KezdőlapOMEGA KLUB
1 / 2 oldal • Megosztás
1 / 2 oldal • 1, 2 
|
Itt aztán kedvedre bulizhatsz!
Admin
STAFF
❝♦ MUNKA, HOBBI : administration
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Palmwoods
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 569
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Palmwoods
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 569
|
To:: Nick
A mai napom elég érdekesen kezdődött. A tesóm ágyában ébredtem. Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam a stúdióba. Felénekeltem négy dalt, de végig a klubbon járt az eszem. Alig vártam hogy este legyen és végre elinduljak. Miután befejeztük a dalokat hazamentem. Három óra volt. Tudtam hogy még nagyon messze van az este ezért leültem a kanapéra és bekapcsoltam a TV-t. Viszont jobb ötletnek tartottam azt hogy egy kicsit bemelegítsek az estére. Beraktam egy lemezt ami tele volt jobbnál-jobb számokkal. Beálltam a nappaliba közepébe és táncolni kezdtem. Annyira hiányzott már ez az érzés.
Még van egy órám 8-ig. Körülbelül ennyi idő kell ahhoz hogy elkészüljek. Bementem a szobámba és nézegetni kezdtem a ruháimat. Egy farmernál és egy piros pólónál maradtam. Nem akartam túlzottan kiöltözni a bulira. Felvettem magara egy pár ékszert majd feldobtam magamra a szokásos make-up-ot. Megcsináltam a hajam. Ránéztem az órámra és megállapítottam hogy jól elszaladt az idő. Felvettem a converse csukámat majd kimentem az utcára ahol már a taxim várt. Bepattantam. Megadtam az úti célt majd elindultunk.
Pár perc kocsikázás után végre megérkeztem. Bementem. Rengetegen voltak. Fogalmam sem volt hogy Nick hogyan akar itt megtalálni. Elindultam a bárpulthoz, miközben az emberek fejét kémleltem hátha megpillantom azt az egy ismerős arcot amit keresek. Nem így volt. Leültem az egyik székre majd kikértem az italomat. Iszonyat jó zenéket játszottak. Be akartam rohanni a tömeg közé hogy végre táncoljak, de először meg akartam keresni Nicket ami elég lehetetlennek tűnt. Legalább a telefonszámát elkérhettem volna. Egy negyed órája ott ültem amikor hirtelen egy kéz fogta meg a vállamat. Megfordultam. Nick volt az. Egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Szia. - üdvözöltem kedvesen.
Féltem hogy megint bunkó lesz velem. Bár reménykedtem az ellenkezőjében.
Vendég
Vendég
|
club.crew.confession
Ez a nap sem kezdődött másképp, mint a többi. Péntek lévén az esti összeröffenés a bandával szokásos volt. Az már más kérdés, hogy az eseményre való külsősök hívása kevésbé. Mindenesetre nem volt mit tenni, éket vert belém a kíváncsiság, és már amúgy sem vonhattam vissza a meghívásomat. Egyébként pedig abban sem voltam biztos, hogy Dylan egyáltalán eljön. Bár elszántnak tűnt, és olyannak, akit tényleg komolyabban érdekel az, hogy tudjon jól táncolni, így volt egy olyan érzésem, hogy ott lesz. Az viszont nem az én bajom, ha nem. A délelőttömet szokásomhoz híven a kikötőnél töltöttem néhány sráccal, akikkel együtt szoktam megjelenni az Omega Klubban. Elmesélték, hogy mi a helyzet utcafronton. Kiderült, hogy van egy új tehetséges srác, akire minden csapat a városban le akar csapni, de nem akar belépni sehová. Olyan, mint mi: kívülálló. Vagy ahogyan én szeretem hívni magamat: szabadúszó. Így nem szeghetik a szárnyam, úgy és azt csinálok, amit csak akarok. Hol ebben a csapatban vagyok, hol abban.
Késő este elindultunk a klubba, és bemelegítésképp néhány kihívásban bemutattuk, hogy mit tudunk, mint mindig. Mikor már kellően megvolt bennem a partizós hangulat, és éreztem, ahogyan a vér lüktet az ereimben a zene ritmusára úgy döntöttem körbenézek a helyen, hátha megtalálom a lányt, akit elhívtam. Nem adtam neki se időpontot, se helyszínt. Ezutóbbit fölösleges is lett volna, hiszen úgy ismerem a szórakozóhelyet, mint a tenyeremet. Utam egyik első állomása volt a bárpult, ahol egy csinosan kiöltözött lányra lettem figyelmes. Bár nem láttam az arcát, megéreztem, hogy ő lesz az, ezért mellé lopóztam, és finoman a vállára helyeztem a kezemet. Tippem beigazolódott, mikor megfordult, és barátságosan köszöntött egy mosoly kíséretében.
- Helló – rándult meg a szám sarka, mintha egy mosolyt akartam volna visszafojtani, majd felülve egy bárszékre a pultoslányhoz fordulva kértem magamnak egy sört. Bár még közel sem töltöttem be a huszonegyet, egy ilyen helyen nem csinálnak ebből gondot, és amúgy sem akarom leinni magamat a sárga földig, viszont azt hiszem, hogy a társaságom is jobban jár, ha nem leszek ilyen... khm... távolságtartó.
- Bátor vagy, hogy egyedül eljöttél – jegyeztem meg elgondolkodva, miközben kortyoltam egyet a kikapott italomból. Tényleg az. Nem semmi dolog lány létére egyedül eljönni egy klubba – ami egy ilyen nagyvárosban közismerten veszélyes hely. Mindenesetre megmutatta, hogy milyen belevaló.
- Jössz? – álltam fel váratlanul a kezemet nyújtva felé, a táncparkett felé biccentve. Ez már kihívás volt a javából: bele a mélyvízbe. Kíváncsi voltam, vállalja-e.
Késő este elindultunk a klubba, és bemelegítésképp néhány kihívásban bemutattuk, hogy mit tudunk, mint mindig. Mikor már kellően megvolt bennem a partizós hangulat, és éreztem, ahogyan a vér lüktet az ereimben a zene ritmusára úgy döntöttem körbenézek a helyen, hátha megtalálom a lányt, akit elhívtam. Nem adtam neki se időpontot, se helyszínt. Ezutóbbit fölösleges is lett volna, hiszen úgy ismerem a szórakozóhelyet, mint a tenyeremet. Utam egyik első állomása volt a bárpult, ahol egy csinosan kiöltözött lányra lettem figyelmes. Bár nem láttam az arcát, megéreztem, hogy ő lesz az, ezért mellé lopóztam, és finoman a vállára helyeztem a kezemet. Tippem beigazolódott, mikor megfordult, és barátságosan köszöntött egy mosoly kíséretében.
- Helló – rándult meg a szám sarka, mintha egy mosolyt akartam volna visszafojtani, majd felülve egy bárszékre a pultoslányhoz fordulva kértem magamnak egy sört. Bár még közel sem töltöttem be a huszonegyet, egy ilyen helyen nem csinálnak ebből gondot, és amúgy sem akarom leinni magamat a sárga földig, viszont azt hiszem, hogy a társaságom is jobban jár, ha nem leszek ilyen... khm... távolságtartó.
- Bátor vagy, hogy egyedül eljöttél – jegyeztem meg elgondolkodva, miközben kortyoltam egyet a kikapott italomból. Tényleg az. Nem semmi dolog lány létére egyedül eljönni egy klubba – ami egy ilyen nagyvárosban közismerten veszélyes hely. Mindenesetre megmutatta, hogy milyen belevaló.
- Jössz? – álltam fel váratlanul a kezemet nyújtva felé, a táncparkett felé biccentve. Ez már kihívás volt a javából: bele a mélyvízbe. Kíváncsi voltam, vállalja-e.
dylan. 394. letsgo
Vendég
Vendég
|
To:: Nick
Szóval bátor vagyok. Jól esett ezt az ő szájából hallani. Igazából sosem voltam egy félős fajta. Sőt! Minden marhaságba belevittek a többiek. A szüleim már kiskoromba tanítani kezdtek a " felnőtt " életre. Akkor még nem értettem hogy miért, de most már tisztában vagyok vele.
- Nem vagyok félős. - mondtam el Nicknek is a fejemben lévő mondatot egy mosoly kíséretében.
Nem tudtam hogy miért mosolygok mindig amikor meglátom. Mindig jó kedvre derít pedig ő nem az az ember aki naphosszat vigyorog mások képébe. Örültem hogy már nem annyira távolságtartó mint tegnap este. Nem is tudom mit csinálnék ha megint olyan lenne. Valószínűleg szétunnám az agyam. De végül is feleslegesen aggódok emiatt ugyanis már egy fokkal - sőt akár többel is - kedvesebb velem. Gondolom jobban megismert és kezd bízni bennem. Hát igen elég sok korombeli lány rátapad a srácokra és szinte még lélegezni sem hagyják. Nickkel ez valószínűleg sosem történt meg és soha nem is fog megtörténni.
A mellettem békésen sörözgető srác hirtelen felpattant és a kezét nyújtotta. Táncolni hívott. Király! Tegnap óta várom már ezt a pillanatot. Végre megtudhatom hogy mennyire jó táncos. Bár nem volt kétségem a tánctudását illetően. Nagyon elszántnak tűnik és amikor a táncról mesél olyan mintha az életéről mesélne vagy arról a dologról amit a legjobban szeret. Valószínűleg nem most kezdte a táncot.
- Még szép hogy megyek! Elvégre ezért jöttünk ide nem? - fogtam meg a kezét miközben felálltam kényelmes helyemről.
Nick egyenesen a táncparkett közepébe vezetett. Szinte minden tagom egyből ráérzett a zene ritmusára. Ez többnyire mindig így volt. Láttam hogy Nick sem agyal azon hogy hogy is kezdjen bele a táncolásba. Őt is magával ragadta a zene akárcsak engem. Egy pörgős zenét nyomattak. Pár perc múlva feleszméltem és rájöttem hogy Nick iszonyatosan jó táncos. Nem értem a nyomába, de úgy éreztem hogy én is jó vagyok. Legalábbis a körülöttünk álló emberekhez képest jó voltam. Bevetettem az egyik kedvenc fordulatomat amit még viszonylag kiskoromban tanultam meg. Azóta sem felejtettem el, csak beleraktam a saját kis stílusomat. Ez volt a kedvenc tánclépésem. Láttam Nick szeméből hogy neki is tetszett. Akár a közlésemre adja akár nem én tudtam. Tényleg igaz az a mondás hogy a szem a lélek tükre. Néztem a táncpartnerem lábait. Annyira jól csinált mindent amit csinált.
- Úgy látom te profi vagy. - kiabáltam túl a tömeget és a zenét.
Vendég
Vendég
|
club.crew.confession
Volt valami ebben a lányban. Valami vagány merészség, mely utat tör magának a legsötétebb, legijesztőbb erdőn keresztül is még akkor is, ha nem látja a fényt az alagút végén. Mert ugyan mit láthat egy hozzám hasonló srácban, ami reményre adhatna okot? Azt gondolná, megváltozok? Hát téved. Jó nekem így, távolságtartóan. De ez még nem jelenti azt, hogy néha napján ne engedném lejjebb a falakat. Elvégre is a táncnak csak az egyik része a test és hogy hogyan bánsz azzal. Az elmédnek nyitottnak kell lennie, és hagynod kell, hogy az érzelmeidet szerepeltethesd a táncban. Azonban azt nem hagyhatod, hogy azok átvegyék feletted az uralmat, mert szétesik a tánc, ha túlságosan is hagyod, hogy legyűrjön. A lényeg, hogy tudatosan irányítson mindent a ritmus, mert ha a gyeplő kicsúszik a kézből… nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem azt nevezik úgy, hogy „magával ragad a zene”, azt sokkal inkább vonaglásnak és családalapító mozdulatsornak nevezik.
Nem vagyok különösen beszédes fajta, de erre már Dylan is rájöhetett, így remélhetőleg nem várt választ a számomra költőinek tűnő kérdésére. Ahelyett tehát, hogy feleltem volna neki szavakban, megragadtam a kezét, és segítettem neki felállni a helyéről, majd a hatalmas táncparkett legsűrűbb részein áttörve oda vezettem, ahol igazán lehet táncolni. Minden átjárt a fülledt alkohol és áporodott emberszag, de egy klubban nem ez számít, mert ahogyan a ritmus megtölti a pórusaidat egy egészen új szintre emel. Ilyenkor már az sem számít, hogy a melletted lévők milyen bénán rángatják magukat, mert kivágsz magadnak egy külön világot… illetve a jelenlegi helyzetben kettőnknek, mert Dylant nem kellett sokáig bíztatni, hogy kezdjen bele a táncba, azonnal nekilátott, hogy meg kell hagynom, hogy van ritmusérzéke. Hagytam, hogy engem is utolérjen a dallam hívogató szava, és táncolni kezdtem.
Minden tánc más. Más mikor egyedül táncolok, más mikor bandában, és más mikor egy lánnyal, akit alig ismerek. Ez nem az első alkalom itt, a klubban, de az első olyan, mikor én magam hívtam ide az érintettet, ezért különös figyelemmel kísértem, hogy hogyan mozog, és el kellett ismernem, hogy nem rosszul. Ráadásul nem volt görcsös, hanem elengedte magát már első alkalommal, ami fontos lépés a közös tánchoz.
Mikor Dylan túlkiabálva a zenét tudtomra adta, hogy profinak gondol, felé villantottam egy sötét mosolyt, majd megragadtam a kezét, és megpörgetve magamhoz húztam, hogy háta a mellkasomhoz simuljon. Dús hajkoronája csiklandozta a nyakamat, de nem foglalkoztam vele, ehelyett számat a füléhez emeltem.
- És még nem láttál mindent – hoztam tudtára rekedtes hangon, majd mielőtt feleszmélhetett volna már ki is engedtem karjaim közül. Magam sem tudom, hogy minek szántam, amit mondtam. Fenyegetésnek? Talán. Flörtnek? Talán…
Nem vagyok különösen beszédes fajta, de erre már Dylan is rájöhetett, így remélhetőleg nem várt választ a számomra költőinek tűnő kérdésére. Ahelyett tehát, hogy feleltem volna neki szavakban, megragadtam a kezét, és segítettem neki felállni a helyéről, majd a hatalmas táncparkett legsűrűbb részein áttörve oda vezettem, ahol igazán lehet táncolni. Minden átjárt a fülledt alkohol és áporodott emberszag, de egy klubban nem ez számít, mert ahogyan a ritmus megtölti a pórusaidat egy egészen új szintre emel. Ilyenkor már az sem számít, hogy a melletted lévők milyen bénán rángatják magukat, mert kivágsz magadnak egy külön világot… illetve a jelenlegi helyzetben kettőnknek, mert Dylant nem kellett sokáig bíztatni, hogy kezdjen bele a táncba, azonnal nekilátott, hogy meg kell hagynom, hogy van ritmusérzéke. Hagytam, hogy engem is utolérjen a dallam hívogató szava, és táncolni kezdtem.
Minden tánc más. Más mikor egyedül táncolok, más mikor bandában, és más mikor egy lánnyal, akit alig ismerek. Ez nem az első alkalom itt, a klubban, de az első olyan, mikor én magam hívtam ide az érintettet, ezért különös figyelemmel kísértem, hogy hogyan mozog, és el kellett ismernem, hogy nem rosszul. Ráadásul nem volt görcsös, hanem elengedte magát már első alkalommal, ami fontos lépés a közös tánchoz.
Mikor Dylan túlkiabálva a zenét tudtomra adta, hogy profinak gondol, felé villantottam egy sötét mosolyt, majd megragadtam a kezét, és megpörgetve magamhoz húztam, hogy háta a mellkasomhoz simuljon. Dús hajkoronája csiklandozta a nyakamat, de nem foglalkoztam vele, ehelyett számat a füléhez emeltem.
- És még nem láttál mindent – hoztam tudtára rekedtes hangon, majd mielőtt feleszmélhetett volna már ki is engedtem karjaim közül. Magam sem tudom, hogy minek szántam, amit mondtam. Fenyegetésnek? Talán. Flörtnek? Talán…
dylan. 422. forever
Vendég
Vendég
|
To:: Nick
Nick hirtelen magához húzott ami nagyon meglepett. Éreztem a hátamon keresztül a teste melegségét. Beszippantottam az illatát ami nagyon kellemes volt pláne az alkohol és minden egyéb más szag után. Örültem hogy elengedi magát a táncban és hogy itt végre nem olyan távolságtartó mint a beszélgetésekben. Kimondottan boldog lettem ettől amit az arcomon megjelenő apró mosoly jelzett. Nick a fülemhez emelte az arcát majd elmondta hogy még nem láttam mindent. Most már igazán kíváncsi lettem. Ha ez számára csak a "bemelegítés" akkor vajon milyen az ha tényleg minden erejét a táncba fekteti. Próbálkoztam feleleveníteni néhány korábban tanult tánclépésemet.
- Akkor épp ideje hogy megmutasd. - mondtam Nicknek majd egy újabb, szintén az egyik kedvenc tánclépésemmel szembe fordultam vele.
Nem tudom hogy hogy csináltam, de a kezem még mindig az ő kezében volt.
- Jah és ne hidd hogy te mindent láttál. - mondtam mosolyogva. - Ez még csak a kezdet. - vetettem be egy újabb tánclépést.
- Szóval kíváncsi vagy milyen is az "igazi" Dylan? - kérdeztem ám nem vártam meg a válaszát.
Komolyan belelendültem a táncba miközben Nick reakcióját figyeltem. Azt láttam az arcán hogy "nahát erre nem is számítottam", de mivel még nem ismertem annyira nem voltam ebben túlzottan biztos. Bár reménykedtem hogy nem csal az előérzetem. Tovább folytattam a táncot majd pár perc múlva egy kicsit vissza lassultam és közelebb léptem Nickhez. Egy gyenge mosolyt láttam az arcán. Én is elmosolyodtam és igazán örültem ennek a reakciónak. Így éreztem egy csöppnyi reményt arra hogy talán majd megdicséri az imént látottakat.
- Na hogy tetszett? - kérdeztem reménykedve, csillogó szemekkel. - Most te jössz! - adtam át a terepet Nicknek.
Igazán kíváncsi voltam rá. Kíváncsian figyeltem mindaddig amíg bele nem kezdett a táncba.
Vendég
Vendég
|
club.crew.confession
Kihívó. Dylan egyértelműen ilyen volt egész este, állapítottam meg magamban, de magam sem tudtam, hogy milyen érzéseket táplálok emiatt. Nem mondom, hogy nem szeretem a kihívó lányokat, de különösképpen sosem vonzottak, bár be kell vallani, hogy a táncparketten az ilyenek a jó partnerek, mert bevállalósak és nem kötik meg a kezüket azok a fránya szégyenlősségi aggályok. Nem mintha azt hittem volna, hogy Dylant sokáig kell majd noszogatni, mire megnyílik a táncban, de nem gondoltam volna, hogy ilyen korán belelendül. Sőt, ami azt illeti, a fenyegetésnek is értelmezhető kihívásomra, úgy reagált, mint egy vérbeli profi: táncban válaszolt, mégpedig egész jóban. Olyannak láttam, mint egy csiszolatlan gyémántot, hiszen ritmusértéke egyértelműen volt, és mozogni is tudott zenére, de egy dolgok hiáynzoltam... azaz kifogásoltam: az agyával irányította az egészet, és nem a szívével. Meg akarta mutatni, mit tud, sikerült is neki, de talán nem úgy, mint gondolta. Persze ettől még jó volt, sőt egy nem „szakmabelitől” kiváló, de ezt mégsem mondhattam meg neki, még a végén elszáll.
- Ügyes – húztam el a számat elismerően, egy biccentés mellett, majd bólintással fogadtam, hogy engedélyt adott arra, hogy én vegyem uralmama alá a táncteret. Nem mintha erre vártam volna, ment volna nekem anélkül is. Sőt, de ha már így kihív, akkor felelek neki!
Az újonnan benyomott pörgős zene határozottan jobban illet hozzám, mint az előző, ezért könnyebben meg is éreztem a ritmust, mire egyszerűen ösztönből mozogni kezdett a testem. Nem volt ebben bizonyítási vágy, nem volt benne magamutogatás, ez én voltam: falak nélkül. Hiszen a táncban csak így mutatkozhatsz meg igazán, és ez az egyetlen hely, ahol még én is képes vagyok megnyílni, bármilyen furcsán is hangzik ez. A zene keményen megadta a löketet, és nem hagytam, hogy közben Dylan unatkozzon. Bár a hip-hop és street állt közel hozzám, még emlékeztem a társastánc mozdulataira, melyekkel bevontam az intenzív mozgásba a lányt is. Egy-két pörgetés meg lépés... mintha begyakoroltuk volna!
- Tényleg jó vagy. Nem kellett volna abbahagynod – ismerem be lihegve két levegővétel között, mikor már percek óta csak táncolunk és táncolunk kifulladásig. A levegőben terjengő alkoholszag eltopítaná az érzékeimet, ám az még eljut a tudatomig, hogy ebben a nagy tömegben nagyjából olyan közel állnak a táncosok egymáshoz, mint zárt dobozban a heringek. Így az sem csoda, hogy szinte már kiabálnom sem kell, hogy Dylan meghallja, amit neki mondok.
- Ügyes – húztam el a számat elismerően, egy biccentés mellett, majd bólintással fogadtam, hogy engedélyt adott arra, hogy én vegyem uralmama alá a táncteret. Nem mintha erre vártam volna, ment volna nekem anélkül is. Sőt, de ha már így kihív, akkor felelek neki!
Az újonnan benyomott pörgős zene határozottan jobban illet hozzám, mint az előző, ezért könnyebben meg is éreztem a ritmust, mire egyszerűen ösztönből mozogni kezdett a testem. Nem volt ebben bizonyítási vágy, nem volt benne magamutogatás, ez én voltam: falak nélkül. Hiszen a táncban csak így mutatkozhatsz meg igazán, és ez az egyetlen hely, ahol még én is képes vagyok megnyílni, bármilyen furcsán is hangzik ez. A zene keményen megadta a löketet, és nem hagytam, hogy közben Dylan unatkozzon. Bár a hip-hop és street állt közel hozzám, még emlékeztem a társastánc mozdulataira, melyekkel bevontam az intenzív mozgásba a lányt is. Egy-két pörgetés meg lépés... mintha begyakoroltuk volna!
- Tényleg jó vagy. Nem kellett volna abbahagynod – ismerem be lihegve két levegővétel között, mikor már percek óta csak táncolunk és táncolunk kifulladásig. A levegőben terjengő alkoholszag eltopítaná az érzékeimet, ám az még eljut a tudatomig, hogy ebben a nagy tömegben nagyjából olyan közel állnak a táncosok egymáshoz, mint zárt dobozban a heringek. Így az sem csoda, hogy szinte már kiabálnom sem kell, hogy Dylan meghallja, amit neki mondok.
dylan. 381. alltimelow
Vendég
Vendég
|
To:: Nick
Szóval ügyesnek tart. Hmm...ez jól esik. A tegnap esti beszélgetésünk után még reménykedni se tudtam abban hogy ő valaha engem meg fog dicsérni. Erre tessék! Azt mondta hogy ügyes vagyok. Végül is ha belegondolok nem csak a nagy semmire mondta azt hogy ügyes. Eléggé odatettem magam.
- Köszi. - mondtam egy apró mosollyal.
Nick következett. Lassan kezdtem el táncolni miközben folyton őt néztem. Iszonyatosan tetszett a mozgása. Felszabadult volt. Mintha nem is ő lenne. Teljes egészében odaadta magát a zenének és persze a táncnak. Nem voltak benne gátlások és láthatólag nem gondolkozott minden egyes lépésén. Egyszerűen csak csinálta. Nem volt saját koreográfiája a táncának, de mégis eszméletlen jó volt.
Az előző táncomhoz képest most csak "ide-oda lépkedtem", mindaddig amíg Nick fel nem elevenítette régi tánctudását. Engem is bevont a táncba. Úgy éreztem hogy iszonyat jók vagyunk együtt. Mintha már évek óta együtt táncolnánk. Mintha a partnerem lenne. A társastánc is nagyon jól állt neki és jól is csinálta. Ebbe viszont (legalábbis szerintem) nekem több rutinom volt mint neki, persze ez érthető. Én még csak egy éve hagytam abba ő pedig ki tudja már mióta. Ahhoz képest viszont szuper volt.
Amikor egy kicsit megálltunk elmondta hogy tényleg jónak talál és hogy nem kellett volna abbahagynom. Ebben igaza volt. Tényleg nem kellett volna abbahagynom. Nem is tudom hogy hány ezer versenyen vehettem volna azóta részt, de nem is érdekelt túlzottan. A lényeg hogy újra táncolok és ezt most nem adom fel. Ha bele szakadok is a rengeteg gyakorlásba és a stúdiós munkákba akkor sem. Ebben halál biztos voltam. Most esett le igazán hogy menyit köszönhetek Nicknek. Ha nem találkozom vele akkor még mindig a kanapén ücsörögnék és chip-szet zabálva néznék egy filmet. Wow... mintha nem is én lennék. Az a csaj aki régebben mindig pörgött egy kanapén ülve?! Valahogy nem passzolt a dolog.
Láthatólag mind a ketten kifáradtunk. Elvégre is már egy jó pár ideje táncolunk megállás nélkül. És a számok se olyanok amikre lassúzni lehetne.
- Mit szólnál ha most pihenés képen kérnénk egy italt? - osztottam meg az ötletemet.
Nick egyetértően bólintott majd levonultunk a parkettről egyenesen a bár felé. Leültünk két székre és kikértük az italokat.
- Ez klassz volt! - mosolyogtam Nickre. - Tudod a tegnap esti beszélgetésünk után nem gondoltam volna hogy ilyen leszel...persze ezt jó értelembe értsd. Felszabadult vagy és ez jó. Tetszik amit kihoz belőled a zene. - osztottam meg vele a gondolataimat.
Kicsit féltem a választól hogy netalántán sértésnek veszi vagy valami, de ahogy magamat ismerem úgyis kimásznék a dologból viszont semmi kedvem sem volt egy magyarázkodó beszélgetéshez. Reméltem hogy ő is mond majd valamit és nem csak nekem kellesz témákat keresnem. Bár a tegnap estétől már ez is nagy haladás. Egy részem viszont tényleg megérti őt. Sokan dilisnek gondolnak mert túlzottan pörgök és nagyon közvetlen vagyok az emberekkel. Ez másoknak nem mindig jó értelemben esik le ezért inkább tartanak tőlem. Tegnap még ezt gondoltam Nickkel kapcsolatban is ma viszont egyre jobban kezd megváltozni a véleményem. A táncparketten eltöltött időről pedig ne is beszéljünk... fenomenális volt! Rég éreztem ilyen jól magam. Köszönettel tartozok Nicknek, de nem akartam leállni hálálkodni. Az olyan...nyálas. Ezért csak magamban köszöntem meg neki a dolgokat.
Kihozták az italokat amiből előszeretetten kortyoltam. Csak ekkor is éreztem igazán hogy menyire szomjas vagyok. Persze nem akartam magamat telenyomni folyadékkal mert akkor nem igazán megy a tánc és mivel a pihenőt csak pár percesre terveztem nem lenne idő hogy leülepedjen. Szóval a továbbiakban csak szép lassan láttam neki az italomnak.
Vendég
Vendég
|
club.crew.confession
Sosem voltam az a fajta ember, aki vaktába lövöldözgetve minden szerencsétlent megdícsér. Nem, nem hazudtam az embereknek, akkor sem ha az igazsággal megbántottam őket. Erre mondják néhányan azt, hogy nyers vagyok, hogy nem foglalkoztatnak mások érzései, sőt egyesek szerint egyenesen bunkó a viselkedésem. Nos, nekik üzenném, hogy ezt hívják úgy, hogy őszinteség, és a képmutató bagázsnak ismerkednie kellene ezzel a szóval. Már nem azért, de miért jobb, ha valakit állandóan csak szédítek, hitegetem, majd pofára ejtem? Miért nem jobb az elején tisztázni mindent? Nem tudom, és én inkább nem bonyolódom bele ostoba füllentésekbe, hanem egyenesen a másik szemébe mondom, amit gondolok. Tehát, ha megdicsérek valakit, akkor arról komolyan úgy gondolom, hogy jó. Márpedig Dylan meggyőzött arról, hogy valóban van tehetsége a tánchoz, és jól mozog.
Már egy ideje roptuk a táncparketten, csak hogy ezzel a retro kifejezéssel éljek, mikor a lány felvetette, hogy tarthatnánk egy kis szünetet, és ihatnánk. Nem voltam az a fajta, aki a fáradság első jelére lelép a parkettről, de nem akartam szurkolódni, így inkább rábólintottam a dologra. Egyébként is egy ital sosem jön rosszul. A sok mozgásban már amúgy is kiszáradt a szám meg éreztem, hogyha nem jutok kellően hamar ital adaghoz meg sem tudok majd szólalni. Így már nem is tűnt akkora badarságnak Dylan ötlete. A bárhoz érve kényelmesen elhelyezkedtünk, és kikértük az italjainkat, ami az én esetemben megint csak sör volt, de alkoholmentes. Nem tudom, miért, de szeretem az ízét. Sokak szerint nem is sör, ha nincs benne rendes szesz, de én megelégszem ezzel. Sosem voltam az a fajta, aki a sárga földig leissza magát, aztán rosszul lesz a mosdóban. Nem viszem túlzásba, elvégre is a kemény edzések mellett nem engedhetek meg magamnak egy alkoholmérgezést, és amúgy sincsen hozzá affinitásom. Boldogságot találni az alkoholban? Kösz, de én az már megtaláltam a táncban.
- Ja – bólintottam rá, bár igaz nem túl lelkesen, de a túlzott érzelemkimutatás sem az erősségem. Tényleg jó volt, de olyan elcsépelt szavakkal dobálózni, mint a „klassz” feleslegesnek gondoltam volna. Nem mintha a „Ja” sokkal kifinomultabb módja lett volna a megnyilvánulásnak. Sőt valószínűleg jóval kevésbé volt az, de ennyire tellett tőlem.
Mikor Dylan elkezdett beszélni, azon kaptam magam, hogy felvont szemöldökkel, felé fordulva hallgatom végig a mondanivalóját. Nem tudtam, mit vár, mit mondjak erre. Magamtól meg hát… most mondjam meg neki, hogy kb. csak ilyenkor láthat ilyen felszabadultnak? Nem, mert azért ez nem teljesen igaz. Végül éppen akkor szólaltam meg, mikor a pultos lerakta elénk az italokat, amiket rendeltünk.
- Szóval tetszik… – ismételtem meg monoton, mégis kissé pimasz hangon, amit a másik mondott, és önkéntelenül is mosoly kúszott a szám sarkába. Ezt nem igazán szokták nekem mondani, bár való igaz, hogy keveseknek nyílik rá alkalmuk, a táncosok maguk közt, pedig nem így fogalmaznak. Azonban volt valami abban, hogy Dylan egyik napról a másikra belecsöppent az én világomra. Megismerte az érdes, durva külsőt, a felszínt, mely elzárja tőle ezt a zeneszerető srácot, aki vagyok. Veszélyes, ha átjut a falakon…
- A tánc az egyetlen, amiben ki tudom élni magam, és ritkán találkozom olyanokkal, akik ezt megértik. Én pedig azt nem gondoltam volna először, hogy te ilyen leszel – vallom be őszintén, elgondolkodva, miközben az italát kortyolgató lányra pillantok, és magamhoz veszem a saját poharam.
Már egy ideje roptuk a táncparketten, csak hogy ezzel a retro kifejezéssel éljek, mikor a lány felvetette, hogy tarthatnánk egy kis szünetet, és ihatnánk. Nem voltam az a fajta, aki a fáradság első jelére lelép a parkettről, de nem akartam szurkolódni, így inkább rábólintottam a dologra. Egyébként is egy ital sosem jön rosszul. A sok mozgásban már amúgy is kiszáradt a szám meg éreztem, hogyha nem jutok kellően hamar ital adaghoz meg sem tudok majd szólalni. Így már nem is tűnt akkora badarságnak Dylan ötlete. A bárhoz érve kényelmesen elhelyezkedtünk, és kikértük az italjainkat, ami az én esetemben megint csak sör volt, de alkoholmentes. Nem tudom, miért, de szeretem az ízét. Sokak szerint nem is sör, ha nincs benne rendes szesz, de én megelégszem ezzel. Sosem voltam az a fajta, aki a sárga földig leissza magát, aztán rosszul lesz a mosdóban. Nem viszem túlzásba, elvégre is a kemény edzések mellett nem engedhetek meg magamnak egy alkoholmérgezést, és amúgy sincsen hozzá affinitásom. Boldogságot találni az alkoholban? Kösz, de én az már megtaláltam a táncban.
- Ja – bólintottam rá, bár igaz nem túl lelkesen, de a túlzott érzelemkimutatás sem az erősségem. Tényleg jó volt, de olyan elcsépelt szavakkal dobálózni, mint a „klassz” feleslegesnek gondoltam volna. Nem mintha a „Ja” sokkal kifinomultabb módja lett volna a megnyilvánulásnak. Sőt valószínűleg jóval kevésbé volt az, de ennyire tellett tőlem.
Mikor Dylan elkezdett beszélni, azon kaptam magam, hogy felvont szemöldökkel, felé fordulva hallgatom végig a mondanivalóját. Nem tudtam, mit vár, mit mondjak erre. Magamtól meg hát… most mondjam meg neki, hogy kb. csak ilyenkor láthat ilyen felszabadultnak? Nem, mert azért ez nem teljesen igaz. Végül éppen akkor szólaltam meg, mikor a pultos lerakta elénk az italokat, amiket rendeltünk.
- Szóval tetszik… – ismételtem meg monoton, mégis kissé pimasz hangon, amit a másik mondott, és önkéntelenül is mosoly kúszott a szám sarkába. Ezt nem igazán szokták nekem mondani, bár való igaz, hogy keveseknek nyílik rá alkalmuk, a táncosok maguk közt, pedig nem így fogalmaznak. Azonban volt valami abban, hogy Dylan egyik napról a másikra belecsöppent az én világomra. Megismerte az érdes, durva külsőt, a felszínt, mely elzárja tőle ezt a zeneszerető srácot, aki vagyok. Veszélyes, ha átjut a falakon…
- A tánc az egyetlen, amiben ki tudom élni magam, és ritkán találkozom olyanokkal, akik ezt megértik. Én pedig azt nem gondoltam volna először, hogy te ilyen leszel – vallom be őszintén, elgondolkodva, miközben az italát kortyolgató lányra pillantok, és magamhoz veszem a saját poharam.
dylan. 530. troublemaker
Vendég
Vendég
|
To:: Nick
Ott ültünk a bárpultnál és végre láttam az arcán egy olyan mosolyt ami nem volt erőltetett. Jó volt látni hogy velem is tud őszintén mosolyogni. Én is elmosolyodtam, bár ez nem volt túl meglepő.
Nem gondolta volna hogy ilyen leszek. Ez érthető. végül is azt se nézte ki belőlem hogy táncolok. Ismét egy mosoly jelent meg az arcomon.
- Azt se nézted ki belőlem hogy táncolok úgyhogy nem lepődök meg. Neked a tánc olyan mint nekem az éneklés. Ott vagy csak igazán önmagad. Bevallom hogy én a táncban nem nagyon tudom kimutatni az érzéseimet. Bele tudok csempészni egyet-kettőt, de nem úgy mint az éneklésben. Majd ha egyszer lesz egy koncertem meghívlak rá. - mosolyogtam el ismét.
Az italom felé fordultam és belekortyoltam. Egy gyors mozdulattal hátrafordultam és pár másodpercig azt néztem ahogy az a rengeteg ember egyszerre mozog. Mármint nem is egyszerre hanem egy ritmusra. Szinte "hullámzott" a tömeg. Éreztem hogy már nem vagyok kifáradva. Visszanyertem az energiámat. Visszafordultam. Nick mellkasára pillantottam. Láttam hogy már ő is rendesen veszi a levegőt. A pörgő számokat most egy lassabb követte. Felpattantam a helyemről és Nick elé álltam.
- A gyors számokban már megmutattad magad, de kíváncsi vagyok milyen vagy a lassúban. - hadartam el neki.
Nem vártam meg a válaszát csak megragadtam a kezét és behúztam a táncparkettre. Két kezemet gyengéden a nyaka köré fontam.
- Remélem nem gond. - mosolyogtam rá.
Tényleg kíváncsi voltam hogy egy ilyen srác mint ő milyen a lassú zenéknél.
A lassú zene miatt sokan levánszorogtak a táncparkettről, viszont még így is rengetegen voltak. Éreztem hogy Nick keze gyengéden a derekamra tapad. Közelebb kerültem hozzá.
- Tudod az a Nick aki felszabadultabb és aki mosolyog sokkal jobban tetszik mint az a bunkó akit először megismertem.
Lehet hogy fogalmazhattam volna kicsit szebben is, de most már mindegy. Lenéztem Nick lábára.
- Oké. Úgy látom a lassúba nem nagyon találod a helyed. A társastáncba viszonylag sok lassú számra táncoltam. - meséltem el neki. - Csukd be a szemed! - kérleltem.
Nick egy elég furcsa arckifejezéssel viszonozta az előbbi "parancsomat".
- Nyugi. Bízz bennem. Csukd be a szemed és kerülj közelebb hozzám. Próbáld meg követni a mozgásom. Ha nyitva lenne a szemed akkor túlságosan "robotként" táncolnál. Amikor nekem se ment a lassú tánc velem is ezt csinálták és majd meglátod hogy tényleg hatásos. - mondtam és megvártam amíg becsukta a szemét.
Közelebb húzódott hozzám. Nagyon kicsi volt a köztünk lévő távolság. Örültem hogy bízik bennem. Elkezdtem "igazán" táncolni. Éreztem hogy Nick tud követni. Nem néztem a lábát és nem néztem hogy hogy mozog. Egyszerűen csak táncoltam és vártam hogy Nick ráérezzen. Tudtam hogy amint megérzi azt a bizonyos pontot amit én annyira szeretek a lassú táncban akkor ki fogja nyitni a szemét. Már pedig tudtam hogy meg fogja érezni. Percek kérdése volt hogy mikor. Táncoltam és vártam hogy végre kinyissa a szemét és hogy nyilatkozzon.
Vendég
Vendég
|
club.crew.confession
Valóban úgy tűnt, hogy Dylan érti, miről beszélek, mert ő hasonlóképpen áll hozzá a tánchoz. Ez furcsa volt, bár itt a Palmwoodsbéli ismerősök körében azért gyakrabban előfordul. Legutóbb, mikor kiültem a tábortűzhöz, és beszélgetésbe elegyedtem szintén egy énekessel, aki a Roxanne névre hallgat, úgy érezte, hogy ő is tisztában van azzal, milyen érzés, ha valamin keresztül az ember adni és kapni tud egyszerre. Nekem ilyen a tánc, másnak más, én ezt megértem és elfogadom, de attól még nem fogok örömtáncot lejteni.
- Oké – feleltem elnyújtottan, miután a mellettem ülő lány kijelentette, hogy egészen biztosan meghív majd a koncertjére. Ha nyalizni akartam volna, azt mondtam volna, hogy akkor tuti, hogy el is megyek rá, de inkább maradtam a nyers őszinteségnél. Nem tudtam, mikor lesz ez a bizonyos „majd” és ez bizonytalanságot ültetett el bennem. Elvégre is honnan tudnám biztosra ígérni, hogy a jövőben egy bizonyos időpontban éppen rá fogok érni? Sehogy, nem vagyok én időutazó vagy előrelátó. Egyszerű táncoslábú kölyök vagyok, aki csak jól akarja érezni magát a híres Omega klubban.
Ehhez azonban nem tartozott az, hogy Dylan lassúzni akar.
- Nem, én nem… – tiltakoztam volna, mikor a lány megragadta a kezemet, de a zene elnyomta a hangomat, bunkó meg nem akartam lenni – legalábbis szándékosan semmiképp. Mert az nem gondoltam illetlenségnek, hogy csak ott üldögéltem a bárpultnál a sörömet kortyolgatva fel sem dobva új témát. Nem volt szükség rá. Egyébként is az emberek nem azért járnak efféle helyekre, hogy beszélgessenek. Én legalábbis semmiképp és az ismerős társaságom sem. A tánc miatt jövünk, de még ha lassabb is a zene, nem szoktunk „lassúzni”. Már láttam is a lelki szemeim előtt, hogy megbámulnak, ami kifejezetten zavart. Egyébként sem kedvelem, de egy ilyen helyen, ahova még szeretném visszatolni a képemet, nem kellene leégetnem magamat, mégis éppen ezt tettem, mikor hagytam, hogy Dylan „átvegye az irányítást.”
- Van egy olyan érzésem, ha gond lenne, sem hagynád abba – morogtam elfintorodva, de azért, hogy nehogy azt higgye „beijedtem” határozottan csúsztattam a derekára a kezeimet, és húztam őt magamhoz gyengéden közel. A diszkólámpa színes fényeinek játékában csillogott a szeme, miközben elejtett egy megjegyzést a tegnapi viselkedésemről. Erre inkább nem feleltem semmit, csak félrenéztem, miközben tébláboltam valamit a zenére. Mégis mit lehetne erre mondani? Bunkó voltam, oké, fogtam, lapozhatnánk?
Úgy tűnt igen, csak nem éppen úgy, ahogyan én gondoltam. Megütközött tekintettel meredtem a lányra, majd lemondó sóhajtással mentem bele a játékába. Ha ennyire akarja, leszek oly’ kegyes és legyezgetem a hiúságát… Behunytam a szememet, és csak hallgattam a hangfalakból áradó zenét, mely lüktetése ritmikus mozgásra késztetett. Közben megéreztem, hogy táncpartneremnek eszébe sem volt tétovázni. Olyan közel húzódott hozzám, hogy éreztem a testéből áradó hőt és ahogyan testrészeink össze-összesimulnak néhány mozdulatnál. Az izzadtságszagon átütött az ő kellemes illatú parfümjének aromája, mely így, csupán néhány érzékszervemre támaszkodva, egészen hatalmába kerített… de talán éppen ez volt az, ami segített, hogy ráérezzek ennek a táncnak a lényegére.
- Ez nem az én műfajom – vallottam be rekedtes nevetés közepette, mikor már kezdtem kellemetlenül érezni magamat a kiszolgáltatottságom miatt. Kinyitottam a szememet, de nem hagytam abba a táncot, hagytam, hogy az előbb megtalált ritmus vezessen tovább. Ugyanígy Dylantől sem távolodtam el. Minek? Hiszen ez tánc, és ott nem szokás az effajta szégyellősség.
- De jó partner vagy – tettem hozzá őszintén. Mármint táncpartner, de hát mi másra céloztam volna? Ő sem gondolhatott mára, ezért fölöslegesnek gondoltam pontosítani azt, amit mondtam, viszont ha már itt tartottunk, hozzá kellett tennem még valamit:
- Öt éve nem tudott senki rávenni lassúzásra. Öt éve – hangsúlyoztam ki hitetlenkedve. Azt azonban nem tettem hozzá, hogy akkor is olyan lány volt, akibe gyermeteg fejjel akkoriban teljesen odáig voltam.
- Oké – feleltem elnyújtottan, miután a mellettem ülő lány kijelentette, hogy egészen biztosan meghív majd a koncertjére. Ha nyalizni akartam volna, azt mondtam volna, hogy akkor tuti, hogy el is megyek rá, de inkább maradtam a nyers őszinteségnél. Nem tudtam, mikor lesz ez a bizonyos „majd” és ez bizonytalanságot ültetett el bennem. Elvégre is honnan tudnám biztosra ígérni, hogy a jövőben egy bizonyos időpontban éppen rá fogok érni? Sehogy, nem vagyok én időutazó vagy előrelátó. Egyszerű táncoslábú kölyök vagyok, aki csak jól akarja érezni magát a híres Omega klubban.
Ehhez azonban nem tartozott az, hogy Dylan lassúzni akar.
- Nem, én nem… – tiltakoztam volna, mikor a lány megragadta a kezemet, de a zene elnyomta a hangomat, bunkó meg nem akartam lenni – legalábbis szándékosan semmiképp. Mert az nem gondoltam illetlenségnek, hogy csak ott üldögéltem a bárpultnál a sörömet kortyolgatva fel sem dobva új témát. Nem volt szükség rá. Egyébként is az emberek nem azért járnak efféle helyekre, hogy beszélgessenek. Én legalábbis semmiképp és az ismerős társaságom sem. A tánc miatt jövünk, de még ha lassabb is a zene, nem szoktunk „lassúzni”. Már láttam is a lelki szemeim előtt, hogy megbámulnak, ami kifejezetten zavart. Egyébként sem kedvelem, de egy ilyen helyen, ahova még szeretném visszatolni a képemet, nem kellene leégetnem magamat, mégis éppen ezt tettem, mikor hagytam, hogy Dylan „átvegye az irányítást.”
- Van egy olyan érzésem, ha gond lenne, sem hagynád abba – morogtam elfintorodva, de azért, hogy nehogy azt higgye „beijedtem” határozottan csúsztattam a derekára a kezeimet, és húztam őt magamhoz gyengéden közel. A diszkólámpa színes fényeinek játékában csillogott a szeme, miközben elejtett egy megjegyzést a tegnapi viselkedésemről. Erre inkább nem feleltem semmit, csak félrenéztem, miközben tébláboltam valamit a zenére. Mégis mit lehetne erre mondani? Bunkó voltam, oké, fogtam, lapozhatnánk?
Úgy tűnt igen, csak nem éppen úgy, ahogyan én gondoltam. Megütközött tekintettel meredtem a lányra, majd lemondó sóhajtással mentem bele a játékába. Ha ennyire akarja, leszek oly’ kegyes és legyezgetem a hiúságát… Behunytam a szememet, és csak hallgattam a hangfalakból áradó zenét, mely lüktetése ritmikus mozgásra késztetett. Közben megéreztem, hogy táncpartneremnek eszébe sem volt tétovázni. Olyan közel húzódott hozzám, hogy éreztem a testéből áradó hőt és ahogyan testrészeink össze-összesimulnak néhány mozdulatnál. Az izzadtságszagon átütött az ő kellemes illatú parfümjének aromája, mely így, csupán néhány érzékszervemre támaszkodva, egészen hatalmába kerített… de talán éppen ez volt az, ami segített, hogy ráérezzek ennek a táncnak a lényegére.
- Ez nem az én műfajom – vallottam be rekedtes nevetés közepette, mikor már kezdtem kellemetlenül érezni magamat a kiszolgáltatottságom miatt. Kinyitottam a szememet, de nem hagytam abba a táncot, hagytam, hogy az előbb megtalált ritmus vezessen tovább. Ugyanígy Dylantől sem távolodtam el. Minek? Hiszen ez tánc, és ott nem szokás az effajta szégyellősség.
- De jó partner vagy – tettem hozzá őszintén. Mármint táncpartner, de hát mi másra céloztam volna? Ő sem gondolhatott mára, ezért fölöslegesnek gondoltam pontosítani azt, amit mondtam, viszont ha már itt tartottunk, hozzá kellett tennem még valamit:
- Öt éve nem tudott senki rávenni lassúzásra. Öt éve – hangsúlyoztam ki hitetlenkedve. Azt azonban nem tettem hozzá, hogy akkor is olyan lány volt, akibe gyermeteg fejjel akkoriban teljesen odáig voltam.
dylan. 595. missindependent
Vendég
Vendég
|
To:: Nick
Ez nem az ő műfaja. Felesleges volt ezt mondania mivel jól tudtam hogy így van. Tetszett hogy nevetett, bár ez nem olyan nevetés volt ami például egy vicc hallatára szakad ki az emberből.
- Nem a te műfajod, de mégis jó vagy benne. - mondtam neki.
Igazat mondtam. Ahhoz a műfajhoz képest amit ő táncol tényleg nagyon klassz volt. És abban is igazam lett hogy megtalálta ennek a zenének is a ritmusát.
Szóval jó partner vagyok. Ezt jól esett hallani. Egy apró mosoly jelent meg a szám szélén ennek a mondatnak a hallatán.
- Köszi. Te is jó partner vagy. - mondtam mélyen a szemébe nézve.
Amint meghallottam a következő mondatát a mosoly el is tűnt az arcomról. Öt éve? Nem hittem a fülemnek. Senki sem tudta rávenni hogy lassúzzon? Nekem meg sikerült? Örültem hogy ezt hallom, de azért meg voltam lepődve. Még mindig a szemébe néztem.
- Tényleg nem lassúztál öt éve? Ahhoz képest... - mondtam neki mosolyogva. - Örülök hogy rátudtalak venni erre.
Boldog voltam hogy ezt elmondta nekem. Viszont még mindig nem tudtam felfogni hogy miért engedte azt hogy behúzzam ide és lassúzzak vele. Szorosabban a nyaka köré fontam a kezem majd ismét megszólaltam.
- Leállíthattál volna az elején, de mégsem tetted. Miért? - kérdeztem szinte alig hallhatóan.
Még mindig a zene lassú ritmusára ringatóztunk. Be kellett látnom hogy megkedveltem Nicket. Bármennyire is érdekes alak valamiért bírom. Folyton meg akarok róla tudni többet és többet, persze csak normális kereteken belül. Jól tudtam hogy ő nem az az ember aki perceken belül meg fog nekem nyílni, de szerintem már így is elég sokat tudok róla. Nick olyan személyiség aki kíváncsivá teszi az embert. Én is az voltam, de nem akartam tőle kérdezni. Azt akartam hogy ő nyíljon meg előttem. Tényleg nagyon vágytam a több mondatos válaszaira, de ha most elcseszem akkor nincs következő lehetőség. Várnom kellett, csak azt nem tudtam hogy meddig.
Észrevettem hogy elég sok szempár ragad ránk. Nick ennyire közkedvelt lenne itt? Végül is azt mondta hogy elég rég lassúzott és gondolom a sok ember számára ez most érdekes látványt nyúlt.
- Gyakran jársz ide? - kérdeztem egy pár párosra nézve akik szintén minket bámultak.
Vetettem feléjük egy pár szúrós pillantást. Láttam hogy veszik a lapot. Mindenki visszatért a partnere nézegetéséhez és végre "békén hagytak" minket.
- Tudod én is elég rég lassúztam. Nem nagyon volt olyan partnerem akivel ezt megtehettem. Senki sem érezte normálisan a zenét. Örülök hogy végre találtam egy ilyen embert. - vallottam be neki.
Észrevettem hogy még mindig a szemébe nézek. Kezdtem kínosan érezni magam ezért a tekintetemet a lábainkra szegeztem. Olyan felemelő érzés volt vele táncolni. Tényleg örültem hogy végre találtam egy olyan embert akit nem csak az érzelmek hanem a zene is irányít.
Vendég
Vendég
|
club.crew.confession
Úgy tűnt – de lehet, hogy tévedek – hogy Dylannek tényleg tetszett az az énem, amelyik hagyja, hogy a pillanatnyi hangulatai, akárcsak egy nevetés erejéig is, de felülkerekedjenek rajta. Az az énem, amelyiket egy ideje már igyekszek elnyomni magamban, mert úgy gondolom, hogy nem célravezető, hogy az ember világgá kürtöli az érzéseit. Mi a csudát bírnak hát ennyire ebben a csajok?
- Kösz – húztam a számat egy halvány mosolyra, mikor a lány viszonzásul megjegyezte, hogy én sem vagyok rossz partner, ráadásul ahhoz képest, hogy ez nem az én műfajom jó vagyok benne. Nos, én nem így fogalmaztam volna a helyében, de való igaz, hogy legyezgették hiúságomat a szavai. Persze, mondták már többen is, hogy jól táncolok, de a lassúzásomra eddig ezt a jelzőt még nem sokan használták... legalábbis már jó régóta nem.
Furcsa, de jó érzés töltött el azt látva, hogy a lány elégedett „teljesítményével”, mármint azzal, hogy sikerült rávennie a társastáncra. Nos, ebben valóban van valami, mert nem engedtem volna mindenkinek, hogy ilyesmire rávegyen. Ebből tehát egyenesen következett a kérdés, amit Dylan fel is tett, bármennyire is nem akartam, hogy megtörténjen, mert magam sem tudtam a választ. Nem tudtam, hogy mit felelhetnék a kérdésre: miért? Alig tudtam kivenni kérdését a zene miatt, mégis az majdhogynem átmetszette hangzavar sűrű fátylát, és tisztán csengett a fülemben értetlensége, és láttam a várakozást a másik szemében, miközben éreztem a karjait szorosabban fonódni a nyakamra. Nem bántam, és miközben az agyamban kutattam a megfelelő szavak után, melyekkel megválaszolhatom a feltett kérdést a másik vonásait figyeltem. Ugyanazt az arcot láttam magam előtt, mint előző nap a sikátornál, akkor azonban mégis más volt. Csak egy lányt láttam benne, aki túlontúl lelkes, és idegesített, de ma, ez a kihívó, tudatos Dylan, akit a zene tölt fel nem zavart... egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg: tetszett.
- Mert kedvellek, oké? – vontam meg a vállam, mintha semmiség lenne, de igazából már nagyon rég óta nem mondtam ilyesmit senkinek. Azonban úgy éreztem, hogy jobb ha ezúttal őszinte vagyok vele, és nem kerülöm ki a kérdést, mert ő nem az a fajta lány, aki hagyja, hogy megválaszolatlanul maradjon egy kérdése. Előbb-utóbb úgyis kiszedte volna ezt belőlem, ezért inkább úgy döntöttem, hogy jobb nyílt kártyákkal játszani, ha már ő szemtől szembe megmondta nekem, hogy mit gondol. Viszont az más kérdés, hogy mit gondol most, hogy tudja ezt.
Kis idő elteltével Dylannek feltűnt, hogy többen is minket figyelnek a körülöttünk lévőkből. Olyanok akiket látásból ismerek, mert táncversenyeken, mert a klubban sokszor összefutunk. Megmosolyogtatott a lány érdeklődése, mert azt hittem, hogy ez már kezdetben egyértelmű volt számára, de ha mégsem lett volna eddig biztos benne, megerősítettem sejtését:
- Igen. Elég gyakran. Itt szoktam összemérni a tudásomat másokéval – vigyorodtam el amolyan diadalmasan, ahogyan belegondoltam mennyi „csatát” vívtam már meg itt. De aztán lassan elhalványult a széles mosoly az arcomon, ahogyan rádöbbentem, hogy még mindig lassú, óvatos mozdulatokkal lejtünk egyfajta táncot Dylannel, miközben ő olyasmit mondott, amire nem gondoltam volna. Azt hittem, hogy neki minden ujjára jut egy pasi, hogy ugorjon, és teljesítse a kívánságait, legyen szó társastáncról vagy bármi másról. Viszont bóknak vettem, hogy bennem megtalálta a keresett személyt, aki megfelelően érzi a zenét.
- Én is örülök – ismertem be, miközben egyik kezemet a lány álla alácsúsztattam, és finoman feljebb emelve azt arra késztettem, hogy újra a szemembe nézzen. Sosem értettem, hogy mi a bajuk az embereknek a hosszú szemkontaktussal. Egyeseket zavarba hoz, másokat idegesít... én sem bírom, de most kivételesen nem bántam, ha táncpartnerem mélybarna szempárjának fényjátékát figyelhettem.
- Gyere! Mutatok valamit – fogtam meg a lány karját, és ha hagyta, kivezettem a tömegből, hogy elvigyem egy csendesebb helyre. Az egyik oldalajtót kivágtam, és magunk mögött hagyva a bömbölő zenét és embertömeget, a tűzlépcsőn igyekeztünk egyre fölfelé. S még ha itt nem is volt indokolt, hogy húzzam magam után Dylant, nem engedtem el. Csak mikor felértünk a klub tetőterére, ahonnan festői látvány nyílt az éjszakai, kivilágított Los Angelesre...
- Kösz – húztam a számat egy halvány mosolyra, mikor a lány viszonzásul megjegyezte, hogy én sem vagyok rossz partner, ráadásul ahhoz képest, hogy ez nem az én műfajom jó vagyok benne. Nos, én nem így fogalmaztam volna a helyében, de való igaz, hogy legyezgették hiúságomat a szavai. Persze, mondták már többen is, hogy jól táncolok, de a lassúzásomra eddig ezt a jelzőt még nem sokan használták... legalábbis már jó régóta nem.
Furcsa, de jó érzés töltött el azt látva, hogy a lány elégedett „teljesítményével”, mármint azzal, hogy sikerült rávennie a társastáncra. Nos, ebben valóban van valami, mert nem engedtem volna mindenkinek, hogy ilyesmire rávegyen. Ebből tehát egyenesen következett a kérdés, amit Dylan fel is tett, bármennyire is nem akartam, hogy megtörténjen, mert magam sem tudtam a választ. Nem tudtam, hogy mit felelhetnék a kérdésre: miért? Alig tudtam kivenni kérdését a zene miatt, mégis az majdhogynem átmetszette hangzavar sűrű fátylát, és tisztán csengett a fülemben értetlensége, és láttam a várakozást a másik szemében, miközben éreztem a karjait szorosabban fonódni a nyakamra. Nem bántam, és miközben az agyamban kutattam a megfelelő szavak után, melyekkel megválaszolhatom a feltett kérdést a másik vonásait figyeltem. Ugyanazt az arcot láttam magam előtt, mint előző nap a sikátornál, akkor azonban mégis más volt. Csak egy lányt láttam benne, aki túlontúl lelkes, és idegesített, de ma, ez a kihívó, tudatos Dylan, akit a zene tölt fel nem zavart... egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg: tetszett.
- Mert kedvellek, oké? – vontam meg a vállam, mintha semmiség lenne, de igazából már nagyon rég óta nem mondtam ilyesmit senkinek. Azonban úgy éreztem, hogy jobb ha ezúttal őszinte vagyok vele, és nem kerülöm ki a kérdést, mert ő nem az a fajta lány, aki hagyja, hogy megválaszolatlanul maradjon egy kérdése. Előbb-utóbb úgyis kiszedte volna ezt belőlem, ezért inkább úgy döntöttem, hogy jobb nyílt kártyákkal játszani, ha már ő szemtől szembe megmondta nekem, hogy mit gondol. Viszont az más kérdés, hogy mit gondol most, hogy tudja ezt.
Kis idő elteltével Dylannek feltűnt, hogy többen is minket figyelnek a körülöttünk lévőkből. Olyanok akiket látásból ismerek, mert táncversenyeken, mert a klubban sokszor összefutunk. Megmosolyogtatott a lány érdeklődése, mert azt hittem, hogy ez már kezdetben egyértelmű volt számára, de ha mégsem lett volna eddig biztos benne, megerősítettem sejtését:
- Igen. Elég gyakran. Itt szoktam összemérni a tudásomat másokéval – vigyorodtam el amolyan diadalmasan, ahogyan belegondoltam mennyi „csatát” vívtam már meg itt. De aztán lassan elhalványult a széles mosoly az arcomon, ahogyan rádöbbentem, hogy még mindig lassú, óvatos mozdulatokkal lejtünk egyfajta táncot Dylannel, miközben ő olyasmit mondott, amire nem gondoltam volna. Azt hittem, hogy neki minden ujjára jut egy pasi, hogy ugorjon, és teljesítse a kívánságait, legyen szó társastáncról vagy bármi másról. Viszont bóknak vettem, hogy bennem megtalálta a keresett személyt, aki megfelelően érzi a zenét.
- Én is örülök – ismertem be, miközben egyik kezemet a lány álla alácsúsztattam, és finoman feljebb emelve azt arra késztettem, hogy újra a szemembe nézzen. Sosem értettem, hogy mi a bajuk az embereknek a hosszú szemkontaktussal. Egyeseket zavarba hoz, másokat idegesít... én sem bírom, de most kivételesen nem bántam, ha táncpartnerem mélybarna szempárjának fényjátékát figyelhettem.
- Gyere! Mutatok valamit – fogtam meg a lány karját, és ha hagyta, kivezettem a tömegből, hogy elvigyem egy csendesebb helyre. Az egyik oldalajtót kivágtam, és magunk mögött hagyva a bömbölő zenét és embertömeget, a tűzlépcsőn igyekeztünk egyre fölfelé. S még ha itt nem is volt indokolt, hogy húzzam magam után Dylant, nem engedtem el. Csak mikor felértünk a klub tetőterére, ahonnan festői látvány nyílt az éjszakai, kivilágított Los Angelesre...
dylan. 659. diamonds
Vendég
Vendég
|
To:: Nick
Végre meghallottam Nick szájából az amire vágytam. Kedvellek. Igaz úgy adta elő mint akinek ez általános dolog, de nekem mégis aranyosan csengtek ezek a szavak. Lábujjhegyre emelkedtem és fejemet a füle közelébe helyeztem.
- Én is kedvellek. - suttogtam neki majd ismét leereszkedtem a talpamra egy mosoly kíséretével.
Örültem, hogy végre az érzéseit is megosztja velem. A tegnap este után még reménykedni sem mertem abban, hogy ma egy kicsit is oldottabb lesz a hangulat köztünk, ehhez képest pedig az este egyre-jobban alakul.
Szóval ő tényleg egy "híres" ember errefelé. Rápillantottam azokra a párokra akiknek az előbb majd kiesett a szemük. Pár másodpercig figyeltem őket.
- Tudod a jelenlegi szemlélőid tánctudását nem nehéz legyőzni. - nevettem el magam visszanézve a párokra.
Nick az államtól fogva óvatosan felemelte a fejem így újra a gyönyörű, barna szemeibe néztem. Szinte elvesztem bennük. Hirtelen Nick megfogta a kezemet és kivezetett a teremből. A tűzlépcsőn "száguldoztunk" felfele. A kezem a kezében volt mindaddig amíg meg nem érkeztünk az úti célhoz. Annyira gyönyörű volt. Megfordultam saját tengelyem körül, hogy jobban szemügyre vegyem a tájat. Amikor visszatértem eredeti pozíciómba, csak akkor döbbentem rá hogy hol is vagyok pontosan. Egy épület tetején. Egyre jobban tetszett a dolog. Mélyet szippantottam a friss levegőből ami meglehetősen jól esett az alkohol, az izzadság és egyéb más kellemetlen szag után. És itt végre csönd volt. Csönd és semmi zavaró tényező.
- Ez gyönyörű! -néztem rá elképedve.
Még sosem láttam ilyet, de mindig is kíváncsi voltam erre. Rengeteg filmben látok efféle jeleneteket, de sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténik velem. És az örömemet még jobban fokozta az hogy Nickkel vagyok itt.
Közelebb léptem hozzá és gyengéden átkaroltam a hátát majd nekidöntöttem a fejem. Reméltem, hogy nem húzódik el tőlem és, hogy nem veszi idegesítő cselekvésnek. Jó volt őt ölelni. Eleve nem volt valami meleg idefent pláne a szinte "égő" táncterem után. És én sem voltam az a kimondottan hidegkedvelő ember, bár ebben a hőmérsékletben még nem fagytam volna meg, sőt...de jól esett hogy átölelhettem. A ruhámon keresztül éreztem a teste melegét. Beszippantottam az illatát ami nagyon kellemes volt.
- Köszönöm hogy felhoztál. - mondtam neki leállítva heves szívverésem. - Már máskor is hoztál fel ide embereket? - kérdeztem miközben tekintetemet a tájról, Nick arcára szegeztem így felemelve fejemet a válláról.
A szél gyengén szállingózott, de a tánctól kimelegedett testemnek ez épp elég volt arra hogy megfázzak, ezért szorosabban odabújtam hozzá. A tekintetemet ismét Nick szemére szegeztem. A szebbnél-szebb boltok villogó neonfényeiktől csillogott a szeme. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon majd újra a tájat kezdtem kémlelni.
Vendég
Vendég
|
To Annabelle
Izgatottság, rémület, szorongás, boldogság, büszkeség, aggodalom. Ezek az érzések keringtek bennem, mikor a szervező a kezembe adta a mikrofont és a DJ az én nevemet mondta.
Sok kissebb fellépésem volt, de ez valahogy más. Itt bulizik egész Beverly Hills. Zeneszerzők, film producerek, énekesek, színészek és a normális, egyszerű emberek. Jobb helyet el se tudna képzelni az ember a kitörésre... vagy a teljes leégésre. Ezért is voltam annyira ideges. A lámpalázas talán jobb szó és jobban ki is fejezi a lelki világomat.
Ahogy színpadra léptem, az erős fények hirtelen elvakítottak és csak azt hallottam, ahogy a zene egyre hangossabban szól. Elkezdtem énekelni, felvettem a ritmust, és lassan kitárulkozott előttem Beverly Hills.
Egyik szám követte a másikat, én pedig kezdtem feloldódni. Az arcokról nem sokmindent tudtam levenni, mert a legtöbben egymással beszélgettek, vagy valami egyebet csináltak.. Pár lány a pultnál űlve egész végig engem nézett, de semmi több.
Ahogy a repertoárom végéhez közeledtem, megköszöntem az embereknek a figyelmet, habár nem sokat kaptam...és lesétáltam a színpadról, útközben leadva a mikrofont. Lent már várt a szervező és kifizette a fellépésem árát. A zenélést nem főként a pénzért csináltam, de valamiből meg kell nekem is éljek..
Egyenesen a pult felé vettem az irányt, és kértem magamnak egy jó erős whiskey-t. Sokszor tűnődtem, hogy az emberek miért koktélokat isznak, és miért nem rendes italt az ilyen helyeken. A választ sosem találtam meg, de már nem is keresem.
Körbepillantottam, és a pult másik végénél egy ismerős alakot fedeztem fel. Átültem mellé, és felhúztam a pohár italt.
- Nem is tudtam, hogy ilyen helyekre is eljársz. Mondjuk, mindig gondoltam, hogy több van benned mint egy felszolgáló. – sanda kis vigyor kíséretében átöleltem.
- Na és mit csinálsz erre ? Valami pasival jöttél? – kérdeztem kíváncsian, majd intettem a csaposnak, hogy majd én fizetem Annabelle italát is.
Sok kissebb fellépésem volt, de ez valahogy más. Itt bulizik egész Beverly Hills. Zeneszerzők, film producerek, énekesek, színészek és a normális, egyszerű emberek. Jobb helyet el se tudna képzelni az ember a kitörésre... vagy a teljes leégésre. Ezért is voltam annyira ideges. A lámpalázas talán jobb szó és jobban ki is fejezi a lelki világomat.
Ahogy színpadra léptem, az erős fények hirtelen elvakítottak és csak azt hallottam, ahogy a zene egyre hangossabban szól. Elkezdtem énekelni, felvettem a ritmust, és lassan kitárulkozott előttem Beverly Hills.
Egyik szám követte a másikat, én pedig kezdtem feloldódni. Az arcokról nem sokmindent tudtam levenni, mert a legtöbben egymással beszélgettek, vagy valami egyebet csináltak.. Pár lány a pultnál űlve egész végig engem nézett, de semmi több.
Ahogy a repertoárom végéhez közeledtem, megköszöntem az embereknek a figyelmet, habár nem sokat kaptam...és lesétáltam a színpadról, útközben leadva a mikrofont. Lent már várt a szervező és kifizette a fellépésem árát. A zenélést nem főként a pénzért csináltam, de valamiből meg kell nekem is éljek..
Egyenesen a pult felé vettem az irányt, és kértem magamnak egy jó erős whiskey-t. Sokszor tűnődtem, hogy az emberek miért koktélokat isznak, és miért nem rendes italt az ilyen helyeken. A választ sosem találtam meg, de már nem is keresem.
Körbepillantottam, és a pult másik végénél egy ismerős alakot fedeztem fel. Átültem mellé, és felhúztam a pohár italt.
- Nem is tudtam, hogy ilyen helyekre is eljársz. Mondjuk, mindig gondoltam, hogy több van benned mint egy felszolgáló. – sanda kis vigyor kíséretében átöleltem.
- Na és mit csinálsz erre ? Valami pasival jöttél? – kérdeztem kíváncsian, majd intettem a csaposnak, hogy majd én fizetem Annabelle italát is.
A hozzászólást David Anthony összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2012-12-27, 17:18-kor.
Vendég
Vendég
|
club.crew.confession
Mikor is volt az már, mikor én azt mondtam egy lánynak, hogy kedvelem? Évek telhettek el azóta, hogy őszintén ilyesmit mondtam egyáltalán valakinek. Ami a barátnőket illeti nem volt sok sem Los Angelesben, sem az azelőtti életemben. Alkalmi kapcsolatok persze akadtak, de azokban mindkét fél tudta, hogy nem akar a másik sem többet. Igazi párkapcsolatra meg amúgy sincsen időm, és nem is tudják elviselni a maximalista énemet... általában. Dylan valóban úgy tűnt, hogy kedvel, mint ahogyan azt be is vallotta. De vajon mit kedvelhet bennem? Nem voltam vele túl kedves az első alkalommal, és ma sem voltam az a kifejezetten megnyíló társaság, akire az ember azt mondaná, hogy bírja. S hogy én mit kedvelek benne? Erre sem tudom a választ. Csupán az egész jelensége, mintha a komplementere lenne az enyémnek, és ez egyszerre vonz, és megrémít. Sosem féltem az ismeretlentől, attól, hogy kipróbáljak új dolgokat, de most mégis haboztam. Magam sem értem, miért.
- Ez most nem tudom eldönteni, hogy bók volt vagy sértés – jelentettem ki, de az arcomon virító csalfa mosoly reményeim szerint a lány tudtára adta, hogy csak viccelek. Gondolom, hogy nem beszólni akart azzal, hogy leszólta a többi táncos tudását. Ha pedig mégis, hát nem vettem magamra. Amúgy meg a kihívások sem úgy mennek itt, hogy csak úgy minden jöttmenttel, komolyabb bandák tagjai szoktak egymás ellen kiállni. Ami tekintve, hogy elismertek, nem könnyű, de itt a közönség szava szent, mindig az nyer, aki nagyobb tapsot kap, és volt már, hogy pofára estem, de volt hogy engem emelt dicsőségre az üdvrivalgás. A táncos lét már csak ilyen: egyszer fent, egyszer lent. Épp mint az élet.
Hirtelen ötlettől vezérelve – mely még mindig fogalmam sincs, hogyan jutott eszembe – rángattam szinte ki a helyről Dylant, és vezettem az én kis titkos helyemre, a klub tetőterére, ahonnan az egész környéket be lehetett látni. Maga volt a csillogó Paradicsomot eléd tárú Kánaán, ahol mindent megtalálsz, amire csak egy ilyen helyen vágyhatsz: csend és nyugalom. Láttam a lányon, hogy lenyűgözi a környék, és egyáltalán nem bánja, hogy kihoztam a táncoló tömegből. Egy mosollyal nyugtáztam az éjszakai tájképet magasztaló kijelentését, aztán a következő tette igen csak meglepett.
Engem nem igazán szoktak ölelgetni. Nem, hacsak nem táncról van szó, amiben bizonyos mozdulatoknál ez természetes. Egyébként nem ápolok olyan közeli kapcsolatot másokkal, hogy csak úgy ölelgessük egymást, de hát nyilvánvalóan Dylan másfajta ember, neki természetes, hogy átkarolja azokat, akiket csak úgy szimplán kedvel.
- Öhm... nincs mit – mondtam, miközben bénán átkarolta, és éreztem, ahogyan a hideg miatt teste megremeg az enyém mellett. Ha nem csillogott volna olyan boldogan a tekintete, biztosan megbántam volna, hogy felhoztam. Ami pedig a kérdését illeti...
- Igazából még sosem hoztam fel ide senkit – vallottam be hosszú hatászünet után. Nem mertem a szemébe nézni, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok, ezért inkább a kivilágított nagyváros pompés fényeit szemléltem, miközben rekedtesen folytattam: - Azt sem tudom, hogy fel szabadna-e ide jönni, egyszerűen csak néha, mikor elegem van a zajból és a tömegből, feljövök ide, mert itt minden olyan... kellemes..
Hogy ebből Dylan mit szűr le már nem az én problémám, az viszont igen is, hogy úgy tűnik a lány eléggé fázik az éjjeli fel-feltámadó szélben, és azért nem venném a szívemre, hogyha miattam megfázna.
- Fázol? – tudakoltam, bár fölösleges volt, mert ha ellenkezik, ha nem, tudtam, hogy így van, ezért gondolkodás nélkül lefejtettem magamról, és a karjait, és kibújtam fekete bőrdzsekimből, és a vállára borítottam azt. Kecses, nőies alakján furcsán lógott az én motorosszerkós dzsekim, de nem ez volt a lényeg.
- Most már jobb? – érdeklődtem aggódva... Úristen, komolyan aggodalmasan csengett a hangom? Ez határozottan nem normális. Azonban valahogyan nem tudott érdekelni, mi az, és mi nem, miközben Dylan tekintetét kerestem.
- Ez most nem tudom eldönteni, hogy bók volt vagy sértés – jelentettem ki, de az arcomon virító csalfa mosoly reményeim szerint a lány tudtára adta, hogy csak viccelek. Gondolom, hogy nem beszólni akart azzal, hogy leszólta a többi táncos tudását. Ha pedig mégis, hát nem vettem magamra. Amúgy meg a kihívások sem úgy mennek itt, hogy csak úgy minden jöttmenttel, komolyabb bandák tagjai szoktak egymás ellen kiállni. Ami tekintve, hogy elismertek, nem könnyű, de itt a közönség szava szent, mindig az nyer, aki nagyobb tapsot kap, és volt már, hogy pofára estem, de volt hogy engem emelt dicsőségre az üdvrivalgás. A táncos lét már csak ilyen: egyszer fent, egyszer lent. Épp mint az élet.
Hirtelen ötlettől vezérelve – mely még mindig fogalmam sincs, hogyan jutott eszembe – rángattam szinte ki a helyről Dylant, és vezettem az én kis titkos helyemre, a klub tetőterére, ahonnan az egész környéket be lehetett látni. Maga volt a csillogó Paradicsomot eléd tárú Kánaán, ahol mindent megtalálsz, amire csak egy ilyen helyen vágyhatsz: csend és nyugalom. Láttam a lányon, hogy lenyűgözi a környék, és egyáltalán nem bánja, hogy kihoztam a táncoló tömegből. Egy mosollyal nyugtáztam az éjszakai tájképet magasztaló kijelentését, aztán a következő tette igen csak meglepett.
Engem nem igazán szoktak ölelgetni. Nem, hacsak nem táncról van szó, amiben bizonyos mozdulatoknál ez természetes. Egyébként nem ápolok olyan közeli kapcsolatot másokkal, hogy csak úgy ölelgessük egymást, de hát nyilvánvalóan Dylan másfajta ember, neki természetes, hogy átkarolja azokat, akiket csak úgy szimplán kedvel.
- Öhm... nincs mit – mondtam, miközben bénán átkarolta, és éreztem, ahogyan a hideg miatt teste megremeg az enyém mellett. Ha nem csillogott volna olyan boldogan a tekintete, biztosan megbántam volna, hogy felhoztam. Ami pedig a kérdését illeti...
- Igazából még sosem hoztam fel ide senkit – vallottam be hosszú hatászünet után. Nem mertem a szemébe nézni, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok, ezért inkább a kivilágított nagyváros pompés fényeit szemléltem, miközben rekedtesen folytattam: - Azt sem tudom, hogy fel szabadna-e ide jönni, egyszerűen csak néha, mikor elegem van a zajból és a tömegből, feljövök ide, mert itt minden olyan... kellemes..
Hogy ebből Dylan mit szűr le már nem az én problémám, az viszont igen is, hogy úgy tűnik a lány eléggé fázik az éjjeli fel-feltámadó szélben, és azért nem venném a szívemre, hogyha miattam megfázna.
- Fázol? – tudakoltam, bár fölösleges volt, mert ha ellenkezik, ha nem, tudtam, hogy így van, ezért gondolkodás nélkül lefejtettem magamról, és a karjait, és kibújtam fekete bőrdzsekimből, és a vállára borítottam azt. Kecses, nőies alakján furcsán lógott az én motorosszerkós dzsekim, de nem ez volt a lényeg.
- Most már jobb? – érdeklődtem aggódva... Úristen, komolyan aggodalmasan csengett a hangom? Ez határozottan nem normális. Azonban valahogyan nem tudott érdekelni, mi az, és mi nem, miközben Dylan tekintetét kerestem.
dylan. 608. finallyfoundyou
Vendég
Vendég
|
To:: Nick
Úgy vettem észre, hogy Nick eléggé meglepődött azon, hogy átöleltem. Ha jobban belegondolok én is meglepődtem a saját cselekvésemen. Nem nagyon szoktam megölelni az embereket, pláne nem az olyanokat mint Nick. Természetesen a barátnők és a családtagok beleszámítanak az "ölelési körömbe", de ő viszonylag visszahúzódó ember, és ha jobban belegondolok semmi kedvem sincs ahhoz, hogy idegesítőnek és nyomulósnak tartson, de abban a pillanatban mégis úgy éreztem, hogy meg kell ölelnem. A fiúk ölelését általában kihagyom. Amikor bulizni megyek velük, akkor is csak köszönök nekik, Nicket pedig már a második nap ölelgetem. Te jó ég mi van velem? Sosem voltam ilyen. Nick tényleg erős személyiség és tudom, sőt látom is, hogy folyamatosan megpróbál egy maszk mögé bújni. Ez egy olyan maszk amit nem sok ember venne fel, de szerintem ezt teszi őt vonzóvá. Egyáltalán nem közvetlen az emberekkel és nem állapítasz meg róla mindent már az első pillanatban. Amíg nem nyílik arra, hogy elmondja ki is ő valójában addig az ég világon nem fog róla megtudni senki semmit. Azt hiszem, hogy én már azokhoz az emberekhez tartozom, akik viszonylag sokat tudnak róla. Igaz, hogy ez még nem minden, sőt lehet, hogy még csak nagyon az elején tartok annak, hogy megismerjem őt, de legalább már el tudtam indulni egy bizonyos úton ami szerintem elég sok lánynak nem sikerül. Sose voltam az a fajta ember aki egy pár "érdekes" embertől megijed. Különösen szeretem az olyan embereket, akik nem nyílnak meg rögtön. Az ilyen emberek izgatják a fantáziámat és mindig meg akarok róla tudni többet és többet. Számomra ilyen ember volt Nick is.
Éreztem, ahogy lassan átkarol, majd bevallotta, hogy még nem hozott fel ide senkit. Nem tudom, hogy pontosan miért, de örültem ennek a válasznak. Lehet azért mert nem akartam ugyanolyan lenni mint a többi lány. Mindig más akartam lenni. Ki akartam tűnni a tömegből, de nem a magatartásom vagy a ruhám miatt, egyszerűen csak azt akartam, hogy észrevegyenek. Kiskoromban rengetegen cikiztek, persze akkor még nem volt meg a mai stílusom. Most már a beszólásokat elengedem a fülem mellett. Nem érdekel más véleménye, legalábbis az efféle embereké nem. Feltűnt, hogy Nick a válasza alatt nem nézett rám. Nem értettem miért. Nem tudtam eldönteni, hogy kínosnak tartja-e ezt a dolgot vagy csak egyszerűen nem akar a szemembe nézni. Pedig igazán örültem volna, hogyha rám néz mert akkor biztosan észrevette volna, hogy mennyire örülök a válaszának, bár lehet, hogy ebből rosszul jöttem volna ki. Felesleges volt ezen gondolkodnom. lényegében ez már a múlthoz tartozott, most pedig a jelenben vagyunk. Ezzel kellett foglalkoznom.
Igaza volt Nicknek. Tényleg kellemes itt. Nincsenek zajok és emberek, itt csak a táj létezik és te. Kiszellőztetheted a fejed és elgondolkodhatsz az élet dolgain. Nekem sosem adatott meg az a lehetőség, hogy ilyen helyeken legyek...legalábbis eddig. Még mindig iszonyatosan boldog voltam, hogy itt lehetek fent és ezt a leverhetetlen mosolyom is jelezte.
Nick megkérdezte, hogy fázok-e. Válaszolni akartam, hogy nem így pont jó, de nem adta meg ezt a lehetőséget. Levette a karjaimat a testéről majd rám terítette a dzsekijét, majd egy újabb kérdést tett fel.
- Igen, így jobb. Köszi. - mosolyogtam rá, miközben szorosabban összehúztam magamon a dzsekit.
Ahogy összehúztam magamon éreztem rajta Nick illatát. Azt az illatot, amit az öleléskor is éreztem. Nagyon király volt. Tetszett ez az illat. Rájöttem, hogy Nick nem vette le a dzsekijét tánc közben. Végignéztem a felsőtestén. Ki lehetett venni az izmait. Elindultam az épület széléhez és leültem. Lelógattam a lábamat. Elég félelmetes volt, pláne ha belegondoltam abba, hogy bármelyik percben leeshetek. Szerencsére én nem tartoztam a szerencsétlen emberek közé.
- Nem jössz ide? - fordultam hátra és egyenesen Nick szemébe néztem.
Örülnék neki, ha ide jönne mellém. Még az is jól lenne, ha csak állna mellettem. Nem mondtam neki, de tériszonyom van. Mindig is próbáltam legyőzni. Sokan mondták, hogy másszak fel egy magas dologra és győződjek meg róla, hogy nem félelmetes, de eddig nem mertem sehova sem felmászni. Viszont most itt voltam egy épület tetején. Ez elég magas dolognak számít. Éreztem, hogy remegnek a karjaim. Egy kicsit hátrébb csúsztam. Igaz, hogy tériszonyom volt, de mégsem akartam elmenni innen. Annyira tetszett a látvány, és nem csak a látvány hanem maga ez a szituáció is.
- Oké bevallok valamit. - kezdtem és ismét a szemébe néztem. - Tériszonyom van. Eddig még nem volt olyan ember akinek megengedtem, hogy felhozzon ide. Én rávettelek a lassúzásra, te pedig erre. - mosolyogtam rá.
Fogalmam sem volt, hogy miért engedtem meg neki azt, hogy felhozzon ide, de nem bántam meg. Szinte már el is felejtettem, hogy rajtam van a dzsekije. Egyre jobban kezdett hűlni a levegő. Visszagondoltam az "így már jobb?" kérdésére. Tökéletesen ki lehetett belőle venni az aggodalmat. Tetszett, hogy aggódik értem, bár ez meglepő fordulat volt tőle.
- Nick nem fázol? akarod, hogy visszaadjam a dzsekidet? - kérdeztem.
Észrevettem, hogy volt valami az én hangomban is. Nem tudtam pontosan hogy mi is az, de reméltem, hogy Nicnek nem tűnik fel. A mélységet néztem amitől régebben annyira féltem.
Vendég
Vendég
|
To David Anthony
Party time, all day, all night!
Még egy fárasztó napot töltöttem el a kávézóba. Komolyan már arra ébredek, hogy a különböző üditők illatát érzem. Már az orromban van a munkahelyem jellegzetes illata és akárhogy is próbálkozom, nem tudom kiűzni onnan. Álmomban pedig koktélokat készítek, amit csak úgy megjegyeznék nem is az én reszortom. Átkozom azt a napot, mikor apa kitalálta, hogy mi is költözzünk vele Los Angelesbe. Washington lesz az első és egyetlen otthonom akármi is történjen a jövőben.
Elhatároztam, hogy az estét egy klubban fogom tölteni, az Omegában, ami egész jó hely pedig még csak most jártam itt először. Furcsa egyedül menni bulizni, de biztosra veszem, hogy úgyis találkozom majd valakivel, végül így is lett. Éppen az italomat kortyolgattam, mikor egy ismerős hang csendült fel a színpadon, megfordultam, hogy rájöjjek ki kápráztatja el a közönséget. David volt az, nem az én Davidem, hanem az a srác, aki elég gyakran jár a munkahelyemre meginni egy- két üdítőt. Elmosolyodtam, majd visszafordultam a pulthoz úgy hallgattam a kis, rövidke, rögtönzött koncertet.
Hirtelen valaki átölelt, amitől kissé megrémültem, de mikor ránéztem rögtön felismertem és viszonoztam a gesztust. Tudtam én, hogy nem leszek egyedül.
- Néha muszáj eljönni ilyen helyekre ha nem akarod, hogy megöljön az unalom.-- nevettem el magam, mert elvégre is az unalom kicsit erős szó a helyzetemet tekintve. Én egész nap pörgök, mert olyan híres lett a kis kávézó, hogy sokszor azt se tudom hova kapjam a fejem.
- Egyedül vagyok, a barátaim és a barátom sem ért rá ma este. - válaszoltam egy fejrázás kíséretében, miután belekortyoltam az italomba.
Elhatároztam, hogy az estét egy klubban fogom tölteni, az Omegában, ami egész jó hely pedig még csak most jártam itt először. Furcsa egyedül menni bulizni, de biztosra veszem, hogy úgyis találkozom majd valakivel, végül így is lett. Éppen az italomat kortyolgattam, mikor egy ismerős hang csendült fel a színpadon, megfordultam, hogy rájöjjek ki kápráztatja el a közönséget. David volt az, nem az én Davidem, hanem az a srác, aki elég gyakran jár a munkahelyemre meginni egy- két üdítőt. Elmosolyodtam, majd visszafordultam a pulthoz úgy hallgattam a kis, rövidke, rögtönzött koncertet.
Hirtelen valaki átölelt, amitől kissé megrémültem, de mikor ránéztem rögtön felismertem és viszonoztam a gesztust. Tudtam én, hogy nem leszek egyedül.
- Néha muszáj eljönni ilyen helyekre ha nem akarod, hogy megöljön az unalom.-- nevettem el magam, mert elvégre is az unalom kicsit erős szó a helyzetemet tekintve. Én egész nap pörgök, mert olyan híres lett a kis kávézó, hogy sokszor azt se tudom hova kapjam a fejem.
- Egyedül vagyok, a barátaim és a barátom sem ért rá ma este. - válaszoltam egy fejrázás kíséretében, miután belekortyoltam az italomba.
♥
Annabelle J. Smith
EMPLOYEES
❝♦ TITULUS : broken girl
❝♦ MUNKA, HOBBI : felszolgáló
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Palmwoods
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 13
❝♦ MUNKA, HOBBI : felszolgáló
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Palmwoods
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 13
|
To Annabelle
A kkor már ketten vagyunk. Csak azzal a különbséggel, hogy neked legalább vannak barátaid, meg barátod. Nekem jóformán csak ismerőseim vannak. Pont mint te. – intettem felé.
Szerettem volna magam azzal ámítani, hogy igenis vannak barátaim, de a hazugság sose vezet jó dolgokhoz.
Annabelle-re néztem és nem akartam otthagyni egyedül. Gondolom azért jött, hogy jól érezze magát, nem pedig azért, hogy egyedül iszogasson miközben a sok részeg férfi megbámulja őt. Mivel felléptem, és kivételesen ismerem a hely tulajdonoság is, ezért én bármikor bemehettem a VIP részlegbe. Ott általában nincs akkkora nyüzsgés mint itt, és remélhetőleg az emberek is józanabbak. Nem volt kedvem semmilyen verekedésbe keveredni.
- Gyere. – dörmögtem az orrom alatt, és megfogtam a kezét. Magammal húztam, egészen az emeletig. Út közben sok mindenkit kellett félre löknöm, nem akartam, hogy valamelyik idióta fellökje, vagy duvajkodni kezdjen.
Fent folyt a pezsgő, ment az értelmetlen szöveg, és ahogy láttam, az volt a menő, ha egy férfinak egyszerre több lány is nyalta a talpát. A sztárságnak és a gazdagságnak ezt a részét sosem értettem. Nem is akarom, hogy belőlem is ilyen ember legyen.
Két sztriptízelő lány, és egy orosz bőrnyakú hapsi mellet megpillantottam egy szabad kanapét. Leültettem Annabelle-t és én magam is helyet foglaltam.
-Ne is törődj velük. Őket sem érdekeljük. Elvannak a saját rózsaszín buborékukban.
Intettem a pincérnek, hogy hozzon két pohárral a legjobb pezsgőjükből. Egy hölgyet megillet a ház legjobb itala. Legalábbis az apám mindig erre tanított. Hozzá vagyok szokva, hogy a lányokat kényeztetni kell, mégha nincs is igényük rá.
Szerencsére a pincér hamar megérkezett, és az ezüstözött tálcáról egy előre behűtött, kiváló évjáratú pezsgőt szolgált fel, két csillogó pohárban.
- Na mit szólsz? Vannak előnyei az ismertségnek is. – elhintettem egy vigyort, és öntöttem a poharába, majd a sajátomba is. Nem tudtam mennyit fog inni. Ha sokat töltök még azt hiszi, hogy valami alkoholistának képzelem. Ha keveset akkor meg azt, hogy sajnálom tőle. Matt helyzet.
Vendég
Vendég
|
Nem szoktam lányokat vinni haza. Néha, mikor buli van, akkor természetesen tele van az egész ház mindenféle jöttmentekkel, hogy őszinte legyek nem nagyon érdekel, ha elvisznek vagy eltörnek valamit, de jobb szeretem a magán szférámat megtartani magamnak, ezért inkább a minimálisra csökkentem az ilyen alkalmakat. Mindenki megérti, hogyha a gazdag szüleim inkább kibérelnek egy klubbot, mint ajánlják fel a saját privát házukat. Szóval Tessa valószínűleg az első volt olyan lányok közt, akiket komolyan hazahoztam. A barátnőimnek sem szívesen mutattam meg a kérót, és nem azért, mert szégyellem – nincs mit szégyellni egy ilyen villán, legfeljebb a szüleimen, de az más témára tartozik. Szóval az oka annak, hogy még egyetlen csajomat sem vezettem ide körbe, hogy egyik sem volt ahhoz elég komoly. Tessa viszont nem volt a barátnőm, csak egy haver, igazából még annyi sem szóval innentől kezdve ez nem igazán számított.
Megmosolyogtatott, ahogyan a lány magyarázkodni kezdett, mikor kicsúszott a száján, hogy megírja a szüleinek, hogy egy „barátjával” lesz, nem értettem, mit kell ezen így felfújni. S ami azt illeti, engem aztán igazán nem érdekelt, hogy milyen kifogással szabadul el otthonról. Innentől kezdve igazából elég nehéz lett volna távoznia. Ahhoz legalább egy buszra kellett volna szállnia, de valahogyan nem tűnt annak a fajtának. Persze biztos előkapott volna egy mindentudó könyvet a táskájából, és hamar feltalálta volna magát ebben a helyzetben, de nem tette. Maradt. Ez bátorságra utalt, amit valahol mélyen én is értékeltem benne, még ha nem is mutattam ki.
- Attól ráz ki a hideg, hogy a bámulás olyan érzést vált ki belőlem, mintha múzeumban élnék. Azt pedig nem szeretem – válaszoltam kimérten, hűvösen a kérdésére, és a márványlépcsőket koptattam máris. Los Angelesnek annyi színe volt, annyiféle ház volt benne, hogy meg sem lepődtem volna, hogyha vendégem úgy érezte volna magát, mintha egy teljesen másik világba került volna. Igazából belekerült az enyémbe. Mégpedig olyannyira, hogy maga sem tudhatta innen hová fog szabadulni.
- Komolyan mondom – jegyzem meg komorsan, miután a lány nevetett arra, hogy anyám benyitná rá. Igazán nem vicces. Főleg ha a fia vagy, és anyád sminkelni szeretne miközben tusolsz. Nagyon kiábrándító tud lenni, ha anyád nem ismeri az intim zóna határait. Nem kívántam az effajta élményt Tessának.
A fél óra még nem telt el, mikor máris kiabáltam a lánynak, hogy kész van-e már, merthogy én frissen felöltözve álltam az előszobában. Nem is kellett soakt várnom, hogy a lépcsőn lesétáljon a lány a délután kiválasztott ruhájában. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen láttam már rajta ezt a ruhát, de megint csak elfogott az az érzés, hogy ez nem is ő. Gyönyörű volt. Nem mintha alapból csúnya lenne, csak éppen a ruhái nem emelik ki kellően jól az alakját. Ezen ez a ruhadarab határozottan segített. Felfrissült a fürdőben, arcának talán éppen a pára rózsás színt kölcsönzött, és olyan lett hirtelen, mint egy angyal. Pislognom kellett, mielőtt meg tudtam szólalni.
- Ó, igen, persze, menjünk! – bólogattam sután, és kimentünk újfent a kocsimhoz, ahol ezúttal már nem utasítottam a lányt, hogy foglaljon helyet, reménykedtem benne, hogy magától is meg fogja tenni. Aztán már nem volt már hátra, mint eljutni a belváros bulis szegletébe, és bevetni magunkat a klubba. Tíz perc kocsikázás után egy elegáns helyre érkeztünk. De én a kevésbé biztonságos felére vezettem a lányt, a lámpák villództak, nagydarab biztonsági őrök álltak az ajtóba, és egy csomó fiatal tolakodott a sorban. Ismertem az egyik helyi fickót, így intettem neki, ő pedig örömmel beengedett minket. Odabent szinte fülsüketítő volt a zene, és gondolkodás nélkül megragadtam a mögöttem haladó Tess kezét, nehogy elvesszem a tömegben. Utólag pedig már nem volt mit tenni. Áttörtem a táncolók közt, és miután sikerült egy kis utat verekednem magunknak egyenesen a pult felé indultam. Néhány méterre lehettünk onnan, mikor valaki a nevemet kiáltotta. Ennek kvöetkeztében azonnal elengedtem a velem tartó lány kezét, és hagytam, hogy az arcomon elterüljön egy széles, elégedett vigyor.
- Hé, srácok! Mizu? Ő itt Tessa, ez az első bulija, úgyhogy legyetek úriemberek – szóltam a nagyjából féltucatnyi tagot számláló társaság csupa fiő tagjaira. Volt aki felhorkant, akadt, aki elröhögte magát, Mike nem is figyelt, mert egy szőke csajjal smárolt, de volt olyan is, aki bemutatkozott a lánynak, aki reméltem, nem fog öt perc után kirohanni a mosdóba aztán megszökni. - Mit kérsz inni? – fordultam hozzá, és már intettem is a pultosnak, hogy rendelés érkezik. Felvont szemöldökkel, lazán hajbatúrva vártam a másik válaszát.
Megmosolyogtatott, ahogyan a lány magyarázkodni kezdett, mikor kicsúszott a száján, hogy megírja a szüleinek, hogy egy „barátjával” lesz, nem értettem, mit kell ezen így felfújni. S ami azt illeti, engem aztán igazán nem érdekelt, hogy milyen kifogással szabadul el otthonról. Innentől kezdve igazából elég nehéz lett volna távoznia. Ahhoz legalább egy buszra kellett volna szállnia, de valahogyan nem tűnt annak a fajtának. Persze biztos előkapott volna egy mindentudó könyvet a táskájából, és hamar feltalálta volna magát ebben a helyzetben, de nem tette. Maradt. Ez bátorságra utalt, amit valahol mélyen én is értékeltem benne, még ha nem is mutattam ki.
- Attól ráz ki a hideg, hogy a bámulás olyan érzést vált ki belőlem, mintha múzeumban élnék. Azt pedig nem szeretem – válaszoltam kimérten, hűvösen a kérdésére, és a márványlépcsőket koptattam máris. Los Angelesnek annyi színe volt, annyiféle ház volt benne, hogy meg sem lepődtem volna, hogyha vendégem úgy érezte volna magát, mintha egy teljesen másik világba került volna. Igazából belekerült az enyémbe. Mégpedig olyannyira, hogy maga sem tudhatta innen hová fog szabadulni.
- Komolyan mondom – jegyzem meg komorsan, miután a lány nevetett arra, hogy anyám benyitná rá. Igazán nem vicces. Főleg ha a fia vagy, és anyád sminkelni szeretne miközben tusolsz. Nagyon kiábrándító tud lenni, ha anyád nem ismeri az intim zóna határait. Nem kívántam az effajta élményt Tessának.
A fél óra még nem telt el, mikor máris kiabáltam a lánynak, hogy kész van-e már, merthogy én frissen felöltözve álltam az előszobában. Nem is kellett soakt várnom, hogy a lépcsőn lesétáljon a lány a délután kiválasztott ruhájában. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen láttam már rajta ezt a ruhát, de megint csak elfogott az az érzés, hogy ez nem is ő. Gyönyörű volt. Nem mintha alapból csúnya lenne, csak éppen a ruhái nem emelik ki kellően jól az alakját. Ezen ez a ruhadarab határozottan segített. Felfrissült a fürdőben, arcának talán éppen a pára rózsás színt kölcsönzött, és olyan lett hirtelen, mint egy angyal. Pislognom kellett, mielőtt meg tudtam szólalni.
- Ó, igen, persze, menjünk! – bólogattam sután, és kimentünk újfent a kocsimhoz, ahol ezúttal már nem utasítottam a lányt, hogy foglaljon helyet, reménykedtem benne, hogy magától is meg fogja tenni. Aztán már nem volt már hátra, mint eljutni a belváros bulis szegletébe, és bevetni magunkat a klubba. Tíz perc kocsikázás után egy elegáns helyre érkeztünk. De én a kevésbé biztonságos felére vezettem a lányt, a lámpák villództak, nagydarab biztonsági őrök álltak az ajtóba, és egy csomó fiatal tolakodott a sorban. Ismertem az egyik helyi fickót, így intettem neki, ő pedig örömmel beengedett minket. Odabent szinte fülsüketítő volt a zene, és gondolkodás nélkül megragadtam a mögöttem haladó Tess kezét, nehogy elvesszem a tömegben. Utólag pedig már nem volt mit tenni. Áttörtem a táncolók közt, és miután sikerült egy kis utat verekednem magunknak egyenesen a pult felé indultam. Néhány méterre lehettünk onnan, mikor valaki a nevemet kiáltotta. Ennek kvöetkeztében azonnal elengedtem a velem tartó lány kezét, és hagytam, hogy az arcomon elterüljön egy széles, elégedett vigyor.
- Hé, srácok! Mizu? Ő itt Tessa, ez az első bulija, úgyhogy legyetek úriemberek – szóltam a nagyjából féltucatnyi tagot számláló társaság csupa fiő tagjaira. Volt aki felhorkant, akadt, aki elröhögte magát, Mike nem is figyelt, mert egy szőke csajjal smárolt, de volt olyan is, aki bemutatkozott a lánynak, aki reméltem, nem fog öt perc után kirohanni a mosdóba aztán megszökni. - Mit kérsz inni? – fordultam hozzá, és már intettem is a pultosnak, hogy rendelés érkezik. Felvont szemöldökkel, lazán hajbatúrva vártam a másik válaszát.
Matthew Wesley
BOYS
❝♦ MUNKA, HOBBI : party
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29
|
To Lash
Ez az egész egy pillanat műve volt csak. Az utamba került, hallottam már róla, mégis kivételesen személyesen akartam megnézni, ki az, aki ennyire uralja a drogpiacnak ezt a részét. Kis rész, de valahol el kell kezdeni és úgy tűnik az új fiú nagyon tehetséges. Még nem döntöttem el, hogy félreállítom vagy magam mellé kényszerítem, de ez így nem maradhat, ezt már akkor tudtam, amikor megkaptam az első infókat róla, mekkora mennyiséget ad el egy éjszaka. Ráadásul nem is rossz minőség, kipróbáltattam az egyik emberemmel. Utána akartam járni, én magam, pedig ezt mindig másokra bízom. Most is így kellett volna, mert nem intéztem el, amit akartam. Magam alá kényszerítettem, de nem üzleti szempontból. A teste volt alattam, ott nyögdécselt, először tiltakozott, ezzel csak még jobban felizgatott, de aztán már ő is élvezte. Ez az egész egy szívás. Másra kellett volna bíznom, de kíváncsi voltam mit tud a fiú, persze akkor még csak üzleti szempontból. Azóta, hogy reggel kimásztam az ágyából, nem láttam. Nem kerestük egymást és biztos voltam benne, hogy jó ez így, de az ügyet nem hagyhattam lezáratlanul. Egyiket sem. Küldhettem volna az emberem, hogy vegye el tőle a cuccot és mutassa meg neki, kié a város, de nem, ha valamit elkezdek, be is fejezem. Ezért jöttem ma ide, ebbe a klubba, ami egyébként is az én területem, mint ebben a városban szinte minden. A legtöbb díler nekem dolgozik, aki meg nem, annak meg van számlálva az ideje, meddig van a szakmában. Unottan nézek körbe, a testőreim diszkréten a közelemben tartózkodnak, nem mintha szükségem lenne rá, de soha nem lehet tudni. A végén még annyira elveszi a figyelmem Lash, hogy tényleg nekik kell megvédeniük valamelyik ellenségemmel szemben. Lash. Igen, így hívják azt a férfit, aki belerondított a mindennapjaimba és akit nem tudok kiverni a fejemből. Így hát nincs más választásom… Magam alá kényszerítem minden szempontból. Ha nem tetszik neki, mert joga van eldönteni, akkor teljesen kivonom a forgalomból. Szerintem jobban tenné, ha megadná magát az akaratomnak, de ő tudja. Mindjárt kiderül, tényleg annyira okos vagy hibázni fog, amint sarokba szorítom. Feltűnik, nem kell már gondolkodom, mindjárt megtudom tőle a választ. Az egyik félreeső sarokba húzom úgy, hogy ne lásson, majd csak akkor legyen meglepetés neki, ha kettesben leszünk. Nem mondom, hogy itt nem kell túlkiabálni a zenét, de lényegesen jobb. Az az arc, amit akkor vág, amikor rájön, ki szorította a falhoz, mosolyt csal az arcomra. Nem kedves mosolyt, inkább ragadozómosolyt, olyat, mint aki tudja, nyerő helyzetben van. Abban is érzem magam. Nem enyhül a szorítás, határozottan tartom, nem hagyom lelépni. Nem mintha messzire jutna, de jobb kerülni a feltűnést. Engem elég sokan ismernek itt és azt hiszem őt is. Azt sem akarom, hogy mindenki megtudja, itt vagyok.
- Lash, micsoda kellemes meglepetés, nem igaz? Van egy rendezetlen ügyünk, ideje lenne lezárni, nem gondolod? – vigyorgok az arcába magabiztosan. A testem és a fal közé szorul, kevés mozgásteret hagyok neki. Igazán fenyegetően magasodok fölé, de nem tudom, hogy megölni vagy inkább megcsókolni akarom.
Ez az egész egy pillanat műve volt csak. Az utamba került, hallottam már róla, mégis kivételesen személyesen akartam megnézni, ki az, aki ennyire uralja a drogpiacnak ezt a részét. Kis rész, de valahol el kell kezdeni és úgy tűnik az új fiú nagyon tehetséges. Még nem döntöttem el, hogy félreállítom vagy magam mellé kényszerítem, de ez így nem maradhat, ezt már akkor tudtam, amikor megkaptam az első infókat róla, mekkora mennyiséget ad el egy éjszaka. Ráadásul nem is rossz minőség, kipróbáltattam az egyik emberemmel. Utána akartam járni, én magam, pedig ezt mindig másokra bízom. Most is így kellett volna, mert nem intéztem el, amit akartam. Magam alá kényszerítettem, de nem üzleti szempontból. A teste volt alattam, ott nyögdécselt, először tiltakozott, ezzel csak még jobban felizgatott, de aztán már ő is élvezte. Ez az egész egy szívás. Másra kellett volna bíznom, de kíváncsi voltam mit tud a fiú, persze akkor még csak üzleti szempontból. Azóta, hogy reggel kimásztam az ágyából, nem láttam. Nem kerestük egymást és biztos voltam benne, hogy jó ez így, de az ügyet nem hagyhattam lezáratlanul. Egyiket sem. Küldhettem volna az emberem, hogy vegye el tőle a cuccot és mutassa meg neki, kié a város, de nem, ha valamit elkezdek, be is fejezem. Ezért jöttem ma ide, ebbe a klubba, ami egyébként is az én területem, mint ebben a városban szinte minden. A legtöbb díler nekem dolgozik, aki meg nem, annak meg van számlálva az ideje, meddig van a szakmában. Unottan nézek körbe, a testőreim diszkréten a közelemben tartózkodnak, nem mintha szükségem lenne rá, de soha nem lehet tudni. A végén még annyira elveszi a figyelmem Lash, hogy tényleg nekik kell megvédeniük valamelyik ellenségemmel szemben. Lash. Igen, így hívják azt a férfit, aki belerondított a mindennapjaimba és akit nem tudok kiverni a fejemből. Így hát nincs más választásom… Magam alá kényszerítem minden szempontból. Ha nem tetszik neki, mert joga van eldönteni, akkor teljesen kivonom a forgalomból. Szerintem jobban tenné, ha megadná magát az akaratomnak, de ő tudja. Mindjárt kiderül, tényleg annyira okos vagy hibázni fog, amint sarokba szorítom. Feltűnik, nem kell már gondolkodom, mindjárt megtudom tőle a választ. Az egyik félreeső sarokba húzom úgy, hogy ne lásson, majd csak akkor legyen meglepetés neki, ha kettesben leszünk. Nem mondom, hogy itt nem kell túlkiabálni a zenét, de lényegesen jobb. Az az arc, amit akkor vág, amikor rájön, ki szorította a falhoz, mosolyt csal az arcomra. Nem kedves mosolyt, inkább ragadozómosolyt, olyat, mint aki tudja, nyerő helyzetben van. Abban is érzem magam. Nem enyhül a szorítás, határozottan tartom, nem hagyom lelépni. Nem mintha messzire jutna, de jobb kerülni a feltűnést. Engem elég sokan ismernek itt és azt hiszem őt is. Azt sem akarom, hogy mindenki megtudja, itt vagyok.
- Lash, micsoda kellemes meglepetés, nem igaz? Van egy rendezetlen ügyünk, ideje lenne lezárni, nem gondolod? – vigyorgok az arcába magabiztosan. A testem és a fal közé szorul, kevés mozgásteret hagyok neki. Igazán fenyegetően magasodok fölé, de nem tudom, hogy megölni vagy inkább megcsókolni akarom.
Daniil Serhiyko
OUTSIDERS
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 4
|
A klub hemzseg az embertől, és a hozzám hasonló dílerektől, akik ugyan másban is utaznak, vagy nem, nem tudom, nem érdekel. Csak a saját cuccom minősége az ami számít hiszen az elégedett vásárlók azok, amik mindig visszatérnek és nem kell nekik kétszer mondanom hogy mim van. Na meg szoktam személyre szabottan is kedveskedni, amivel jól csőbe tudom húzni az adott illetőt. Nem vagyok egy hétköznapi jelenség, bár inkább csak a ruhám miatt, hiszen elég gothos vagy visual kei-es, ki minek minősíti, nekem mindegy. A hajam koromfekete, de nem festem, kivételesen eredeti színű. Bár volt már más is, kísérleteztem vele, mostanában már fekete.
Elvegyülök, főleg a tömegben véletlenül összeütközve valakivel bonyolítok gyors cserét, nem feltűnő. Nem húzódom félre, akkor gyanút fognának és nem is megyek el öt percenként a mosdok felé, csak ha tényleg kell használnom. Ami az emberek orra előtt van arra hajlamosak nem odafigyelni de szinte minden sarokban kémeket, gyilkosokat és dílereket látnak. Én is ott keresném őket először, ezért hát nem megyek oda magam is, max akkor ülök le amikor tényleg iszom valamit. Az azért nekem is jár, ha már nem szívok semmit a cigin kívül. Droggal csak kereskedek, nagyon ritkán van olyan, hogy én is felszívok valamit, amikor nagyon ki akarok kapcsolni. Éppen a tömegen vágok át megint, sokadszorra mikor valaki elkap és a fal felé húz, én meg hagyom magam és csak utána lepődöm meg. Az a férfi az, aki az első volt, hogy maga alá hajtogasson egy drog mámoros éjszakán.
- Nocsak, Daniil, micsoda kellemes meglepetés - mosolyodom el, halálfélelmem nincs, elég pofátlanul állok mindenhez, de nyilván ezt nem neki kell magyaráznom, hiszen tudja. Volt már velem dolga, nem adtam magam egyszerűen, azt hiszem. Bár vannak kiesések arról az éjjelről.
- Rendezetlen ügyünk? Mire is gondolsz pontosan? Nem hiszem hogy nekünk bármit is le kellene zárnunk egymással - hiszen nem történt semmi azon az egy éjszakán kívül, és ez így van jól. Nem akarok senki szeretője se lenni, én amolyan forever alone típus vagyok. Nem kell nekem senki, még Daniil sem.
Elvegyülök, főleg a tömegben véletlenül összeütközve valakivel bonyolítok gyors cserét, nem feltűnő. Nem húzódom félre, akkor gyanút fognának és nem is megyek el öt percenként a mosdok felé, csak ha tényleg kell használnom. Ami az emberek orra előtt van arra hajlamosak nem odafigyelni de szinte minden sarokban kémeket, gyilkosokat és dílereket látnak. Én is ott keresném őket először, ezért hát nem megyek oda magam is, max akkor ülök le amikor tényleg iszom valamit. Az azért nekem is jár, ha már nem szívok semmit a cigin kívül. Droggal csak kereskedek, nagyon ritkán van olyan, hogy én is felszívok valamit, amikor nagyon ki akarok kapcsolni. Éppen a tömegen vágok át megint, sokadszorra mikor valaki elkap és a fal felé húz, én meg hagyom magam és csak utána lepődöm meg. Az a férfi az, aki az első volt, hogy maga alá hajtogasson egy drog mámoros éjszakán.
- Nocsak, Daniil, micsoda kellemes meglepetés - mosolyodom el, halálfélelmem nincs, elég pofátlanul állok mindenhez, de nyilván ezt nem neki kell magyaráznom, hiszen tudja. Volt már velem dolga, nem adtam magam egyszerűen, azt hiszem. Bár vannak kiesések arról az éjjelről.
- Rendezetlen ügyünk? Mire is gondolsz pontosan? Nem hiszem hogy nekünk bármit is le kellene zárnunk egymással - hiszen nem történt semmi azon az egy éjszakán kívül, és ez így van jól. Nem akarok senki szeretője se lenni, én amolyan forever alone típus vagyok. Nem kell nekem senki, még Daniil sem.
Lash Blackwood
OUTSIDERS
❝♦ MUNKA, HOBBI : Díler
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 3
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 3
|
Kicsit sem lep meg, hogy elég hamar belefutok abba, akit keresek. Hiszen pontosan tudom mikor merre jár, ahogy azt is, hogy ma itt próbálja meg eladni a cuccot, hogy aztán pénzzel teli zsebekkel menjen haza. Illetve nem csak próbálja és ez a gond… Túl jól csinálja, nekem meg ez eléggé zavaró tényező. Ha nem áll mellém, ha nem dolgozik nekem, akkor ki kell iktatnom, de… A fene sem tudja miért, jó volt vele az az éjjel és nem szívesen mondanék le róla, de a munkát sem jó keverni a magánélettel, úgyhogy kivételesen nem tudom mit akarok. Azt hiszem mindkettőt egyszerre, de az nem lehetséges. Mindegy, neki is van beleszólása, megengedem. A két lehetőség közül kedvére választhat, más nem jöhet szóba. A fal felé húzom, nem finomkodok vele, nem szeretek várni sem, én most akarom, ő meg engedelmeskedjen. Tetszik a mosolya, azt mutatja, hogy nem igazán tart tőlem és ez tetszik. Kihívást jelent, hiszen úgy tűnik nem ismeri még igazán a hírem, de hamarosan jobban fogja tudni, ez az egész nem csak mese, mint amennyire akarná. Szeretek játszani, vele meg főleg.
- Nem hiszem, hogy kellemes, de attól még meglepetés. Nahát, mit csinálsz itt? – kérdezek rá tőlem szokatlan, ártatlan arckifejezéssel. Valójában ilyenkor vagyok a legveszélyesebb, amikor látszólag kedves próbálok lenni. Úgyis elfogy a türelmem és akkor rávetem magam, de az nem most lesz és nem itt. Nem zavar a közönség, de nem is kell feltétlen másnak is tudnia erről. Köztünk marad, hiszen még nem tudom melyik irányba haladunk.
- Akkor fel kell világosítsalak, hogy két rendezetlen ügyünk is van, bár összefüggnek. A választást pedig rád bízom. Használd ki, úgysem fog ilyen többet előfordulni – még mindig ellenállhatatlan mosollyal közlöm a tényeket. Ha valaki messziről néz minket és nem tudja a felállásokat, hogy ő egy feltörekvő díler, én meg a város maffiafőnöke, azt hihetné, egy ártatlan ismerkedés az egész, aminek a végén valamelyikünk lakásán kötünk ki. Valóban ez a terv, de ennél azért többről van szó.
- Talán egy nyugodtabb helyet kellene választanunk, nem gondolod? – ennek ellenére nem mozdulok, különösebben nem érdekel, én itt is elmondom, amit akarok, még a választ is kivárom, hiszen addig nem megyek innen, amíg nem mond valamit. Ezt ma le akarom zárni. Valamilyen megoldása lesz az ügynek és csak Lashtől függ, hogy milyen. Attól, hogy mennyire lesz merész.
- Nem sok választási lehetőséged van, de legalább van. Ezt nem sokan mondhatják el magukról – vigyorgok az arcába, egyre közelebb hajolok. Ujjaim beletúrnak a hajába, azon az estén is szerettem ezt, annyira puha. Elsimítom az arcából és még mielőtt tiltakozhatna, ajkaim az övére tapadnak. Teljesen átlagos párnak tűnhetünk. Kissé félrvonulva, a falnak dőlve faljuk egymást, senki nem mondaná meg, hogy mennyi minden múlik ezen a kis beszélgetésen. Nem kellett volna megcsókolnom. Az érintése megint felidézi azt az éjszakát, egyszerűen túl finom, túlságosan kell nekem, akarom.
- Nem hiszem, hogy kellemes, de attól még meglepetés. Nahát, mit csinálsz itt? – kérdezek rá tőlem szokatlan, ártatlan arckifejezéssel. Valójában ilyenkor vagyok a legveszélyesebb, amikor látszólag kedves próbálok lenni. Úgyis elfogy a türelmem és akkor rávetem magam, de az nem most lesz és nem itt. Nem zavar a közönség, de nem is kell feltétlen másnak is tudnia erről. Köztünk marad, hiszen még nem tudom melyik irányba haladunk.
- Akkor fel kell világosítsalak, hogy két rendezetlen ügyünk is van, bár összefüggnek. A választást pedig rád bízom. Használd ki, úgysem fog ilyen többet előfordulni – még mindig ellenállhatatlan mosollyal közlöm a tényeket. Ha valaki messziről néz minket és nem tudja a felállásokat, hogy ő egy feltörekvő díler, én meg a város maffiafőnöke, azt hihetné, egy ártatlan ismerkedés az egész, aminek a végén valamelyikünk lakásán kötünk ki. Valóban ez a terv, de ennél azért többről van szó.
- Talán egy nyugodtabb helyet kellene választanunk, nem gondolod? – ennek ellenére nem mozdulok, különösebben nem érdekel, én itt is elmondom, amit akarok, még a választ is kivárom, hiszen addig nem megyek innen, amíg nem mond valamit. Ezt ma le akarom zárni. Valamilyen megoldása lesz az ügynek és csak Lashtől függ, hogy milyen. Attól, hogy mennyire lesz merész.
- Nem sok választási lehetőséged van, de legalább van. Ezt nem sokan mondhatják el magukról – vigyorgok az arcába, egyre közelebb hajolok. Ujjaim beletúrnak a hajába, azon az estén is szerettem ezt, annyira puha. Elsimítom az arcából és még mielőtt tiltakozhatna, ajkaim az övére tapadnak. Teljesen átlagos párnak tűnhetünk. Kissé félrvonulva, a falnak dőlve faljuk egymást, senki nem mondaná meg, hogy mennyi minden múlik ezen a kis beszélgetésen. Nem kellett volna megcsókolnom. Az érintése megint felidézi azt az éjszakát, egyszerűen túl finom, túlságosan kell nekem, akarom.
Daniil Serhiyko
OUTSIDERS
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 4
|
Mindig azt mondják hogy az életben vannak dolgok amikhez az ember jobban ért, mint másokhoz. Azt hiszem ebben van valami, én a meggyőzésben vagyok jó akkor, hiszen a cuccomat mindig maradéktalanul eladom, kivétel ha éppen nekem is kell egy kevés magánhasználatra mivel az is elő szokott fordulni, igaz nem gyakran de néha élek vele. Olyankor egy csomagocska marad a zsebeimben semmi más. Jól menő üzlet amibe véletlen ragadtam benne. Muszáj kellett sok pénz, gyorsan és egyszerűen csak nem hagytam abba és sokkal jobban fizet mint remélni mertem, főleg mert jó cuccot terítek, én is utálnék pocsék kevert szart szívni ha függő lennék. Még jó hogy nem vagyok az. Bár ez is sztereotípia ugye hogy kinek mi számít függőnek és sokak szemében minden díler az. Ahogy a fal felé húzódok a férfira nézek, olyan ismerős, markáns és vonzó vonásokkal rendelkezik amik a legtöbb nőt de még pasit is levennének a lábukról, ez azonban nem minden. A tiltott gyümölcs...
- Nem mondanám annak sem, mivel elég gyakran lógsz erre. Szerinted mit csinálnék itt? Dolgozom, nem csak lógatom a lábam mint te - vágok vissza hiszen nagyjából tudom is hogy miben utazik az emberölésen kívül, és ismerem a hírnevét, ami előtt nem vagyok hajlandó pofára esni. A kedvessége csak máz, pontosan látom mire megy ki és nem vagyok teljesen bolond, de könnyebb nekem addig, amíg azt gondolja nem vagyok teljesen tisztában mindennel. Nem könnyítem meg a dolgot, miért tenném?
- Csakugyan? Nem értem miben függene össze ez, azzal a dologgal ami megtörtént. Nem akarok ismétlést, szóval az egyik lezárva, a másik pedig mi is lenne? Igazán elárulhatnád kissé bővebben is... - teszem hozzá ahogy a falnak támaszkodva a teste csapdájába estem, de még nem is igyekszem annyira kitörni innen, és idegen még akár azt is gondolhatja hogy csak laza flörtölés. Ami igaz is, csak éppen a mosolyok mögött élet és halál rejtőzik. De melyik kié?
- Az mondjuk nem lenne hátrány. Gondolom már ötleted is van rá - ez nem kérdés, inkább kijelentés, hiszen ahogy elnézem már akkor kész terve volt amikor betette ide a lábát. Csak arra vagyok kíváncsi pontosan mit is takar ez az egész vele.
- Igazán? Akkor mások bizonyára rosszul játszák ezt a játékot, ha nem akad választásuk. Mindig van másik lehetőség csak fel kell ismerni - teszem hozzá, és összeszűkül a szemem ahogy a hajamhoz ér, erre kényes vagyok, de még mielőtt ezen dühönghetnék megcsókol, és dühösen morranva próbálom ellökni hiszen én ebből nem kérek... na jó csak egy kicsit. De tényleg. Eszembe jut az a mámoros éjszaka és ez hiba, nem kellene megadnom magam neki, így kezem lejjebb vándorol és a derekánál lévő pisztolyt megragadva a hasába nyomom. Szerencsére nem látják és pont eltakarjuk.
- Hagyd abba vagy lesz némi gondod a sebészeten... - sziszegem neki mosolyogva de megugrik kissé a vérnyomásom. Nem kellett volna megcsókolnia! Egyszerűen nem.
- Nem mondanám annak sem, mivel elég gyakran lógsz erre. Szerinted mit csinálnék itt? Dolgozom, nem csak lógatom a lábam mint te - vágok vissza hiszen nagyjából tudom is hogy miben utazik az emberölésen kívül, és ismerem a hírnevét, ami előtt nem vagyok hajlandó pofára esni. A kedvessége csak máz, pontosan látom mire megy ki és nem vagyok teljesen bolond, de könnyebb nekem addig, amíg azt gondolja nem vagyok teljesen tisztában mindennel. Nem könnyítem meg a dolgot, miért tenném?
- Csakugyan? Nem értem miben függene össze ez, azzal a dologgal ami megtörtént. Nem akarok ismétlést, szóval az egyik lezárva, a másik pedig mi is lenne? Igazán elárulhatnád kissé bővebben is... - teszem hozzá ahogy a falnak támaszkodva a teste csapdájába estem, de még nem is igyekszem annyira kitörni innen, és idegen még akár azt is gondolhatja hogy csak laza flörtölés. Ami igaz is, csak éppen a mosolyok mögött élet és halál rejtőzik. De melyik kié?
- Az mondjuk nem lenne hátrány. Gondolom már ötleted is van rá - ez nem kérdés, inkább kijelentés, hiszen ahogy elnézem már akkor kész terve volt amikor betette ide a lábát. Csak arra vagyok kíváncsi pontosan mit is takar ez az egész vele.
- Igazán? Akkor mások bizonyára rosszul játszák ezt a játékot, ha nem akad választásuk. Mindig van másik lehetőség csak fel kell ismerni - teszem hozzá, és összeszűkül a szemem ahogy a hajamhoz ér, erre kényes vagyok, de még mielőtt ezen dühönghetnék megcsókol, és dühösen morranva próbálom ellökni hiszen én ebből nem kérek... na jó csak egy kicsit. De tényleg. Eszembe jut az a mámoros éjszaka és ez hiba, nem kellene megadnom magam neki, így kezem lejjebb vándorol és a derekánál lévő pisztolyt megragadva a hasába nyomom. Szerencsére nem látják és pont eltakarjuk.
- Hagyd abba vagy lesz némi gondod a sebészeten... - sziszegem neki mosolyogva de megugrik kissé a vérnyomásom. Nem kellett volna megcsókolnia! Egyszerűen nem.
Lash Blackwood
OUTSIDERS
❝♦ MUNKA, HOBBI : Díler
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 3
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 3
|
Ez az egész úgy alakul, ahogy elterveztem. Vagy nem. Nem tudom, hiszen nem gyakran tervezek, csak ha feltétlen kell, általában feltalálom magam anélkül is, hogy kész tervem lenne. Most sincs, biztosra vettem, hogy megadja magát nekem, de nem lepődök meg az ellenkezőjén sem. Úgysem szeretem, ha valaki túl könnyen adja magát. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz nehéz megint magam alá kényszerítenem a fiút.
- Én sem csak lógatom a lábam, nem mintha számítana a véleményed. Viszont azt, amit te csinálsz, nem nagyon lehet munkának nevezni. Drogot árulsz, ez nem szép dolog – magyarázom neki, mint ahogy egy kisgyereknek szokták, ha éppen rosszat tesz. Az is hozzám képest. Egy gyerek. Ennek megfelelően el is játssza, hogy nem érti miről van szó, pedig teljesen tisztában van vele, mindketten tudjuk.
- Tévedsz Lash. Attól, mert te nem akarod, még nincs lezárva. Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna, mit szeretnél, de javíts ki, ha tévedek – mosolygok rá ellenállhatatlanul. Milyen édes. Azt hitte érdekel, mit akar. Hát egyáltalán nem. Az a lényeg, hogy én mit akarok. Ha ezt nem tudja, akkor még tényleg gyerek.
- Azt viszont eltaláltad, az egyik dolog tényleg az, ami köztünk történt és még történni is fog. A másik pedig az üzlet. Nem folytathatod ezt így tovább, te is jól tudod. A részleteket nem itt szeretném megbeszélni, mindkettőnknek kényelmesebb lenne, ha eljönnél hozzám – vetem fel. Ez sem kérés, nem is kérdés, egyszerű kijelentés, amire nem mond nemet, ha jót akar magának. Persze mondhat nemet is, de akkor vállalnia kell a következményeit. Nem lesznek kellemesek és akkor is nálam fog kikötni, szóval nem sok értelme van ellenállni. Ha mégis megteszi, akkor tévedtem vele kapcsolatban. Okosnak gondolom, de most kiderül, mennyire az.
- Nagyon magabiztos vagy, de ez pont azt jelenti, hogy belül bizonytalan vagy és azt sem tudod mit akarsz. Illetve de, pontosan tudod… Érzem, ahogy elönt a vágy, ha a közeledben vagyok. Kár lenne tagadnod – kissé szemtelen mosolyt villantok rá. Teljesen mindegy mit érez. Ha most nemet mond, erőszakkal viszem magammal. Tudom, hogyan lehet megváltoztatni a véleményét, de azt majd csak kettesben vetem be. Megcsókolom, ennyi belefér, mielőtt elindulnánk végre. Arra azonban, amit tesz, nem számítok. A saját fegyverem nyomódik a hasamaba. Egészen kicsit idegesít csak fel, látszólag nyugodt maradok.
- Ezt nem kellett volna. Te is tudod, hogy tele van a hely az embereimmel. Szerinted hagynák, hogy megtedd? Vagy tudod mit… Nem hiszem el, hogy meg mernéd tenni. Különben is, semmi fontos szerv nincs ott, kibírtam már durvábbat is. Na tessék. Tedd meg vagy hagyd abba a gyerekes játszadozást és a hisztit. A te érdekedben mondom, ne idegesíts fel jobban. Gyere velem és intézzük el rendesen, ahogy azt kell – magabiztosan pillantok rá. Nem zavartatom magam. Nem láthat rajtam félelmet, hiszen nem is érzek ilyesmit. Unom már, hogy nem azt teszi, amit akarok.
- Én sem csak lógatom a lábam, nem mintha számítana a véleményed. Viszont azt, amit te csinálsz, nem nagyon lehet munkának nevezni. Drogot árulsz, ez nem szép dolog – magyarázom neki, mint ahogy egy kisgyereknek szokták, ha éppen rosszat tesz. Az is hozzám képest. Egy gyerek. Ennek megfelelően el is játssza, hogy nem érti miről van szó, pedig teljesen tisztában van vele, mindketten tudjuk.
- Tévedsz Lash. Attól, mert te nem akarod, még nincs lezárva. Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna, mit szeretnél, de javíts ki, ha tévedek – mosolygok rá ellenállhatatlanul. Milyen édes. Azt hitte érdekel, mit akar. Hát egyáltalán nem. Az a lényeg, hogy én mit akarok. Ha ezt nem tudja, akkor még tényleg gyerek.
- Azt viszont eltaláltad, az egyik dolog tényleg az, ami köztünk történt és még történni is fog. A másik pedig az üzlet. Nem folytathatod ezt így tovább, te is jól tudod. A részleteket nem itt szeretném megbeszélni, mindkettőnknek kényelmesebb lenne, ha eljönnél hozzám – vetem fel. Ez sem kérés, nem is kérdés, egyszerű kijelentés, amire nem mond nemet, ha jót akar magának. Persze mondhat nemet is, de akkor vállalnia kell a következményeit. Nem lesznek kellemesek és akkor is nálam fog kikötni, szóval nem sok értelme van ellenállni. Ha mégis megteszi, akkor tévedtem vele kapcsolatban. Okosnak gondolom, de most kiderül, mennyire az.
- Nagyon magabiztos vagy, de ez pont azt jelenti, hogy belül bizonytalan vagy és azt sem tudod mit akarsz. Illetve de, pontosan tudod… Érzem, ahogy elönt a vágy, ha a közeledben vagyok. Kár lenne tagadnod – kissé szemtelen mosolyt villantok rá. Teljesen mindegy mit érez. Ha most nemet mond, erőszakkal viszem magammal. Tudom, hogyan lehet megváltoztatni a véleményét, de azt majd csak kettesben vetem be. Megcsókolom, ennyi belefér, mielőtt elindulnánk végre. Arra azonban, amit tesz, nem számítok. A saját fegyverem nyomódik a hasamaba. Egészen kicsit idegesít csak fel, látszólag nyugodt maradok.
- Ezt nem kellett volna. Te is tudod, hogy tele van a hely az embereimmel. Szerinted hagynák, hogy megtedd? Vagy tudod mit… Nem hiszem el, hogy meg mernéd tenni. Különben is, semmi fontos szerv nincs ott, kibírtam már durvábbat is. Na tessék. Tedd meg vagy hagyd abba a gyerekes játszadozást és a hisztit. A te érdekedben mondom, ne idegesíts fel jobban. Gyere velem és intézzük el rendesen, ahogy azt kell – magabiztosan pillantok rá. Nem zavartatom magam. Nem láthat rajtam félelmet, hiszen nem is érzek ilyesmit. Unom már, hogy nem azt teszi, amit akarok.
Daniil Serhiyko
OUTSIDERS
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 4
|
Ajánlott tartalom
1 / 2 oldal • 1, 2
1 / 2 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.