellenére is, hogy pontosan tudom, mekkora bajban leszek, ha az ügynökség igazgatója tudomást szerez erről. Sajnos, amikor aláírtam a szerződést eladtam magamat nekik. Persze nem bánom, elvégre így jóval többen ismerhetik meg a zenénket, mintha utcán vagy egy bárban játszanánk hétvégenet. Szóval itt álnéven futok, Amerika azért nem bővelkedik annyi Min Sun Woo-ban, mint Korea, így pedig kevesebb eséllyel találnak majd rám.  Azért akik hozzám hasonlóan ide járnak régebb óta, tisztában vannak a valódi nevemmel, de mázlira nem nagyon hangoztatják.
Egyébként most is ez a helyzet, a tulaj már kora délután felhívott, hogy örülne, ha ma tudnék játszani. Természetesen boldogan elvállaltam, úgyhogy most is a színpad mellett végzem az utolsó simításokat a hangszeremen. Még egyszer leellenőrzöm, hogy a gitárom rendesen be van-e hangolva, majd bedugom az erősítőt is. Fellépek a színpadra, majd minden további nélkül megpendítem a gitárom húrjait és játszani kezdek. Az emberek elhalkulnak, a terem pedig némiképp sötétebb lesz, a színpadot megvilágító reflektorok pedig felgyulladnak. Egy pörgősebb számmal kezdek, majd egy lassabbal folytatom, amit egy lazább, nyugisabb követ. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs olyan hangom, mint Leonak például, de ennek ellenére elég jól megy az éneklés. Elég sokat tanultam azt is, csak úgy, mint a gitározást. Később még a húgomat is megtanítottam, így régebben elég sokat énekeltünk és gitároztunk együtt. Ennek már sok éve, mostanában Sunny el van foglalva az új állásával, de jól van ez így, hiszen számára soha nem volt az egész zenélés annyira fontos, mint nekem. Én képtelen lennék egy állatkereskedésben ücsörögni és egy papagájjal társalogni egész nap. Sőt, igazából képtelen lennék bármi olyat csinálni, ami nem a zene. Mindig is ez volt az a dolog, ami kihúzott még a legrosszabb helyzetekből is, és ami segített átvészelni az összes elkövetett hibám miatti szenvedést. Mivel rengeteg mindent kaptam a hangoktól és daloktól, tartozom annyival, hogy zenéljek, és ezzel még különlegesebbé, népszerűbbé tegyem az egész műfajt.
Az előadásom nem tart tovább 45 percnél, miután végzek vele, meghajlásként elegánsan lehajtom a fejem, majd lesétálok a lépcsőn. Egyből neki is állok lebontani a hangszeremet az erősítőről, amikor egy éles, de nagyon ismerős hang üti meg a fülemet, közvetlenül a hátam mögül. Amint meghallom, bevillan egy rengetegszer látott arc, akihez a hangot tudnám párosítani. Milyen jó lenne, ha azzal tudnám nyugtázni magam, hogy ő nem lehet itt, hiszen Koreában van, de mivel a lány nem angolul intézte hozzám a szavait, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tévedhetek. Csak egy ilyen hang létezik a világon.
Bizonytalanul fordulok meg, mire azzal a régi ismerősömmel találom szembe magam, akinek hihetetlenül örülök, még is rosszat sejtek az érkezése miatt.
- Ji An? – amint a sikerül kinyögnöm a nevet, vegyes érzelmek kezdenek kavarogni bennem, és rengeteg kérdés fogalmazódik meg az elmémben. Mégis hogyan kerül ő ide? Honnan tudta, hogy hol keressen? Egyáltalán miért van itt? Hirtelen azt sem tudom, hogy örüljek-e egyáltalán a találkozásnak, vagy inkább bosszankodjak miatta.  Igazából meg sem kellene lepődnöm, Ji An mindig is ilyen volt. Mindenhova úgy érkezik, mint egy semmiből feltámadó tornádó.
Ji An volt az első nő az életemben, ha úgy vesszük akkor ezzel a megmentőm is. Véletlenül pont akkor ismerkedtünk meg, amikor egyszerűen teljesen kilátástalannak láttam a helyzetemet. Többet verekedtem a szokásosnál, sokszor alig bírtam hazamászni, és előfordult az is, hogy az utcán éjszakáztam. Utáltam az életemet, utáltam magamat és mindenkit. Habár a húgom azért valamelyest ott volt nekem, ő sem tudta enyhíteni a fájdalmamat annyira, hogy ne fordult volna meg az eszemben az öngyilkosság gondolata, habár végül soha nem próbálkoztam meg vele. Ji An volt az, aki akkor segített. Emlékszem, amikor életemben először adott alkoholt a kezembe, és arra is, hogy miként értette meg velem az addig számomra ismeretlen testi örömökben rejlő élvezetet. A vele együtt eltöltött idők miatt talpra álltam, és megtanultam életben maradni, úgy igazán. Azonban mindig is tudtam, hogy Ji An milyen. Az én hibám volt igazából, hogy ennek ellenére mégis magamra vettem, de valamiért mégis megbántódtam azon, hogy nem csak velem volt hajlandó eltölteni az éjszakákat. Annyira nem ütött szíven, elvégre nem kötődtem hozzá különösebben, nem is akartam, de azért mégiscsak ő volt az egyetlen nő, akire tisztelettel tekintettem, szóval zavart. Persze csak az elején, később már adta magát, hogy Ji An és én egész egyszerűen csak szórakoztunk, amikor együtt voltunk. Na igen.
Még csak meg sem próbálom leplezni meglepettségemet. Óvatosan végigmérem, tetőtől talpig. Semmit nem változott, divatos ahogy mindig, és kicsit túl sokat mutat magából, ahogy mindig. Mégis melyik férfi az, akinek nem szegeződik egyből rá a tekintete? Lee Ji An valószínűleg már dögösen született. Az évek alatt, pedig egyre jobban és jobban néz ki.
- Hogy kerülsz te ide? – végül mosolyra húzódik a szám. Úgy tűnik, hogy mégis örülök annak, hogy látom.  – Mi van Koreában? Miért jöttél Amerikába? – egy pillanatra elhallgatok, majd felvont szemöldökkel lassan folytatom. – Ennyire nem tudtál meglenni nélkülem?

Min Sun Woo... Nem is tudom, mit keresek itt, miért akarom megint felborítani az életét.  Talán mert unatkozom nélküle, mert kell nekem is egy kis izgalom, valaki, aki visszamer szólni, aki tudja, hogy érjen hozzám, hogyan közeledjen, és mikor. Önző módon szinte magamhoz formáltam Sun Woo-t, habár soha semmit nem akartam tőle érzelmileg, kellett nekem. Fájt, ha összeverve láttam, számtalanszor cipeltem haza úgy, hogy azt se tudta, hol van. Mellettem nőtt fel azzá, aki most... vagy legalábbis aki volt, mielőtt elment. Oppa szerint már Sun Woo se az, aki annak a kölyöknek volt odahaza. Szerintem meg az a kölyök még mindig ott van benne, csak elő kell csalogatnom.
És most pont arra készülök, előcsalogatom belőle az emlékeket, és szerzek magunknak egy jó estét. Elégedettséggel tölt el a meglepődöttsége, jó érzés, hogy még mindig fel tudok bukkanni váratlanul.
- Hol marad a noona? – Húzom fel az egyik szemöldököm, mert bár hiába utálom azt a szót, tőle nagyon rég hallottam, és valahogy most jól esne. Bár nem itt, és nem ilyen környezetben, de akkor is. Közelebb lépek hozzá, miközben figyelem ahogy végigmér, továbbra is mosolyogva. Imádom, hogy még úgy is van pár centi különbség köztünk, hogy magas sarkú van rajtam, és szerintem mióta elment is nőtt, ami csak előnyére vált. Egy lépésnyire állok meg tőle, ugyanúgy végigmérem én is, ahogy ő tette az előbb, miközben az utolsó kortyot is kiiszom az üvegből, így azt az erősítő ládájára tudom tenni.
Orromba kúszik illata, emléközönt szabadítva fel agyam legmélyéről. Saját magamon lepődök meg, ahogy realizálom, jobban hiányzott ez a kölyök, aki már nem is annyira kölyökként áll mellettem, mint képzeltem volna, és ez valahol nagyon megijeszt. Nem akarom, hogy hiányozzon, nem akarom azt se, hogy mélyebb köze legyen hozzám, mert tönkre fogom tenni, és érte kár lenne.
Halkan felnevetek, és a hajamba túrok, úgy nézek fel rá. Még mindig annyira vicces, ahogy meglepett, mintha szinte megszeppent is volna, bár ezt betudom annak, hogy elszoktam tőle. Ezen pedig változtatni kell.
- Koreában még mindig túl sok mindenkiből csinálnak sztárocskát, ide pedig dolgozni jöttem. – Válaszolok szép sorban mindenre, kivéve az utolsó kérdését. Túl magas labda ahhoz hogy hagyjam a földre puffanni, nem is én lennék, ha nem használnám ki az alkalmat. Finoman a haja felé nyúlok, hogy kicsit arrébb simítsam a haját a homlokából, majd arcélét végigcirógatva fonom nyaka köré a karom, hogy hozzá simulhassak. Vigyorogva bújok a nyakához, füléhez.
- Igen, nélküled minden unalmas volt. – Suttogom mosolyogva, egy pillanatra magamhoz szorítva, mert akármennyire nem fogom bevallani neki, sőt, talán többet magamnak se, de hiányzott, és tényleg minden sokkal unalmasabb volt nélküle. De hogy ne támadjam már le rögtön, bármennyire is szeretném, elhúzódom tőle, megigazítom magamon a táskám, és a csuklóját megfogva a pult felé kezdem húzni.
- Gyere, veszek neked egy sört, kiskorú. És elmesélheted miért olyan jó ez a hely.– Kacsintok rá, ha már nem tud olyan helyen játszani, ahol sojut árulnak, akkor legalább normális sört kapjunk, ma inni akarok és nem gondolkodni. Csak jól érezni magam.

Tudtam, hogy az a nyugodtság, ami mostanság jellemzi az életemet, csupán a vihar előtti csend. És íme, megérkezett a vihar, egy koreai nő személyében. Ugyanazt érzem, mint amikor legelőszőr nyílt lehetőségem találkozni Lee Ji An-al. A szívem kicsit gyorsabban vert a kelleténél és olyan rossz érzésem támadt, hogy legszívesebben egyből menekülőre fogtam volna. Most is ez van. Azonban akkor volt okom maradni, szükségem volt valakire. Még, ha tudtam is, hogy az a személy maga az ördög, akkor is jobb választásnak bizonyult, mint egyedül sínylődni a véget nem érőnek tűnő magányban. Sokat nem tévedtem egyébként, azt azonban nem gondoltam volna, hogy amellett, hogy Ji An lett az ördögöm, egyben az angyalom is. Persze, ez már évekkel ezelőtti történet. Most más a helyzet. Már nincs szükségem olyan kétségbeesetten Lee Ji An-ra, mint régen. Hiába fog el újra azaz érzés, hiába taszít és vonzz egyszerre, képtelen vagyok ismét hagyni, hogy maga alá kerítsen az előttem álló lány természetes bája.
Ahogy egyre tovább kémlelem az arcát, vizsgálom a ruháját és testét, egyből bevillannak azok az emlékek, amikről meg voltam bizonyosodva, hogy már régen elvesztek. A pillanatok, mikor azokkal az ajkakkal röpített a Mennyországba, vagy lökött az Alvilágba, amikor azokkal a kezekkel nyújtotta át nekem a sojut, amikor azok a karok támogattak haza, az a szempár, ami többször adott nekem erőt, mint ő azt valaha gondolná, az a váll, amiről az én ujjaim simíthatták le ruhája pántját. Annyira meglep a dolog, hogy egyszerűen képtelen vagyok azonnali reakciót produkálni a szavakra, amit hozzám intéz. Végül aztán rendezem a gondolataimat, majd mosolyra húzom a szám.
- Noona. – ötletem sincs, hogy miért cseng ennyire gúnyosnak ez a szó a számból, de egyszerűen túl régen hívtam így bárkit is, hogy természetesnek hasson.  Halkan sóhajtok. Már most tudom, hogy nehéz időszak kezdődik. Félreértés ne essék… hiába éreztem egykor Ji An iránt többet, mint szimpla barátság, most már eszembe sem jutna ilyenre gondolni. Egyszerűen csak elmúlt. Ennyi idő alatt én is és ő is megváltozhatott, nekem már nincs szükségem társaságra, remekül megvagyok én egyedül. Ő meg úgy is talál magának valakit, mint mindig.
- Ne is mondd, úgy is mindegyik itt fog kikötni. – forgatom meg szemeimet, miközben folytatom a könnyed társalgást a koreai sztárokról. Felidézem annak a két volt-idolnak az arcát, akikkel volt szerencsém a Palmwoods-ban összefutni. – Dolgozol? Mit? – meglep a válasza, elképzelésem sincs, hogy Lee Ji An mi a fenét dolgozik itt. Titkárnő? Bébiszitter? Pincérnő? Pultos?
Ji An gondol egyet és finoman végighúzza ujjait a homlokomon. Két éve ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy szemeimmel vetkőztetni kezdjem a nőt, most azonban csak üres tekintettel bámulok barna íriszébe. Viszont amikor karjait a nyakam köré fonja és testét szorosan az enyémhez préseli, ismét kihagy egy ütemet a szívem. Újra felidéződnek a képek, a szavak, a gesztusok. A tagjaim mozdulatlanul hevernek magam mellett, még mindig nem igazán tudok az ilyenekre reagálni, továbbra sem szeretem a hirtelen testi kontaktusokat. Ji An-nak viszont természetesen el van nézve, hiszen a kettőnk teste remekül ismeri a másikét, akármennyire is fáj az ilyesmit bevallanom.
Miután elenged, válaszra nyitom a számat, de inkább meggondolom magam, és hagyom, hogy ő folytassa a párbeszédet. Ami természetesen meg is történik.
- Csak egy sörre? – húzom félmosolyra a szám. – Nem vagy egy kicsit spúr, noona? Dolgozol, feltehetőleg rendes fizetésed van, gondolom Amerikába sem üres pénztárcával érkeztél, régen láttál és csak egy sört érek neked? – félrebillentem a fejemet, miközben mosolyom csak szélesebb lesz. Tényleg élvezem, ezt a noona dolgot, annak ellenére, hogy soha nem szerettem így hívni. Valamiért mégis megvan a maga varázsa, ahogyan régen is megvolt.
Elindulok a pult felé, leülök az egyik bárszékre, majd a pultosra nézek. Valóban igaz, hogy itt még kiskorúnak számítok, de van egy srác, aki néhányszor kivételt tesz velem és kiszolgál, csak mert tudja, hogy itt játszok. Nincs mázlim, a nagydarab, kopasz fickó, aki éppen a pult mögött áll, vagy engem utál, vagy a zenémet, vagy csak elképesztően törvénypárti, de mindig szép szavakkal küld el egy másik helyre, mikor a pult közelébe jövök. Amint kiszúr, és ingerülten közeledni kezd felénk, sóhajtok, majd Ji An felé fordulok.
- Meghívnálak egyébként én is, de mivel a gorilla ritka idióta, így rajtad a sor. – intek a kopasz felé. -  Szóval, mit iszunk? Lássuk mennyit is érek neked valójába. – mosolygok sejtelmesen barna szemeibe.