OMEGA KLUB
2 / 2 oldal • Megosztás
2 / 2 oldal • 1, 2
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
A lépteim lassan dobbantak a kemény aszfalton, miközben az egyik beverly hillsi szórakozóhely felé tartottam. Amennyire hallottam, felkapott hely volt, de nem az a fajta, ahol órákat kellett volna sorban állni vagy VIP kártyával rendelkezni. Főleg táncolnivágyó fiatalok jártak oda, ami megmagyarázta volna, hogy Shin-Shin miért éppen ezt a helyet választhatta. Nem sokkal azelőtt, hogy elhagytam volna Dél-Koreát, meglátogattam a családját, akiktől megtudtam, hogy a lány már két éve Los Angelesben él. Micsoda véletlen egybeesés, hogy én is éppen itt lyukadtam ki! Nem mintha a véletlenre bíztam volna a dolgot. Olyan helyet akartam, ahol könnyű elveszni, és amit ismertem. Koreán kívül egyetlen opció, ez a város maradt, mert a sok híresség közt már fel sem tűntem, és a gyermekéveim nyomán már jól ismertem.Tipikus, csillagtalan nyári éjszaka volt. A Nap már rég lebukott a horizont alá, de az utcák a mesterséges fények megvilágításában sem sötétült el. Kapucnit húztam a fejemre, hogy elkerüljem az esetleges atrocitásokat, de csak a paranoia tettette ezt velem. Egy pillantást sem vetettek rám, senkit sem érdekeltem, ami furcsamód megkönnyebbültséggel töltött el. Óvatosnak kellett lennem, míg el nem ül a botrány a banda körül, de talán ekkora távolságból a J Ent. problémája már nem is annyira vészes, mint odahaza hittem. A késői időpont ellenére a levegő még mindig fülledt volt, és kezdett melegem lenni a pólómra vett pulcsiban. Hátralöktem a kapucnit, és megigazítottam a hajamat, miközben befordultam a megfelelő utcába. A téglafalon virító omega jel nem volt túl feltűnősködő, mégis álltak már páran a bejáratánál, és én is követtem a példájukat. A mobilomon böngésztem, míg sorra nem jutottam, majd megvillantottam az amerikai személyimet az ajtónálló embereknek. Látszólag nem foglalkoztatta őket a kilétem, mert amint az egyikük leellenőrizte, hogy nagykorú vagyok – vagy csak úgy tett – gyorsan intett a társának, aki meg egy pecsétet nyomott a jobb kézfejemre belépőként. A ruhatárban leadtam a pulóveremet, ami így felfedte alatta az egyszerű, ujjatlan, fekete pólómat, ami lazán lógott a farmeremre. Nem volt rajtam semmi feltűnő, még a sminkkel sem foglalkoztam, pedig az idolévek alatt már alaposan hozzám nőtt.
Beljebb araszoltam a folyosón, hogy jó rálátásom legyen a klub tágas terére, és az érzékeimet megtöltötték a villódzó fények és a zene dübörgő ritmusa. Emlékeztettem magamat, hogy táncolni jöttem, amint megláttam a mozgó testeket, majd a fém csigalépcsőn leereszkedtem a már táncolók közé. A DJ éppen egy gyorsabb lüktetésű számra cserélt, amit nem is ismertem, de bevetettem magamat a tömegbe. Tudtam, hogy kevés az esély arra, hogy megtaláljam Shin-Shint ennyi ember közt, ráadásul az sem biztos, hogy éppen most itt van, mégis képtelen voltam visszafogni magamat. Két év hosszú idő, de nem felejtettem el a vonalait és a vonásait, minden idegen alakban és arcban azokat kerestem.
Féltucat számmal és egy üveg sörrel később már feladtam a keresést, csak lézengtem a parketten, átadtam magam a zenének, teljesen beleéltem magam a táncba. Úgyhogy amikor megláttam őt, azt hittem, csak képzelődöm. Fejcsóválva törtem utat magamnak a tömegben egyenesen ahhoz a karamellbarna hajú lányhoz, aki nekem háttal állt.
- Csak táncoljunk – az angol szavak rekedtesen, de természetesen csúsztak ki a számon, miközben a kezeim a karcsú derékra csúsztak. Úgy gondoltam, jobb vagyok nála, de a hazugság könnyedén pörgött le a nyelvemről. Vajon neki is ilyen könnyű volt? Azt mondtani nekem, hogy már nem kellek neki?
words: 537 music: jump off: ez még csak a kezdet :3
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
674; Promise; Saranghae <3
Ha lejárt a munkaidőm, akkor az csak egyet jelenthet… táncot! Én nem hívnám partizásnak a táncot, ugyanis ez a kettő teljesen különböző. Néhány embernek természetesen az ide-oda táncikálás, éneklés és iszogatás jelenti a partizást, de nekem nem ugyanaz. A tánc művészet, és, aki tényleg foglalkozik vele, hosszú órákat tölt azzal, hogy tökéletesítsen egy-egy mozdulatot, az pontosan tudja, hogy miért nevezik ezt művészetnek. Ugyanúgy, mint az írás, festés vagy éneklés, ez is igényel hosszabb előkészületeket. Be kell melegítened, át kell gondolnod, mit akarsz táncolni, milyen a dal, amire akarsz, milyen a ritmus, és mit akarsz üzenni a táncoddal. Szexi akarsz lenni, hívogató, mulya, boldog, izgatott, lelkes? Minden tánc mást és mást képvisel, és neked kell lenni annak a személynek, aki átadja ezt az üzenetet.
Az ilyen esti táncolgatásokat azonban természetesen nem nevezném művészetnek. Haha, jó is lenne, ha néhány ember mozdulatait komoly alkotásnak neveznénk! Nem, ez csak egyfajta levezetés számomra, egy kis pihenés a hosszú nap után. Jó mindig megmozgatni a tagjaimat, belemerülni a zenébe, hagyni, hogy a ritmus sodorjon magával, és olyan világba repítsen, ami jó messze van mindentől. Ilyenkor visszagondolok arra az időre is, amikor a táncteremben hajnalig gyakorolgattam, hogy egy-egy mozdulat tökéletesen menjen, vagy egy koncert kezdete előtt, még az öltözőben is a koreográfiát néztem át újra és újra. Bárhogy is igyekszem, hiányoznak azok az idők, és újra és újra visszakanyarodnak a gondolataim két évvel ezelőttre.
De nem, ma este nem engedem, hogy a nosztalgiázás kedvemet szegje, úgyhogy miután megkapom a belépő pecsétemet a csuklómra, újult erővel vetem be magam a bulizó emberek közé. Mosolyogva szelem át a helyiséget, majd az oldallépcsőn lesétálva az alsó szintre érkezem, amely szinte lüktet. A zene dübörög, az emberek teste egy hullámban mozog a ritmusra, a neonfények ide-oda cikáznak, és ennek a háromnak a kombinációja sejtelmes és hívogató táncparketté varázsolja a szobát. Nem is gondolkozom egy másodpercig sem, lelkesen és széles mosollyal vetem be magam a táncolók áradatába, és érzem, ahogy a zene lassan magával ragad. Nem foglalkozom másokkal, a saját kis világomban táncolok, és hagyom, hogy a gondolataimat elnyomja a hangos zene és a mozdulatok kifinomultsága. Lassan kezd kiürülni a fejem, és újra vigyorogva tudok táncolni, felszabadultan és izgatottan, mint egy szárnyaló madár.
Aztán egyszer csak kezeket érzek a derekamon, és egy fiú meleg leheletét a nyakamnál. Rögtön eltolom magamtól a másik kezeit, és megpördülök, hogy egy felszabadult mosoly mögé rejtsem való érzéseimet, ám ekkor minden lelassul. Ahogy szembe találom magam az illető ismerős fekete hajával, csalódottságtól és reménytelenségtől megtört melegbarna szempárjával és szikár alkatával, egymást követik a fejemben az emlékképek. A karácsonyi koncertek, a csókok, a nevetések, a boldog pillanatok, a fenyegetés, a búcsú. Könnyek, fájdalom és megbánás. Csak egy a közös bennük: Kyuhyun.
- Kyuhyun, aigoo! Megijesztettél – kapok a szívemhez hirtelen és csak egy zavart mosolyra futja tőlem, ahogy az egykor életvidám fiút olyan állapotban látom, ahogy soha nem hittem volna. Hallottam róla, mi történt a bandájával, mit kellett átélnie a történtek után, és azt is, hogy Los Angelesbe jött, de mindez idáig azt hittem, hogy ez nem lehetséges. Úgyis csak két apró hangya vagyunk az Angyalok Városában élő emberek sokaságában, úgyhogy csak, ha egy dzsinn teljesítené egy kívánságomat, akkor találkoznánk. És mégis… nem kellett hozzá se kívánság, se dzsinn, csak a sors.
- Nem hittem volna, hogy újra találkozunk – vallom be őszintén, és hirtelen minden más fejemben cikázó mondat a torkomra fagy. Meg akarom kérdezni, jól érzi –e magát, összerakosgatta –e már az összetört szívének darabjait, és hogy mit fog kezdeni a jövőben. Ugyanakkor meg akarom ölelni, és újra magamba szívni tusfürdőjének illatát, a biztonságot adó karjai között lenni, de mégis félek mindezeket megtenni. Hiszen nem vagyok már rá érdemes. Hiszen én voltam az, aki elhagytam őt – Tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezem félve, és újra szorító érzés kerít hatalmába. A két évvel ezelőtt történtek miatti megbánás, szégyenérzet és fájdalom most újra a felszínre kerül, és nem tudom lecsillapítani remegő testemet és kalimpáló szívemet. Hiszen itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, és az eddig biztonságot adó több ezer kilométer távolság megszűnik közöttünk. Most már nem menekülhetek, hiszen most jött el az igazság pillanata.
Az ilyen esti táncolgatásokat azonban természetesen nem nevezném művészetnek. Haha, jó is lenne, ha néhány ember mozdulatait komoly alkotásnak neveznénk! Nem, ez csak egyfajta levezetés számomra, egy kis pihenés a hosszú nap után. Jó mindig megmozgatni a tagjaimat, belemerülni a zenébe, hagyni, hogy a ritmus sodorjon magával, és olyan világba repítsen, ami jó messze van mindentől. Ilyenkor visszagondolok arra az időre is, amikor a táncteremben hajnalig gyakorolgattam, hogy egy-egy mozdulat tökéletesen menjen, vagy egy koncert kezdete előtt, még az öltözőben is a koreográfiát néztem át újra és újra. Bárhogy is igyekszem, hiányoznak azok az idők, és újra és újra visszakanyarodnak a gondolataim két évvel ezelőttre.
De nem, ma este nem engedem, hogy a nosztalgiázás kedvemet szegje, úgyhogy miután megkapom a belépő pecsétemet a csuklómra, újult erővel vetem be magam a bulizó emberek közé. Mosolyogva szelem át a helyiséget, majd az oldallépcsőn lesétálva az alsó szintre érkezem, amely szinte lüktet. A zene dübörög, az emberek teste egy hullámban mozog a ritmusra, a neonfények ide-oda cikáznak, és ennek a háromnak a kombinációja sejtelmes és hívogató táncparketté varázsolja a szobát. Nem is gondolkozom egy másodpercig sem, lelkesen és széles mosollyal vetem be magam a táncolók áradatába, és érzem, ahogy a zene lassan magával ragad. Nem foglalkozom másokkal, a saját kis világomban táncolok, és hagyom, hogy a gondolataimat elnyomja a hangos zene és a mozdulatok kifinomultsága. Lassan kezd kiürülni a fejem, és újra vigyorogva tudok táncolni, felszabadultan és izgatottan, mint egy szárnyaló madár.
Aztán egyszer csak kezeket érzek a derekamon, és egy fiú meleg leheletét a nyakamnál. Rögtön eltolom magamtól a másik kezeit, és megpördülök, hogy egy felszabadult mosoly mögé rejtsem való érzéseimet, ám ekkor minden lelassul. Ahogy szembe találom magam az illető ismerős fekete hajával, csalódottságtól és reménytelenségtől megtört melegbarna szempárjával és szikár alkatával, egymást követik a fejemben az emlékképek. A karácsonyi koncertek, a csókok, a nevetések, a boldog pillanatok, a fenyegetés, a búcsú. Könnyek, fájdalom és megbánás. Csak egy a közös bennük: Kyuhyun.
- Kyuhyun, aigoo! Megijesztettél – kapok a szívemhez hirtelen és csak egy zavart mosolyra futja tőlem, ahogy az egykor életvidám fiút olyan állapotban látom, ahogy soha nem hittem volna. Hallottam róla, mi történt a bandájával, mit kellett átélnie a történtek után, és azt is, hogy Los Angelesbe jött, de mindez idáig azt hittem, hogy ez nem lehetséges. Úgyis csak két apró hangya vagyunk az Angyalok Városában élő emberek sokaságában, úgyhogy csak, ha egy dzsinn teljesítené egy kívánságomat, akkor találkoznánk. És mégis… nem kellett hozzá se kívánság, se dzsinn, csak a sors.
- Nem hittem volna, hogy újra találkozunk – vallom be őszintén, és hirtelen minden más fejemben cikázó mondat a torkomra fagy. Meg akarom kérdezni, jól érzi –e magát, összerakosgatta –e már az összetört szívének darabjait, és hogy mit fog kezdeni a jövőben. Ugyanakkor meg akarom ölelni, és újra magamba szívni tusfürdőjének illatát, a biztonságot adó karjai között lenni, de mégis félek mindezeket megtenni. Hiszen nem vagyok már rá érdemes. Hiszen én voltam az, aki elhagytam őt – Tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezem félve, és újra szorító érzés kerít hatalmába. A két évvel ezelőtt történtek miatti megbánás, szégyenérzet és fájdalom most újra a felszínre kerül, és nem tudom lecsillapítani remegő testemet és kalimpáló szívemet. Hiszen itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, és az eddig biztonságot adó több ezer kilométer távolság megszűnik közöttünk. Most már nem menekülhetek, hiszen most jött el az igazság pillanata.
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
A képzés alatt az egyik trénerem azt mondta, hogy a táncban nincs helye az érzelmeknek. Ragaszkodott hozzá, hogy kitöröljünk magunkból minden gondolatot, ami befolyásolhatta volna a teljesítményünket, mielőtt táncoltunk volna. Ezért kellett hol kifejezéstelen arccal, hol majd’ szétesek lazán, hol szexin festenünk. Már akkor sem értettem egyet vele, szerintem a tánc épp hogy az érzelmekről szól. Azoknak egyfajta kifejezési formája, művészet ugyanúgy, mint a szépirodalom vagy a festészet. Kim Shin Yeon pedig már az első beszélgetésünknél egyet értett velem, így nem volt nehéz, hogy egy hullámhosszra kerüljünk. Kettőnk története sosem volt tündérmese, de attól még ugyanúgy szerettem a részese lenni. Még a titkolózást sem bántam, míg egyszer csak azt nem közölte velem, hogy ennyi volt. Pedig addig olyan jól megvoltunk! Csak nem rég tudtam meg, hogy az ügynökségem fenyegette meg. Nem mintha ezt valaha is a szemembe mondták volna, de az egész ügy a képembe robbant, amikor az Imsomnia visszatéréséről vitatkoztunk. „Nem azért szabadultunk meg attól a Diamondos lánytól, hogy aztán két évvel később itt akarj hagyni minket!” Csend. Ahogy rájött a férfi, hogy mit mondott, már késő volt, és a hallottak mindenkit lesokkoltok. A fiúk még a lánnyal való kapcsolatomban is támogattak, úgyhogy ez, hogy a J. ennyire bele akart szólni még a magánügyeinkbe is, volt az utolsó szalmaszál. Már nem volt visszaút, szó sem lehetett róla, hogy ennek a hazugsággyárnak a részeként folytassuk az életünket. Sok ügynökség várt és vár minket tárt karokkal, és a többiek kapva kaptak is a lehetőségen, de én nem voltam benne biztos, hogy az idol-élet nekem való. Talán ezért menekültem Los Angelesbe. Shin-Shin után. Tanácsért és segítségért.
Meglepődtem, amikor a lány eltolta magától a kezeimet, de egyfajta elégedett-érzetet is éreztem. Megbizonyosodhattam róla, hogy nem vált léha lánnyá az elmúlt két évben. Láttam rajta, hogy mennyire meglepődött, és csak egy bocsánatkérő mosolyt tudtam kipréselni magamból, mert a szívem az eltelt idő ellenére ugyanolyan hevesen vert, mint amikor a music show-k után a backstage-ben lopva csókokat váltottunk.
- Nem hallak – kiabáltam túl a zenét, és megütögettem a fülemet jelezvén, hogy a hangos tucc-tucc miatt alig tudom kivenni a szavait. Ezért is mondtam, hogy csak táncoljunk, mert ilyen hangzavarban, a táncparkett közepén nem is nagyon lehetett mást csinálni. Óvatosan közelebb hajoltam, ráadásul épp időben, hogy halljam Shin-Shin kérdését, mire őszintén elmosolyodtam. Hogyan is gondolta, hogy összetéveszteném bárkivel? Sosem lennék képes elfelejteni.
- Reméltem – bólintottam az igazat megvallva, mert bármennyire is ismerős volt nekem, olyan kicsi volt rá az esély, hogy találkozzunk, hogy nem mertem 100%-osan bízni a megérzésemben. Ugyan, hiszen csak két homokszem voltunk ebben a hatalmas gépezetben, Los Angelesben, de akár még ebben a klubban is könnyen elsétálhattunk volna egymás mellett ennyi ember közt! Ám talán igaz, amit a végzetről mondanak és az emberekről, akik egymásnak rendeltettek. Mintha a sors lett volna, hogy egymás mellett álljunk akkor karácsonykor, és hogy most éppen itt összefussunk.
Annyi mindent akartam mondani és kérdezni, de túl sok ember volt körülöttünk, itt-ott oldalba böktek a könyökükkel, és a zene is túl hangos és hirtelen túl zavaró volt, úgyhogy gondolkozás nélkül cselekedtem. Elfeledkezve arról, hogy valójában túl sok minden megváltozott ahhoz, hogy így viszonyuljak hozzá, mégsem bírtam magammal.
- Gyere, igyunk valamit! – mondtam, és megragadtam a lány csuklóját, mielőtt ellenkezhetett volna. Határozottan törtem magunknak utat a tömegen keresztül, egyenesen a lépcső felé, és csak mikor már a fémen koppantak a lépteim, tűnt fel, mennyire úgy viselkedek, mint egy féltékeny pasi. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de végül csak akkor engedtem el Shin-Shin kezét, amikor már a bárpultnál voltunk. Itt kellemesebb volt a légkör, és a zenét sem lehetett annyira hangosan hallani. Nyugodtan beszélgethettünk akár egy méter távolságra is egymástól, és akkor is hallottuk volna egymást.
Megragadtam a lehetőséget arra, hogy végignézzek a lányon. Szinte semmit sem változott: még mindig lélegzetelállítóan szép volt, talán egy fokkal formásabb, mert nem diétáztatták halálra, de csak jobban álltak neki a vonalai, amiket mindig is úgy imádtam. Jól állt neki ez a világos hajszín és a szégyellős mosoly, amit csak én kaptam.
- Csinos vagy – jelentettem ki, mert sosem tartottam magamban az efféle gondolataimat, és már egyébként is túl régóta bámultam ahhoz, hogy csak úgy elmehessünk a ténye mellett.
words: 683 music: i would off: tökéletes dal *-* csak neked <3
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
870; Promise; Saranghae <3
Nem hiszem, hogy meglepő azt állítani, hogy nem számítottam volna rá, hogy Kyuhyunnal ma este találkozni fogok. Nem azért, mert nem hiszek a véletlenekben, sokkal inkább azért, mert féltem a találkozástól. Féltem újra a szemébe nézni azok után, ahogy ott hagytam őt, és féltem bárkihez is újra közelebb kerülni, aki ismerte az igazi énemet, ismert még azelőtt, hogy ott hagytam volna az idol életet. Akárhányszor gondolok erre a döntésre, mindig megbánás, ugyanakkor megkönnyebbülés fog el. Talán gyáva voltam, amiért a menekülést választottam, de annyira rossz ember vagyok, hogy szerettem volna felépülni a baleset után, és ezért ott kellett hagynom a bandát? Annyira rossz ember lennék, hogyha egészséges akartam maradni, még ha tudtam, hogy ez azt is fogja jelenti, hogy a szívem fog fájni, és nem a testem vergődik kínok között?
Bár a mai napig úgy gondolom, nem lehetett jó döntést hozni ebben a helyzetben, mégis azt bánom a legjobban, hogy Kyuhyunnak egy szót sem szóltam mindenről. A fenyegetés a baleset előtt történt, és azután, hogy már nem is voltam idol, talán együtt lehettünk volna. Talán nem is lett volna olyan szigorú a lemezcége. Vagy éppen pont, hogy még szigorúbban kötötték volna meg a kezeimet, tekintve, hogy ott hagytam a szakmát. Ki tudja? Sajnos a lemezcégek olyan ketrecbe képesek zárni az idoljaikat, amelyekből csak nagyon nagy áron lehet kijutni.
Az nem is kérdés, hogy Kyuhyun tisztában van ezzel, mégis bárcsak képes lennék neki elmondani, hogy nem azért hagytam el őt, mert nem szerettem. Szerettem, és azt hittem, hogy a mi történetünk, ha nem is lehet tökéletes, de legalább happy enddel végződhet, mégis csak jót akartam neki. Fájdalmat okoztam neki, tudom, de ezért cserébe ugyanúgy folytathatta a munkáját, mint azelőtt. Mégsem érzem, hogy ez lett volna a jó döntés. Iszonyúan fáj a szívem, ahogy rá kell néznem, és bármennyire is próbálom fenntartani a vidám mosolyomat, belül szétfeszítenek az érzések.
- Jó ötlet! – bólintok rá mosolyogva, amikor felveti, hogy menjünk inni valamit, ugyanis nem szeretném, hogyha a további beszélgetésünk a táncparkett közepén zajlana.
Meglepődöm, amikor a következő pillanatban Kyuhyun megragadja a csuklómat, pedig ez régen annyira természetes volt. Csak azt várnám, hogy azután, hogy ilyen hosszú idő óta először találkozunk, nem akar hozzám érni, mert teljes szívéből utál, és undorodik attól, hogy közelebb kerüljön hozzá. Mégis, jóleső érzéssel tölt el, ahogy puha ujjai lágyan érintik a csuklómat, hiszen ez eszembe juttatja azokat a boldog pillanatokat, amikor kézen fogva sétáltunk, vagy csak egyszerűen nem féltünk megérinteni a másikat.
Mikor elengedi a kezemet, egy pillanatra elszontyolodok, aztán hosszú idő óta először zavarba jövök a bókjától, és rögtön magyarázkodni kezdek:
- Á, nem is! Csak táncos szerelésben vagyok, és ez nem is… - legyintek nevetve a dicséretére, és abszolút nem lep meg, hogy nem tudom kezelni a bókját. Tudom, hogy csak kedves akar lenni, és én még most is képes vagyok belekötni, úgyhogy inkább hálálkodva menteni próbálom a helyzetet – De köszönöm – mosolyodok rá, ám amikor tekintetünk megint találkozik, nem bírok tovább a szemébe nézni, és inkább helyet foglalok a bárpult egyik kényelmes bőrülésén, és az ölembe ejtem a kezeimet.
- Hihetetlen, hogy találkoztunk. Mondanám, hogy olyan, mintha csak tegnap láttuk volna egymást, de ez nem igaz. Ez a mögöttünk lévő két év számomra jó hosszúnak tűnt – vallom be őszintén, és hosszú idő óta először zavar, hogy van, akit nem tudok becsapni a boldog mosolyommal. Azóta, hogy elhagytam Dél-Koreát, próbálok újra az a Shin-Shin lenni, akit a rajongók az energikus boldogságbombának becéztek, és hihetetlen módon sikerül is. Megtanultam újra mosolyogni, nevetni, jól érezni magam a bőrömben és a körülöttem lévő emberekkel, Kyuhyun mellett azonban nem tudok ilyen lenni. Egyrészt, mert ő úgyis átlátna rajtam, másrészt pedig azért, mert túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy boldognak tűnjek előtte.
- De jól vagy? – kérdezem őszintén, komolyan és a lehető legdiszkrétebben, miközben a fiúra pillantok. Ugyanaz a srác van előttem, mint két éve, mégis, mintha a történtek után a vonásai megkeményedtek volna, és olyan, mint egy elveszett bárány. Nyelnem kell egyet, mielőtt folytatom: - Hallottam, mi történt a bandával, és nagyon sajnálom. Ha nem akarsz beszélni róla, csak mondd. Én csak… - akadok meg a mondat közben, mert azt hiszem, ezt is olyan könnyű kiejteni a számon, mint a sok poénomat vagy szórakozott mondatomat, de nem. Veszek egy mély levegőt, és Kyuhyun szemeibe nézek – Én nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor mindezen át kellett menned – vallom be, és a hangom elcsuklik a mondat végére, pedig annyira próbálkozom, hogy még most is erősnek tűnjek. Csak nem megy.
Bűnösnek érzem magam, és nem tudok tovább a szemébe nézni, úgyhogy inkább lesütöm a szemem, és szinte megkönnyebbülök, amikor a pultos odajön hozzánk, és megkérdezi, mit kérünk.
- Én egy pohár narancslevet szeretnék – bólintok rá zavart mosollyal, és látom, ahogy a férfi erre összeráncolja a homlokát, de úgy gondolom, nincs abban semmi meglepő, ha ezt az estét józanul szeretném eltölteni. Részegen biztosan könnyebben menne a bocsánatkérés és az esedezés, mégsem akarom a könnyebb utat választani. Most nem – És te? – fordítom oldalra a fejemet Kyuhyun felé, és próbálom leolvasni az arcáról, hogy mit érez. Megérteném, ha utálna, és megérteném, ha itt akarna hagyni, vagy részegen szidni engem. Mégsem pörgethetem vissza az időt, és nem is akarom, hiszen így legalább nem okoztam neki annyi fájdalmat, mint, amennyit azzal okoztam volna, ha mellette maradok. Vagy talán… mégis?
Bár a mai napig úgy gondolom, nem lehetett jó döntést hozni ebben a helyzetben, mégis azt bánom a legjobban, hogy Kyuhyunnak egy szót sem szóltam mindenről. A fenyegetés a baleset előtt történt, és azután, hogy már nem is voltam idol, talán együtt lehettünk volna. Talán nem is lett volna olyan szigorú a lemezcége. Vagy éppen pont, hogy még szigorúbban kötötték volna meg a kezeimet, tekintve, hogy ott hagytam a szakmát. Ki tudja? Sajnos a lemezcégek olyan ketrecbe képesek zárni az idoljaikat, amelyekből csak nagyon nagy áron lehet kijutni.
Az nem is kérdés, hogy Kyuhyun tisztában van ezzel, mégis bárcsak képes lennék neki elmondani, hogy nem azért hagytam el őt, mert nem szerettem. Szerettem, és azt hittem, hogy a mi történetünk, ha nem is lehet tökéletes, de legalább happy enddel végződhet, mégis csak jót akartam neki. Fájdalmat okoztam neki, tudom, de ezért cserébe ugyanúgy folytathatta a munkáját, mint azelőtt. Mégsem érzem, hogy ez lett volna a jó döntés. Iszonyúan fáj a szívem, ahogy rá kell néznem, és bármennyire is próbálom fenntartani a vidám mosolyomat, belül szétfeszítenek az érzések.
- Jó ötlet! – bólintok rá mosolyogva, amikor felveti, hogy menjünk inni valamit, ugyanis nem szeretném, hogyha a további beszélgetésünk a táncparkett közepén zajlana.
Meglepődöm, amikor a következő pillanatban Kyuhyun megragadja a csuklómat, pedig ez régen annyira természetes volt. Csak azt várnám, hogy azután, hogy ilyen hosszú idő óta először találkozunk, nem akar hozzám érni, mert teljes szívéből utál, és undorodik attól, hogy közelebb kerüljön hozzá. Mégis, jóleső érzéssel tölt el, ahogy puha ujjai lágyan érintik a csuklómat, hiszen ez eszembe juttatja azokat a boldog pillanatokat, amikor kézen fogva sétáltunk, vagy csak egyszerűen nem féltünk megérinteni a másikat.
Mikor elengedi a kezemet, egy pillanatra elszontyolodok, aztán hosszú idő óta először zavarba jövök a bókjától, és rögtön magyarázkodni kezdek:
- Á, nem is! Csak táncos szerelésben vagyok, és ez nem is… - legyintek nevetve a dicséretére, és abszolút nem lep meg, hogy nem tudom kezelni a bókját. Tudom, hogy csak kedves akar lenni, és én még most is képes vagyok belekötni, úgyhogy inkább hálálkodva menteni próbálom a helyzetet – De köszönöm – mosolyodok rá, ám amikor tekintetünk megint találkozik, nem bírok tovább a szemébe nézni, és inkább helyet foglalok a bárpult egyik kényelmes bőrülésén, és az ölembe ejtem a kezeimet.
- Hihetetlen, hogy találkoztunk. Mondanám, hogy olyan, mintha csak tegnap láttuk volna egymást, de ez nem igaz. Ez a mögöttünk lévő két év számomra jó hosszúnak tűnt – vallom be őszintén, és hosszú idő óta először zavar, hogy van, akit nem tudok becsapni a boldog mosolyommal. Azóta, hogy elhagytam Dél-Koreát, próbálok újra az a Shin-Shin lenni, akit a rajongók az energikus boldogságbombának becéztek, és hihetetlen módon sikerül is. Megtanultam újra mosolyogni, nevetni, jól érezni magam a bőrömben és a körülöttem lévő emberekkel, Kyuhyun mellett azonban nem tudok ilyen lenni. Egyrészt, mert ő úgyis átlátna rajtam, másrészt pedig azért, mert túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy boldognak tűnjek előtte.
- De jól vagy? – kérdezem őszintén, komolyan és a lehető legdiszkrétebben, miközben a fiúra pillantok. Ugyanaz a srác van előttem, mint két éve, mégis, mintha a történtek után a vonásai megkeményedtek volna, és olyan, mint egy elveszett bárány. Nyelnem kell egyet, mielőtt folytatom: - Hallottam, mi történt a bandával, és nagyon sajnálom. Ha nem akarsz beszélni róla, csak mondd. Én csak… - akadok meg a mondat közben, mert azt hiszem, ezt is olyan könnyű kiejteni a számon, mint a sok poénomat vagy szórakozott mondatomat, de nem. Veszek egy mély levegőt, és Kyuhyun szemeibe nézek – Én nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor mindezen át kellett menned – vallom be, és a hangom elcsuklik a mondat végére, pedig annyira próbálkozom, hogy még most is erősnek tűnjek. Csak nem megy.
Bűnösnek érzem magam, és nem tudok tovább a szemébe nézni, úgyhogy inkább lesütöm a szemem, és szinte megkönnyebbülök, amikor a pultos odajön hozzánk, és megkérdezi, mit kérünk.
- Én egy pohár narancslevet szeretnék – bólintok rá zavart mosollyal, és látom, ahogy a férfi erre összeráncolja a homlokát, de úgy gondolom, nincs abban semmi meglepő, ha ezt az estét józanul szeretném eltölteni. Részegen biztosan könnyebben menne a bocsánatkérés és az esedezés, mégsem akarom a könnyebb utat választani. Most nem – És te? – fordítom oldalra a fejemet Kyuhyun felé, és próbálom leolvasni az arcáról, hogy mit érez. Megérteném, ha utálna, és megérteném, ha itt akarna hagyni, vagy részegen szidni engem. Mégsem pörgethetem vissza az időt, és nem is akarom, hiszen így legalább nem okoztam neki annyi fájdalmat, mint, amennyit azzal okoztam volna, ha mellette maradok. Vagy talán… mégis?
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
Élveztem a klubokban való pörgéseket. Már trainee-ként is élveztem azokat a ritka estéket, amikor elvittek minket szórakozni, hogy lássuk, mi most a menő, és hogy egy kicsit lazuljunk. Akkor túl fiatal voltam még ahhoz, hogy igyak, és az ügynökség irtózott a botrányoktól, úgyhogy csak mentes vizet ihattam, amíg valamelyik bandatársam meg nem kínált alkohollal, de akkor rá kellett jönnöm, hogy sosem az italozásról szóltak ezek a bulik. A zene, a tánc, a fények, a társaság… ez tette különlegessé azokat a szabad estéket. A jó hangulatot mindig ezekhez a helyekhez kötöttem, és csak hab volt a tortán, hogy a Los Angelesben töltött első napjaim folyamán máris sikerült összefutnom Shin-Shinnel. S alighogy megláttam már nem akartam a táncparketten lenni, nem csak látni és érezni akartam, hanem csilingelő hangja is hiányzott, egész lényét magamba akartam inni, mielőtt megint magamra hagyhatott volna. Ezért vetettem fel, hogy menjünk valami csendesebb helyre, és így kötöttünk ki végül a bárnál.- Tudod, hogy szerintem mindig csinos vagy – mondtam egy laza vállrántás után, majd követtem a zavartan össze-vissza hablatyoló lányt a bárszékekhez, és én is helyet foglaltam egyen mellette. Megmosolyogtatott, hogy még mindig ugyanolyan szégyenlősen kezelte a bókjaimat, melyek valójában a részemről tényszerű kijelentések voltak. Már a legelső pillanatkor megfogott a szív alakú arca, a mosolygós szemei, a természetes loknijai. Gyönyörű volt, de ebben az iparban dolgozva tudtam, hogy nem bízhatok a külsőben, mert az sokszor becsapós, és lehet, hogy a szép felszín alatt romlott belső rejlik. Esetében azonban nem kellett csalódnom. Éppen olyan szép volt a lelke is, mint ő maga. Ezt is nagyon szerettem benne. Sok minden mással együtt.
- Hosszú is volt – bólintottam rá, amikor Shin-Shin megjegyzi, hogy régen láttuk egymást, és így bélyegzi meg az elmúlt két évet. Egyetértettem vele, de én még számtalan más jelzőt tudtam volna hozzátenni: fájdalmas, magányos, nehéz… Nélküle valahogy mindig egy kicsit rosszabbnak tűnt, és az volt az egészben a legrosszabb, hogy már bebeszéltem magamnak, hogy soha nem is szeretett, hogy végig egyedül voltam, és csak elhitettem magammal, hogy viszonozza az érzéseimet. S mindezek ellenére nem tudtam megbánni a vele töltött időt, hiába szúrt hátba. Akkor legalábbis úgy éreztem, most mégis reméltem, hogy minden másképp történt, mint az összetört szívvel hittem.
Egy ideig a pultra szegezett tekintettel hallgattam, amint a lány a hogylétem felől érdeklődött, de mielőtt válaszolhattam volna, ő maga folytatta, és megjegyezte, hogy hallotta, mi történt a bandával. Megkönnyebbültem, hogy ezt nem kell elmondanom neki, mert valószínűleg még mindig képtelen lettem volna. Nyeltem egyet, és összeszedtem minden erőmet, hogy felnézzek, de Shin-Shin nem viszonozta a pillantásomat. Bűntudatosnak látszott, én pedig úgy láttam a legjobbnak, hogy ha megvárom, míg befejezi a mondanivalóját, és csak akkor szólalok meg.
- Én ásványvizet – néztem a pultosra, amikor a legrosszabb pillanatban megjelent, aztán türelmesen megvártam, hogy kitöltse nekünk az italainkat, elénk rakja, majd tovább álljon. Nem szívesen beszéltem idegen előtt erről a témáról, a lány viszont megérdemelte, hogy tudjon róla. Nem csak azért, mert az én életem része volt, hanem a fiúkat is ismerte.
- Már megszoktam, hogy mindenki erről kérdez – vallottam be, hogy Shin-Shin ne érezze magát tolakodónak az érdeklődése miatt, azt azonban nem tettem hozzá, hogy ő nem mindenki. A részéről ez a kérdés többet jelent, mint bármi más. Míg sokak esetében zavar, hogy olyanba akarják beleütni az orrukat, amihez semmi közük, Esetében jól esik a törődése. Még annak csak a látszata is.
- Jobban vagyok. Nem mondanám, hogy jól, mert már semmi sem lesz ugyanolyan, mint volt, de megtanultam elfogadni a történteket. S rájöttem, hogy a srácok sem szeretnék, hogy szenvedjek – válaszoltam egyenesen a lány szemébe nézve. Valahogy felé sokkal könnyebben megnyíltam, mint a pszichológusom irányába, akinek hónapokba telt kiszedni belőlem a legkisebb információmorzsát is. Ez a tudat segített feldolgozni a traumát. A két velem egy kocsiban ülő bandatársamat ismerve mindketten szégyenkeztek volna, ha látták volna mennyire elengedtem magamat a baleset után. Az ő emlékük miatt sem akartam már később feladni.
- Te jobban vagy már? A lábad? – érdeklődtem, és reméltem, hogy mint ahogyan én is, ő is őszintén felel, és nem bagatelizálja el az évekkel ezelőtti sérülését. Mindig is úgy gondoltam, hogy azért lépett ki a Diamondból, mert a sérülése komolysága ellenére az ügynökség dolgoztatni akarta, ám most már kezdtem abban hinni, hogy ebben is az én stúdiómnak volt jelentős szerepe. Hiába szakítottunk, biztosra akartak menni, hogy a lány nem kavar bele a karrierembe. Vagy ahogyan ők mondták: „elintézték”.
Mégis itt volt előttem, megtörten, de erősen. Egy igazi harcosként.
words: 731 music: let me know off: csak neked
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
981; Promise; Saranghae <3
Kyuhyun mellett mindig is végtelenül boldognak és szerencsésnek éreztem magamat. Már az első pillanatban is, amikor egymás mellé állítottak minket azon a karácsonyi koncertturnén, hiszen az Imsomnia mindig is olyan banda volt, akik megérdemelten érték el a sikereket, hiszen hihetetlenül jól mozogtak együtt, és a dalaik is kivétel nélkül fülbemászóak voltak. Akkor még csak azért örültem, hogy egy olyan srác mellett állhatok, akinek a karrierjét tisztelem, de utána már annak is, hogy egy olyan srác mellett állhatok, akinek a személyisége sem hanyagolható el. Ez volt az első olyan igazi turné, amit karácsony környékén a családomtól távol töltöttem el, és eleinte nagyon ódzkodtam tőle, mert féltem, hogy túlságosan hazavágyom. A fiú azonban ezeket a kételyeket is elfelejtette velem, és olyan gyorsan peregtek a hetek, hogy annak elmúlása után inkább visszavágytam volna azokhoz a próbákhoz, utazásokhoz és koncertekhez.
Szerelmes voltam. Tényleg, úgy igazán szerelmes. Előtte nem sokszor mondhattam, hogy szerelmes vagyok, hiszen 14 évesen már a jövőm jobban foglalkoztatott, mint a fiúzás, és előtte sem legyeskedtek körülöttem a fiúk. Utána pedig nem is volt nagyon időm ilyenekkel foglalkozni, ám, mintha egy karácsonyi ajándékot kaptam volna a Sorstól azzal, hogy megismertem Kyuhyun-t. Csak ne lett volna az a fenyegetés… Tudom, talán sokan azt gondolnák, hogy a könnyebb utat választottam, de nekem ez sokkal nehezebbnek tűnt, mint egyszerűen vele maradni. Hogy miért? Mert vissza akartam rohanni hozzá, megmagyarázni, hogy mi történt, és, hogy szeretem, és nem azért hagyom el, mert nem. Vissza akartam menni, mert hihetetlenül hiányzott, és úgy éreztem, hogy űrt hagytam a szívemben azzal, hogy elhagytam őt. Mégis azt akartam, hogy boldog legyen, és sikeres, hiszen ezért dolgozott annyi évet! És nem tudtam önző lenni, nem tudtam kockáztatni a karrierjét csak azért, hogy magam mellett tudhassam. Ennek így kellett lennie… Legalábbis én ezt próbálom mondogatni magamnak.
Most mégis, amikor itt áll előttem, bűnösnek érzem magam. Nem tudom, mennyit jelenthettem neki, de ha csak egy picit is szeretett, akkor biztos, hogy nagy fájdalmat okoztam neki. És én pontosan ezt akartam elkerülni, de hát mit tehettem volna, ha mindkét választás fájdalommal járt volna? Talán így kevesebbet szenvedett. Talán.
- Köszönöm – mosolyodok el elpirulva megjegyzésére, hiszen régebben is kaptam tőle bókokat, ám azok után, ami történt, nem hittem volna, hogy így fog viselkedni – De örülök, hogy te sem változtál annyit. Ha engedted volna befestetni a hajadat teljesen szőkére, tuti, hogy fejbe csaplak! – viccelődöm sötét tincseire mutatva, amiket régen úgy szerettem összeborzolni. Tisztában vagyok vele, hogy egy-egy új hajszín nem mindig az idol döntése, de azon a karácsonyon, amikor megismerkedtünk, ugyanolyan fekete frizurája volt, mint most, és ha lehetséges, most még inkább jól néz ki vele. Túlságosan is jól.
A hirtelen jött jókedvem újra bűntudatba torkoll, és nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Nemcsak a szívemet érzem nehéznek, hanem a levegővételt is. Nem érdemlem meg, hogy ilyen rendesen viselkedjen velem, azok után, ahogy elhagytam őt, és ő mégsem vet a szememre semmit, sőt, még bókot is kaptam tőle. Hihetetlen ez a srác! Pontosan ezért nem érdemlem meg, hogy így viselkedjen velem. Ő túl jó ahhoz, hogy egy olyan lánnyal legyen, mint én.
- Gondolom – szúrom közbe a médiára gondolva, ami az elmúlt két évben mással sem volt tele, csak az Imsomnia nevével. Az amerikaiak természetesen élték tovább az életüket, hallgatták az öldöklésekről és elnökválasztásokról szóló híreket, míg én az internetes hírportálokat böngésztem, vagy éppen a szüleimet kérdezgettem, mi a helyzet odahaza. Így hallottam arról is, mi történt a fiúval. Miután elhagytam Koreát, akkor is nyomon követtem a banda karrierjét, így nem csoda, hogy szívroham közeli állapot kerülgetett, amikor először felugrott az a cikk, mely szerint az Imsomnia tagjai balesetet szenvedtek. Akkor még csak annyit tudtam, hogy Kyuhyun az intenzívre került, és bár soha nem voltam vallásos ember, imádkoztam valakinek odafent, hogy hallgassa meg az imáimat, és segítse életben hagyni ezt a srácot. Iszonyú volt az a nyolc nap, amíg ki nem derült, hogy a fiú már nincsen életveszélyes állapotban, és többször is volt, hogy nem bírtam miatta éjszaka aludni, vagy csak úgy tudtam nyugovóra térni, hogy már annyit sírtam előtte, hogy fáradtságom miatt az ágyba dőltem.
- Megkönnyebbülés ezt hallani. Rengeteg cikket olvastam, de tudom, hogy nem hihetek mindegyiknek, úgyhogy igazából fogalmam sem volt, hogy jó –e, hogy olvasom azokat vagy sem. De akkor örülök, hogy jobban vagy – fújom ki a bent tartott levegőt, miután Kyuhyun válaszol a kérdésemre, és állítása szerint jól van. Lehet, hogy csak ezzel akar megnyugtatni, vagy lerázni a kérdezősködésemet, de őszintén csengenek a szavai, úgyhogy hiszek neki – És részvétem – fűzöm hozzá lehajtott fejjel, hiszen felfoghatatlan az a veszteség, amit neki el kellett szenvednie. Nem tudom, hogy képes most így itt ülni előttem, és beszélni velem erről, amikor valószínűleg én lennék az utolsó ember, akivel ezt meg akarja osztani.
Mikor rám kerül a sor a vallomásnál, nem tudom, mire számít, mit fogok mondani. Már az is meglep, hogy rákérdezett, és úgy tűnik, hogy minden után, amin átment, még mindig törődik velem. Megint elszégyellem magam.
- Igen, már jobban van. Az orvosom szerint soha nem leszek képes úgy táncolni, mint azelőtt, és nem is szabad nagyon terhelnem a lábamat, de egyébként jól vagyok. Igazából csak néha nehéz, amikor visszavágyom a táncterembe, és csak szeretném kiadni a bennem felgyülemlett érzéseket a tánccal, és nem tehetem, de egyébként elviselhető – vallom be őszintén és komolyan, de remélem, hogy nem olyan megtört a hangom, mint amilyen én vagyok. Nehéz úgy beszélni erről, hogy ne sajnáljam a dolgot, hiszen táncosnak készültem, és egy baleset miatt az egész álmom semmivé foszlott. Ám tudom, hogy ez még mindig jobb, mintha a bandatársaimat is el kellett volna veszítenem, úgyhogy nem sajnáltathatom magam Kyuhyun előtt.
- És hogy-hogy itt vagy Los Angelesben? – kérdezem inkább a fiútól kíváncsian, miközben belekortyolok a narancslevembe. Néha nehezemre esik a szemeibe nézni, mert túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy azzal a megtört szempárral szembe nézzek, de most felé fordulok. És újra eszembe jutnak azok az idők, amikor ez a szempár még nem a csalódottságtól, hanem egészen mástól csillogott.
Szerelmes voltam. Tényleg, úgy igazán szerelmes. Előtte nem sokszor mondhattam, hogy szerelmes vagyok, hiszen 14 évesen már a jövőm jobban foglalkoztatott, mint a fiúzás, és előtte sem legyeskedtek körülöttem a fiúk. Utána pedig nem is volt nagyon időm ilyenekkel foglalkozni, ám, mintha egy karácsonyi ajándékot kaptam volna a Sorstól azzal, hogy megismertem Kyuhyun-t. Csak ne lett volna az a fenyegetés… Tudom, talán sokan azt gondolnák, hogy a könnyebb utat választottam, de nekem ez sokkal nehezebbnek tűnt, mint egyszerűen vele maradni. Hogy miért? Mert vissza akartam rohanni hozzá, megmagyarázni, hogy mi történt, és, hogy szeretem, és nem azért hagyom el, mert nem. Vissza akartam menni, mert hihetetlenül hiányzott, és úgy éreztem, hogy űrt hagytam a szívemben azzal, hogy elhagytam őt. Mégis azt akartam, hogy boldog legyen, és sikeres, hiszen ezért dolgozott annyi évet! És nem tudtam önző lenni, nem tudtam kockáztatni a karrierjét csak azért, hogy magam mellett tudhassam. Ennek így kellett lennie… Legalábbis én ezt próbálom mondogatni magamnak.
Most mégis, amikor itt áll előttem, bűnösnek érzem magam. Nem tudom, mennyit jelenthettem neki, de ha csak egy picit is szeretett, akkor biztos, hogy nagy fájdalmat okoztam neki. És én pontosan ezt akartam elkerülni, de hát mit tehettem volna, ha mindkét választás fájdalommal járt volna? Talán így kevesebbet szenvedett. Talán.
- Köszönöm – mosolyodok el elpirulva megjegyzésére, hiszen régebben is kaptam tőle bókokat, ám azok után, ami történt, nem hittem volna, hogy így fog viselkedni – De örülök, hogy te sem változtál annyit. Ha engedted volna befestetni a hajadat teljesen szőkére, tuti, hogy fejbe csaplak! – viccelődöm sötét tincseire mutatva, amiket régen úgy szerettem összeborzolni. Tisztában vagyok vele, hogy egy-egy új hajszín nem mindig az idol döntése, de azon a karácsonyon, amikor megismerkedtünk, ugyanolyan fekete frizurája volt, mint most, és ha lehetséges, most még inkább jól néz ki vele. Túlságosan is jól.
A hirtelen jött jókedvem újra bűntudatba torkoll, és nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Nemcsak a szívemet érzem nehéznek, hanem a levegővételt is. Nem érdemlem meg, hogy ilyen rendesen viselkedjen velem, azok után, ahogy elhagytam őt, és ő mégsem vet a szememre semmit, sőt, még bókot is kaptam tőle. Hihetetlen ez a srác! Pontosan ezért nem érdemlem meg, hogy így viselkedjen velem. Ő túl jó ahhoz, hogy egy olyan lánnyal legyen, mint én.
- Gondolom – szúrom közbe a médiára gondolva, ami az elmúlt két évben mással sem volt tele, csak az Imsomnia nevével. Az amerikaiak természetesen élték tovább az életüket, hallgatták az öldöklésekről és elnökválasztásokról szóló híreket, míg én az internetes hírportálokat böngésztem, vagy éppen a szüleimet kérdezgettem, mi a helyzet odahaza. Így hallottam arról is, mi történt a fiúval. Miután elhagytam Koreát, akkor is nyomon követtem a banda karrierjét, így nem csoda, hogy szívroham közeli állapot kerülgetett, amikor először felugrott az a cikk, mely szerint az Imsomnia tagjai balesetet szenvedtek. Akkor még csak annyit tudtam, hogy Kyuhyun az intenzívre került, és bár soha nem voltam vallásos ember, imádkoztam valakinek odafent, hogy hallgassa meg az imáimat, és segítse életben hagyni ezt a srácot. Iszonyú volt az a nyolc nap, amíg ki nem derült, hogy a fiú már nincsen életveszélyes állapotban, és többször is volt, hogy nem bírtam miatta éjszaka aludni, vagy csak úgy tudtam nyugovóra térni, hogy már annyit sírtam előtte, hogy fáradtságom miatt az ágyba dőltem.
- Megkönnyebbülés ezt hallani. Rengeteg cikket olvastam, de tudom, hogy nem hihetek mindegyiknek, úgyhogy igazából fogalmam sem volt, hogy jó –e, hogy olvasom azokat vagy sem. De akkor örülök, hogy jobban vagy – fújom ki a bent tartott levegőt, miután Kyuhyun válaszol a kérdésemre, és állítása szerint jól van. Lehet, hogy csak ezzel akar megnyugtatni, vagy lerázni a kérdezősködésemet, de őszintén csengenek a szavai, úgyhogy hiszek neki – És részvétem – fűzöm hozzá lehajtott fejjel, hiszen felfoghatatlan az a veszteség, amit neki el kellett szenvednie. Nem tudom, hogy képes most így itt ülni előttem, és beszélni velem erről, amikor valószínűleg én lennék az utolsó ember, akivel ezt meg akarja osztani.
Mikor rám kerül a sor a vallomásnál, nem tudom, mire számít, mit fogok mondani. Már az is meglep, hogy rákérdezett, és úgy tűnik, hogy minden után, amin átment, még mindig törődik velem. Megint elszégyellem magam.
- Igen, már jobban van. Az orvosom szerint soha nem leszek képes úgy táncolni, mint azelőtt, és nem is szabad nagyon terhelnem a lábamat, de egyébként jól vagyok. Igazából csak néha nehéz, amikor visszavágyom a táncterembe, és csak szeretném kiadni a bennem felgyülemlett érzéseket a tánccal, és nem tehetem, de egyébként elviselhető – vallom be őszintén és komolyan, de remélem, hogy nem olyan megtört a hangom, mint amilyen én vagyok. Nehéz úgy beszélni erről, hogy ne sajnáljam a dolgot, hiszen táncosnak készültem, és egy baleset miatt az egész álmom semmivé foszlott. Ám tudom, hogy ez még mindig jobb, mintha a bandatársaimat is el kellett volna veszítenem, úgyhogy nem sajnáltathatom magam Kyuhyun előtt.
- És hogy-hogy itt vagy Los Angelesben? – kérdezem inkább a fiútól kíváncsian, miközben belekortyolok a narancslevembe. Néha nehezemre esik a szemeibe nézni, mert túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy azzal a megtört szempárral szembe nézzek, de most felé fordulok. És újra eszembe jutnak azok az idők, amikor ez a szempár még nem a csalódottságtól, hanem egészen mástól csillogott.
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
A koreai zeneiparban teljesen természetes, hogy a debütálásért és az esélyért cserébe olyan szerződést kínálnak, amely szinte kiszipolyozza a leendő idolt. Az a rengeteg év, amit odaadunk egy lehetőségért cserébe elmorzsolódik mindamellett, amit végigszenvedünk évek alatt. 9 éve volt már annak, hogy beléptem a J Entertainment kapuin, és részt vettem egy meghallgatáson, aztán minden megváltozott. Az elmúlt tréninggel, bandával, illetve az utóbbi időben anélkül töltött évek összemosódtak, és hirtelen sokkal többnek tűntek. Mintha legalább a fél életemet az ügynökségnek adtam. Fogalmam sem volt kezdetben, hogy ezért az odaadásért cserébe csak hátbaszúrást fogok kapni. Azt hittem, hogy tényleg jelentünk valamit nekik, de amilyen gyorsan túltették magukat két bandatársam halálán, egyértelműen bebizonyította, hogy számukra nem voltunk többek fogyóeszközöknél. Pénzt hozó marionettbábuknál. Egy ilyen játék pedig akkor kamatozó, ha vannak rajongói. Nem értettem, miért lett volna olyan vészes, hogyha a Shin-Shinnel való kapcsolatom nyilvánnoságra kerül, hiszen sokan shippeltek minket. Az ügynökségem szemében azonban ez semmit sem jelentett. Egyértelműen. - Ó, ne hidd, hogy nem próbálták! – nevettem el magamat a lány megjegyzésére a hajam színével kapcsolatban. Tényleg őszintén nevettem, ami igazán nagy szó volt az átéltek után, viszont ahogyan láttam Shin Yeont mosolyogni, az az én arcomra is egy hasonló mosolyt csalt. Jól esett újra így beszélgetni vele. Egy kicsit úgy éreztem, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna. Szinte elfeledkeztem róla, hogy nem vagyunk már többek holmi idegenektől. Szinte. - Ajánlották a vöröst is meg a szőkét is, de barnánál többet nem engedtem. Mi vagyok én, bohóc?! – forgattam a szememet továbbra is mosolyogva. Természetesen tisztában voltam vele, hogy nálunk a hajfestés nem nagy cucc, de talán az Amerikában töltött éveim miatt, egyáltalán nem hajlottam erre. Az „alap” plasztikai műtétek bőven elegek voltak. Nem akartam elveszíteni magamat.
Két éve éreztem először, hogy nem csak a külső megváltoztatása meg az, hogy milyen szerepet kényszerítenek rád, változtathat meg, hanem az is, hogy ha elveszítesz embereket. Shin-Shin távozása után nehezebb volt mosolyt csalni az arcomra, nehezebb volt a nehéz koreókra koncentráltam, mert sokszor együtt táncoltunk, és segítettünk egymásnak. Hosszú ideig egyszerűen minden rá emlékeztetett. Az elmúlt évben pedig Donghyuk és Jongsoo képmásai kísértettek. Emiatt sem lepett meg, hogy Shin-Shin felhozta a balesetet.
- Az újságok sem tudnak mindent, de a lényeg ugyanaz – jegyeztem meg keserűen. Például szinte senki sem tudta azt, hogy valójában aznap nem is lett volna koncertünk, az ügynökség az utolsó pillanatban szólt, és ezért kellett sietnünk az ítéletidőben. Nem tudtak arról, hogy Jongsoo éppen egy viccet mesélt, amikor megcsúsztunk. Nem tudtak arról sem, hogy az egyik legjobb barátom haláltusáját végig kellett néznem, mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet. Azonban mindegy, milyenek a körülmények, ők így is, úgy is halottak. Semmi sem hozza már vissza őket. Egy biccentéssel vettem tudomásul Shin-Shin részvétnyilvánítását. Jóban volt a fiúkkal, már amennyit találkoztak. Az ő részéről ez sokat jelentett, és igaznak hangzott.
Viszont nem szerettem volna csak magamról beszélni. Kíváncsi voltam, ő hogy van. Felépült-e? Folytatja-e a táncot? Boldog? Igazából minden érdekelt vele kapcsolatban, de még túl korai lett volna feltenni az összes hozzá szóló kérdésémet. Hallottam a hangján, hogy mélye megviselte, ami történt. Az a baleset a legrosszabbkor jött. A legszebb éveit most már azzal a tudattal kell leélnie, hogy sosem táncolhat úgy, mint régen ahogyan szeretne.
- De azért tudsz táncolni, és ez a lényeg. Én majd megőrültem a tudattól, hogy talán sosem leszek rá képes, míg az orvosaim nem voltak hajlandók semmi biztosat sem mondani. De ha nem lennék rá képes, most nem lehetnénk itt – jegyzem meg mesélős hangon, és ezzel is próbálom oldani a helyzet nehézségét. Ez mindkettőnk számára kényes és érzékeny téma, talán nem is volt baj, ha nem feszegettük tovább. Örültem, amikor a lány más témát hozott fel, és egy mosollyal kortyoltam bele az ásványvizembe. Furcsa volt, de annak ellenére, hogy a lány mekkora darabot kihasított a szívemből, mégis még mindig mellette éreztem a legjobban magamat. A leginkább olyannak, mint a régi önmagam.
- Tudod, hogy évekig éltem itt, mielőtt visszamentem volna Koreába. Amikor eldöntöttem, hogy eljövök onnan, hogy leszálljanak rólam, egyértelmű volt, hogy ide jövök vissza – jelentettem ki, mert biztos voltam benne, hogy meséltem már anyám cégének áthelyezéséről, ami miatt sokat költöztünk. Például ide, Los Angelesbe is. - Az inkább a nagy kérdés, hogy te miért vagy itt. Csak nem abban reménykedtél, hogy majd egyszer összefutunk? – hajoltam enyhén közelebb a lányhoz, amikor feltettem ezt a kérdést, és kihívóan felvontam a szemöldököm, miközben oldalra biccentettem a fejemet, és úgy figyeltem. Rég volt alkalmam ilyen közelről megvizsgálni a vonásait, és ki akartam élvezni a pillanatot.
- És mondd csak, otthon érzed magad itt? – húzódtam hátrébb a torkomat köszörülve és megtörve a cukkolódós kérdésem kreálta kínos légkört. Nem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni, csak valami reakciót akartam kihozni belőle. Bármit, ami arra enged következtetni, hogy az ügynökség rossz döntést hozott, hogy tényleg szeretett, és nem csak színjáték volt az egész.
.
words: 794 music: as long as you love me off: csak neked *-*
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
1241; Promise; Saranghae <3
Ahogy itt ülünk Kyuhyunnal a bárban, és hol nevetünk, hol elkomolyodunk, a gondolataim akaratlanul is elkalandoznak azokra az időkre, amikor ugyanígy mellette voltam, és hosszú órákon át beszélgettünk. Mindegy volt, hol találkoztunk – legyen az a tetőtér, a táncterem vagy egy kínai gyorsbüfé -, mindig jól éreztem magam mellette. Nem számított a helyszín, a közeg vagy az akaratlanul is fejünk felett lebegő kételyek és aggodalmak a jövőnkkel kapcsolatban, csak az számított, hogy vele lehettem. Nem tudtam megtapasztalni, milyen, ha olyan fiúm van, aki nem ebben az iparban dolgozik, de mindig is hálás voltam, hogy olyan szerelmem volt, mint Kyuhyun. Mert ő feltétel nélkül megértett. Nem kellett neki magyarázkodnom a zsúfolt napirendemről, a késői hívásaimról, vagy arról, amikor néha enni sem volt erőm, ha találkoztunk, csak fáradtan odabújtam a mellkasához, és hallgattam a szívverését. Nyugalmat és biztonságot jelentett számomra a fiú, és a menedékem volt a kegyetlen elvárások mellett is. Csak aztán jött a fenyegetés, és ennek az időszaknak vége volt.
Most azonban újra ugyanazt érzem mellette, mint két évvel ezelőtt. Biztonságot és nyugalmat, és azt, hogy van, aki tényleg megért.
- Sejtem, hogy megpróbálkoztak vele. Csak kár lett volna az aranyos, fekete tincseidért. Te pont így vagy jó – vallom be őszintén, széles mosollyal, és mielőtt egyáltalán elgondolkoznék rajta, hogy mit készülök tenni, játékosan beletúrok a fiú hajába. Megszokott kép volt ez két évvel ezelőtt, ám a történtek után, ahogy tudatosul bennem, hogy mit tettem, inkább gyorsan visszahúzom a kezemet, majd szégyenlősen elmosolyodom – De azért azt meg kell hagyni, hogy kicsit szabadabb az élet stylist-ok és fodrászok nélkül, nem? Mikor néha reggel belenézek a tükörbe, álmos fejjel, kócos hajjal és smink nélkül, szinte hallom, mit mondtak volna nekem, ha így jelenek meg előttük – teszem hozzá széles vigyorral, majd felnevetek, ahogy elképzelem, milyen arcot vágott volna az akkori fodrászom, ha a ma reggeli, még szénaboglyának sem nevezhető frizurámat meglátta volna. Hát, van, ami könnyebb az idol élet után, de tudom, hogy ez mégsem ellensúlyozhatja azt, ami nehezebb, mióta ott hagytam a Diamond-os lányokat.
Lehajtott fejjel hallgatom a fiút, amint a történtekről mesél, és amikor félve felpillantok rá, látom rajta, mennyire megváltoztatta őt a baleset. Elég időt voltam vele együtt ahhoz, hogy áttanulmányozhassam a vonásait, az édes gödröcskéit, a nevetőráncait, a gesztenyebarna szempárjának csillogását, vagy éppen az állának határozott vonalait. Vidám srác volt, olyan, akit könnyen meg lehetett nevettetni, és aki könnyen meg tudott nevettetni másokat. Most pedig csak egy megtört fiú ül mellettem, akinek a mindig csillogó szemei tele vannak mélabús fájdalommal. Soha nem akartam őt így látni, és fojtogató hurokként tekeredik a nyakamra a tény is, hogyha ott lettem volna mellette közvetlenül a baleset után, még megtörtebben kellett volna látnom. És bármennyire is fájt volna, hogy nem ugyanaz a srác van mellettem, mint azelőtt, ott kellett volna lennem.
- Igen, ez a lényeg – bólintok rá egyetértően, hiszen tudok táncolni. Bár, néha még mindig hiányzik, hogy olyan összetett és már magasabb szintű koreográfiát táncoljak, mint a Diamonddal, nem rossz ez így sem. Már annak is hálás vagyok, hogy ennyivel megúsztam – Fel kellett áldoznunk valamit, de még mindig nem a legrosszabbat kaptuk – tettem hozzá összegezve a helyzetünket, hiszen én akár lebénulhattam volna, Kyuhyun pedig… róla inkább ne is beszéljünk. Fogalmam sincsen, mi lett volna, ha az orvosok nem tudják megmenteni, így már azért is hálás vagyok, hogy ép és egészséges, nemhogy még szóba áll velem azok után, hogy cserben hagytam.
- Á, tényleg! – csapok a fejemre automatikusan, amikor a fiú emlékeztet rá, hogy Los Angelesben élt, mielőtt Koreába ment volna - Mindig neked kellett kimentened a bandatársaidat, hogyha angolul kellett nyilatkoznotok – fűzöm hozzá nosztalgikus mosollyal, hiszen a koreai bandákban általában mindig megvan az az egy ember, akinek angolul is tudnia kell beszélni, az Imsomniában pedig Kyuhyun volt ez a személy. Nálunk a csapat vezetője, Chahee volt, aki folyékonyan beszélt angolul, én csak nagyon alap mondatokat tudtam, viszont, ha tudtam volna, hogy itt kötök majd ki, lehet, hogy jobban rákaptam volna a nyelvleckékre – És akkor hol van a családod? Anyukád még mindig sokat utazik? – jönnek a kérdések, ahogy az emlékek folyamatosan megjelennek előttem, és a beszélgetésfoszlányok is ott dübörögnek a fejemben. Úgy emlékszem, hogy Kyuhyun anyukájának cégét sokszor áthelyezték, így a fiú is néhány helyen megfordult már. Nem tudom, hol lakhat a családja most, bár nem lepődnék meg rajta, hogyha a baleset óta rárakódott terhet úgy akarta könnyíteni, hogy elhagyta Koreát, és egyedül jött vissza Los Angelesbe. Elvégre is én is ezt tettem, megérteném, hogyha neki is szüksége lenne időre, hogy feldolgozza a történteket.
Miután meghallom a fiú kérdéseit, kicsit váratlanul ér, hogy közelebb hajol hozzám, ám mégsem bánom. Nem akarok elhúzódni tőle, túlságosan is csalogat a közelsége, és túlságosan régen tudtam ilyen közelről megfigyelni őt. Egyenesen a szemeibe nézve válaszolok.
- Miután kiléptem a bandából, a lemezcég azt akarta, hogy ne pereljem be őket. Nem foghattam volna rájuk a balesetet, és a szavam semmit nem ért volna a főnökömével szemben, viszont, ha nem segítik a lábadozásomat, akkor akár pert is indíthattam volna. Ők viszont ezt próbálták megelőzni, úgyhogy itt, Los Angelesben szereztek nekem egy orvost, és, míg a pletykák lecsendesülnek odaát, én itt lábadoztam – felelem visszagondolva a két évvel ezelőtt történtekre, és néha úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna, hogy felszálltam arra a repülőre, ami idáig repített. Máskor viszont olyan távolinak és szokatlannak tűnnek az idolként eltöltött napjaim, mintha az a Kim Shin Yeon nem is én lettem volna – Én pedig a kezelések után is itt maradtam. Szükségem volt egy kis időre, és az, hogy elég távol voltam az árgusan figyelő szemektől, az is megerősített a döntésemben – folytatom mélabús mosollyal, de a mesém után egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Rég voltak már azok az idők, el kéne feledkeznem róluk, mégsem megy. Talán két év nem volt elég arra, hogy minderről elfeledkezzek. S most, hogy Kyuhyunnal is találkoztam, talán még több időre lesz szükségem, hogy felejtsek.
- Igen, már eléggé otthon érzem magam – bólogatok a fiú kérdésére hálás mosollyal, amiért témát váltunk, mert nem véletlenül nem szeretek a múltamról beszélni. Nem azért, mert szégyellem, amit tettem, hanem azért, mert fáj. Fáj azokra az időkre gondolni, amikor még boldogan és naivan azt hittem, hogy két év múlva is a színpadon fogok állni, épen és egészségesen, és sorra vesszük át a díjakat a Diamonddal – Kicsit mások a szokások itt, nem is beszélve az emberekről, de már kezdem megszokni. Az amerikai konyhát viszont nem bírja a gyomrom, úgyhogy muszáj az egyik koreai boltból vásárolnom, mert egyszerűen nem tudnék elélni kimchi és bulgogi nélkül – mesélek szinte csevegő hangnemben a fiúval, és felnevetek az utolsó mondat végére – És képzeld! Vettem egy albérletet a kínai negyedben, megtanultam végre normálisan angolul, és nem mellesleg munkám is van. Na, tippelj! Szerinted mit dolgozhatok ex-idolként? – nyitom tágra a szemeimet kíváncsian, hiszen tényleg izgat, hogy milyen munkát nézne ki belőlem. Tekintve, hogy csak idolként tudtam elképzelni magam, nem nagyon gondolkoztam el azon, mit is csinálnék, ha nem énekelnék és táncolnék, úgyhogy nem hibáztatnám őt, ha nem találná el, hogy bolti eladó vagyok.
- Viszont, ha már a munka szóba került, neked milyen terveid vannak? Vagy most próbálsz pihenni, és majd utána ráérsz gondolkozni erről? – bukik ki belőlem a kérdés rögtön, hiszen nem említette, hogy dolgozik valamit itt. Persze, én sem úgy indultam, hogy a Silhouettében fogom tengetni a napjaimat, de valahogy pénzt kellett teremtenem, és éppen kapóra jött Mina ajánlata.
Kíváncsi vagyok Kyuhyun válaszára, és nemcsak erre, még akár ezernyi másik kérdést fel tudnék tenni neki, és nem unnám meg, hogyha órákig kéne hallgatnom. Mégis… egyetlen kérdés van, amit még nem tudok megkérdezni. Még nem.
Most azonban újra ugyanazt érzem mellette, mint két évvel ezelőtt. Biztonságot és nyugalmat, és azt, hogy van, aki tényleg megért.
- Sejtem, hogy megpróbálkoztak vele. Csak kár lett volna az aranyos, fekete tincseidért. Te pont így vagy jó – vallom be őszintén, széles mosollyal, és mielőtt egyáltalán elgondolkoznék rajta, hogy mit készülök tenni, játékosan beletúrok a fiú hajába. Megszokott kép volt ez két évvel ezelőtt, ám a történtek után, ahogy tudatosul bennem, hogy mit tettem, inkább gyorsan visszahúzom a kezemet, majd szégyenlősen elmosolyodom – De azért azt meg kell hagyni, hogy kicsit szabadabb az élet stylist-ok és fodrászok nélkül, nem? Mikor néha reggel belenézek a tükörbe, álmos fejjel, kócos hajjal és smink nélkül, szinte hallom, mit mondtak volna nekem, ha így jelenek meg előttük – teszem hozzá széles vigyorral, majd felnevetek, ahogy elképzelem, milyen arcot vágott volna az akkori fodrászom, ha a ma reggeli, még szénaboglyának sem nevezhető frizurámat meglátta volna. Hát, van, ami könnyebb az idol élet után, de tudom, hogy ez mégsem ellensúlyozhatja azt, ami nehezebb, mióta ott hagytam a Diamond-os lányokat.
Lehajtott fejjel hallgatom a fiút, amint a történtekről mesél, és amikor félve felpillantok rá, látom rajta, mennyire megváltoztatta őt a baleset. Elég időt voltam vele együtt ahhoz, hogy áttanulmányozhassam a vonásait, az édes gödröcskéit, a nevetőráncait, a gesztenyebarna szempárjának csillogását, vagy éppen az állának határozott vonalait. Vidám srác volt, olyan, akit könnyen meg lehetett nevettetni, és aki könnyen meg tudott nevettetni másokat. Most pedig csak egy megtört fiú ül mellettem, akinek a mindig csillogó szemei tele vannak mélabús fájdalommal. Soha nem akartam őt így látni, és fojtogató hurokként tekeredik a nyakamra a tény is, hogyha ott lettem volna mellette közvetlenül a baleset után, még megtörtebben kellett volna látnom. És bármennyire is fájt volna, hogy nem ugyanaz a srác van mellettem, mint azelőtt, ott kellett volna lennem.
- Igen, ez a lényeg – bólintok rá egyetértően, hiszen tudok táncolni. Bár, néha még mindig hiányzik, hogy olyan összetett és már magasabb szintű koreográfiát táncoljak, mint a Diamonddal, nem rossz ez így sem. Már annak is hálás vagyok, hogy ennyivel megúsztam – Fel kellett áldoznunk valamit, de még mindig nem a legrosszabbat kaptuk – tettem hozzá összegezve a helyzetünket, hiszen én akár lebénulhattam volna, Kyuhyun pedig… róla inkább ne is beszéljünk. Fogalmam sincsen, mi lett volna, ha az orvosok nem tudják megmenteni, így már azért is hálás vagyok, hogy ép és egészséges, nemhogy még szóba áll velem azok után, hogy cserben hagytam.
- Á, tényleg! – csapok a fejemre automatikusan, amikor a fiú emlékeztet rá, hogy Los Angelesben élt, mielőtt Koreába ment volna - Mindig neked kellett kimentened a bandatársaidat, hogyha angolul kellett nyilatkoznotok – fűzöm hozzá nosztalgikus mosollyal, hiszen a koreai bandákban általában mindig megvan az az egy ember, akinek angolul is tudnia kell beszélni, az Imsomniában pedig Kyuhyun volt ez a személy. Nálunk a csapat vezetője, Chahee volt, aki folyékonyan beszélt angolul, én csak nagyon alap mondatokat tudtam, viszont, ha tudtam volna, hogy itt kötök majd ki, lehet, hogy jobban rákaptam volna a nyelvleckékre – És akkor hol van a családod? Anyukád még mindig sokat utazik? – jönnek a kérdések, ahogy az emlékek folyamatosan megjelennek előttem, és a beszélgetésfoszlányok is ott dübörögnek a fejemben. Úgy emlékszem, hogy Kyuhyun anyukájának cégét sokszor áthelyezték, így a fiú is néhány helyen megfordult már. Nem tudom, hol lakhat a családja most, bár nem lepődnék meg rajta, hogyha a baleset óta rárakódott terhet úgy akarta könnyíteni, hogy elhagyta Koreát, és egyedül jött vissza Los Angelesbe. Elvégre is én is ezt tettem, megérteném, hogyha neki is szüksége lenne időre, hogy feldolgozza a történteket.
Miután meghallom a fiú kérdéseit, kicsit váratlanul ér, hogy közelebb hajol hozzám, ám mégsem bánom. Nem akarok elhúzódni tőle, túlságosan is csalogat a közelsége, és túlságosan régen tudtam ilyen közelről megfigyelni őt. Egyenesen a szemeibe nézve válaszolok.
- Miután kiléptem a bandából, a lemezcég azt akarta, hogy ne pereljem be őket. Nem foghattam volna rájuk a balesetet, és a szavam semmit nem ért volna a főnökömével szemben, viszont, ha nem segítik a lábadozásomat, akkor akár pert is indíthattam volna. Ők viszont ezt próbálták megelőzni, úgyhogy itt, Los Angelesben szereztek nekem egy orvost, és, míg a pletykák lecsendesülnek odaát, én itt lábadoztam – felelem visszagondolva a két évvel ezelőtt történtekre, és néha úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna, hogy felszálltam arra a repülőre, ami idáig repített. Máskor viszont olyan távolinak és szokatlannak tűnnek az idolként eltöltött napjaim, mintha az a Kim Shin Yeon nem is én lettem volna – Én pedig a kezelések után is itt maradtam. Szükségem volt egy kis időre, és az, hogy elég távol voltam az árgusan figyelő szemektől, az is megerősített a döntésemben – folytatom mélabús mosollyal, de a mesém után egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Rég voltak már azok az idők, el kéne feledkeznem róluk, mégsem megy. Talán két év nem volt elég arra, hogy minderről elfeledkezzek. S most, hogy Kyuhyunnal is találkoztam, talán még több időre lesz szükségem, hogy felejtsek.
- Igen, már eléggé otthon érzem magam – bólogatok a fiú kérdésére hálás mosollyal, amiért témát váltunk, mert nem véletlenül nem szeretek a múltamról beszélni. Nem azért, mert szégyellem, amit tettem, hanem azért, mert fáj. Fáj azokra az időkre gondolni, amikor még boldogan és naivan azt hittem, hogy két év múlva is a színpadon fogok állni, épen és egészségesen, és sorra vesszük át a díjakat a Diamonddal – Kicsit mások a szokások itt, nem is beszélve az emberekről, de már kezdem megszokni. Az amerikai konyhát viszont nem bírja a gyomrom, úgyhogy muszáj az egyik koreai boltból vásárolnom, mert egyszerűen nem tudnék elélni kimchi és bulgogi nélkül – mesélek szinte csevegő hangnemben a fiúval, és felnevetek az utolsó mondat végére – És képzeld! Vettem egy albérletet a kínai negyedben, megtanultam végre normálisan angolul, és nem mellesleg munkám is van. Na, tippelj! Szerinted mit dolgozhatok ex-idolként? – nyitom tágra a szemeimet kíváncsian, hiszen tényleg izgat, hogy milyen munkát nézne ki belőlem. Tekintve, hogy csak idolként tudtam elképzelni magam, nem nagyon gondolkoztam el azon, mit is csinálnék, ha nem énekelnék és táncolnék, úgyhogy nem hibáztatnám őt, ha nem találná el, hogy bolti eladó vagyok.
- Viszont, ha már a munka szóba került, neked milyen terveid vannak? Vagy most próbálsz pihenni, és majd utána ráérsz gondolkozni erről? – bukik ki belőlem a kérdés rögtön, hiszen nem említette, hogy dolgozik valamit itt. Persze, én sem úgy indultam, hogy a Silhouettében fogom tengetni a napjaimat, de valahogy pénzt kellett teremtenem, és éppen kapóra jött Mina ajánlata.
Kíváncsi vagyok Kyuhyun válaszára, és nemcsak erre, még akár ezernyi másik kérdést fel tudnék tenni neki, és nem unnám meg, hogyha órákig kéne hallgatnom. Mégis… egyetlen kérdés van, amit még nem tudok megkérdezni. Még nem.
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
A hajfestés az egész világon bevett dolog, de amennyire észrevettem nyugaton inkább a nők hajlanak efelé. A srácok esetleg szőkítenek, de ritka az olyan, hogy valaki egész színskálát végigkényszerít a haján, és cseppet sem próbáltkozik azzal, hogy ez mennyire nem tesz jót neki. Annyi szent, hogy a keletieknek erős szálú hajuk van, ez a szerencséje az olyanoknak, akik egy olyan popkultúra részeként éltek, mint én, tehát hogy kénytelenek festetni a hajukat, egyszerűen mert az ügynökség azt mondta. Igazából nincsen semmi baj a hajfestéssel, mert sokan élvezik is, hogy a hupililától kezdve az ezüst és arany minden árnyalatában tündökölhetnek, csak ha az ember egyszer nemet mond, azt tiszteletben kellene tartani. Sokan azt mondják, hogy csak azért mert ázsiaiak vagyunk nekünk nem áll jól más haj az eredeti feketén, sötétbarnán kívül, de ott vannak az élő kivételek, mint például Shin-Shin, aki a világosbarna hajával egyszerre fest természetesen és gyönyörűen. Bár szerintem bármilyen színű haja lehetne, ugyanezt gondolnám.- Öö… köszi – motyogtam, és automatikusan nyúltam, hogy megigazítsam a hajamat, de nem azért mert zavart volna a lány érintése. Épp ellenkezőleg! Bár már megesküdtem volna, hogy lehetetlen zavarba hozni, neki sikerült. Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak. El sem hittem, hogy két év elteltével megérintett, mégpedig ilyen bensőséges módon, ahogyan régen szoktuk. Mintha semmi sem változott volna, pedig minden megváltozott. Nem haragudtam azonban, amiért így viselkedett. Csak… furcsa volt. Ezért örültem, hogy továbbfűzte a szót.
- Az biztos. Végre senki sem szól bele, hogy hogyan nézzek ki – sóhajtottam megkönnyebbülten, és viszonoztam Shin-Yeon mosolyát. Megpróbáltam elképzelni az adott jelenetet: őt reggel felébredve, kócosan, smink nélkül. Ez utóbbi nélkül már láttam. A próbaterembe nem szokta sminkelni magát, vagy nekem nem tűnt fel. Az is megesett már, hogy a vállamon aludt el valamely alkalommal, de igazán sosem aludtunk együtt, hogy aztán a reggeli felkeléstől fogalmam sem lehetett, hogy hogyan fest. Szerettem volna, hogy legyen, de tlságosan is féltünk attól, hogy lebukunk akár az ügynökségeink, akár a nyilvánosság előtt, úgyhogy nem mertük megkockáztatni, hogy átsurranjunk a másik koleszába.
Amikor szóba jön a tánc és a sérüléseink, nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire kegyetlen a sorstól, hogy mindekettőnktől azt akarta elvenni, ami a legfontosabb volt számunkra. Amiben a legjobbak voltunk. Viszont mindketten megküzdöttünk érte, hogy ne veszítsük el a táncra való képességünket. Bár sosem lehettünk már az a nagy táncos pár, akik régebben voltunk (vagy szerettünk volna lenni), de még mindig kitudtuk élni magunkat a mozdulatokon, a ritmuson és a zenén keresztül.
- Igen. Lehetett volna rosszabb is – bólintottam rá, de bele sem akartam gondolni a rosszabbik opcióba, a tolószékbe, a sírkövekre. Elég temetésen jártam már. Többön is, mint ennyi idősen szerettem volna, és hozzám közelebb álló embereket vesztettem el, mint bárki kívánta volna. A testvéreim volt, azok a testvérek, akiket sosem kaptam meg a szüleimtől. De nem így történt, és ennek hála vagyunk minketten ebben a klubban. Gyakran jársz ide? – kíváncsiskodtam, bár tudtam a választ. A szülei már elárulták helyette is, viszont nem feltétlen szerettem volna, hogy tudja, hogy kutakodtam utána. Lehet, hogy tolakodónak tartott volna. Azonban ha kérdezte volna, őszintén válaszoltam volna, mert neki sosem voltam képes hazudni.
Nem értettem, hogy Shin-Shin miért lepődött meg azon, hogy Los Angelesben voltam, de nem hibáztattam, amiért elfeledkezett arról, hogy valaha itt laktam. Nem emlékezhetett minden apró részletre rólam, akkor sem ha fordított esetben én úgy éreztem, mintha ismerném, mint a tenyerem. Persze lehet csak képzeltem. Csak szerettem volna, hogy így legyen. Viszont megmosolyogtatott, hogy emlékezett, hogy mindig nekem kellett angolul nyilatkoznom, amikor a bandával külföldön voltunk.
- Apa még mindig Szöulban tanít. Anya legutóbbi tudomásom szerint Thaiföldön volt üzleti úton, de általában ő is otthon van. Már nem marad olyan hosszú projektek erejéig külföldön, de azért elég sokat utazik – válaszoltam a kérdéseire, és a lány tipikusan Shin-Shinesen viselkedett. Figyelmes volt, családkozpontú, és látszott rajta, hogy tényleg érdeklik a válaszom. Magam sem tudom, mi ütött belém, hogy olyan közel hajoltam hozzá, de a mosoly az arcomon ragadt, amikor egyértelművé vált, hogy ex-barátnőm nem fog elhúzódni tőlem.
Csendesen, de végig a lány vonásait tanulmányozva hallgattam, amit arról mondott, hogyan kötött ki éppen Los Angelesben, és mi is történt vele pontosan 2 évvel ezelőtt, amikor eltűnt Koreából, így esélyünk sem volt megbeszélni, ami köztünk történt.
- Megbántad valaha, hogy nem mentél vissza? – kérdeztem óvatosan, mert nem akartam régi sebeket feltépni, viszont érdekelt a véleménye: milyen volt végignézni, ahogyan a Diamond nélküle folytatja a karrierjét? Valami olyat, amilyen neki is lehetett volna, ha nem jön közbe a baleset. Ahhoz nem tudtam, mit hozzátenni, hogy az ügynöksége félt a pereléstől, hát mi alaposan megrengettük a J Ent.-et, hárman egyszerre akartuk megszakítani a szerződésünket. Amint sikerült, eljöttem onnan, Nem volt tovább maradásom, de mivel még mindig nem tudtam, mit kezdjek magammal, különsöen fontos volt számomra Shin-Shin válasza.
- Ezt meg tudom érteni. Itt elég zsírosan esznek, de mivel én éveken keresztül ezen nevelkedtem, ez akár a második otthonom is lehetne – rántottam meg a vállamat, aztán elnyílt a szemem, amikor a lány elmesélte, hogy az elmúlt két évben egyáltalán nem unatkozott. De hát az élet megy tovább, nem igaz? Nem várhattam el, hogy bánkódjon amiatt, hogy mit hagyott a háta mögött Koreában. Inkább örültem neki, hogy így a saját lábára tudott lépni.
- Fuh… hát nem tudom. Asszisztens vagy? Vagy felszolgáló? – tippeltem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit is dolgozhatott valójában. Nem tudtam, hogy a helyében ki akartam-e volna használni, hogy egy másik országban híresnek számítottam. Ebből jó és rossz is kisülhetett volna. Mégis valami egyszerű munkát képzeltem el mellé, mert a rivaldafényen kívül nem szerette a fényűzést. Amennyire emlékeztem, boldog, hétköznapi életet szeretett volna. Erre itt megvolt minden lehetősége.
- Az a helyzet, hogy nem igazán tudom, mit kezdjek magammal. Szeretném folytatni a táncot, de ilyen állapotban nem biztos, hogy menne. Mindenesetre egyelőre a Palmoodsban szálltam meg. Legalább míg kitalálom, hogy mit akarok – vallottam be, mert tényleg tanácstalan voltam. Azon gondolkoztam, hogy ha a háttértáncoskodás vagy koreográfus nem válik be, akkor még mindig taníthatok táncot. Mondjuk ha nem is profiknak, akkor mondjuk gyerekeknek. Állítólag jó voltam velük.
- Khm… nincs kedved visszamenni egy kicsit táncolni? – kérdeztem egyrészről, hogy megtörjem a kínosnak ígérkező csöndet, ami beállni látszott közénk. Másrészről pedig ezért jöttünk, nem?
words: 1018 music: colorful off: csak neked *-*
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
1166; Promise; Saranghae <3
Ahogy minden előretervezés nélkül megborzolom Kyuhyun haját, olyan, mintha találkozna a múlt és a jelen. Mintha egy nap se telt volna le, és mintha nem is történt volna semmi kettőnk kapcsolatában azóta, hogy utoljára ilyen bensőségesen érintettem meg. És fáj a tudat, hogy mégis mennyi minden van a hátunk mögött, és milyen súlyú történéseknek voltunk a része, mióta szétmentünk. Őszintén és szívbemarkolóan hiányoznak azok az idők, melyeket együtt töltöttünk. Mert bármennyire is sűrűek voltak a napjaink, bármennyire is fáradtak voltunk a turnék és táncpróbák után, egyszerűen annyira vágytunk arra, hogyha csak egy elhagyatott táncterem padlóján ücsörögve is, de valamilyen módon mégis együtt lehessünk, hogy elfeledkeztünk arról, milyen pörgős életünk is van.
És most ezek az egykor természetesnek és megszokottnak hitt pillanatok olyan távolinak és furcsának tűnnek. Olyan, mintha az a két fiatal, akik a karácsonyi koncertturné során ismerkedtek meg, és szépen lassan, minden akadály ellenére is egymásba szerettek, nem is mi lettünk volna. Annyit változtunk, és annyit változott az életünk, hogy szokatlannak is tűnne úgy viselkedni, mintha ugyanazok lennénk, akik két évvel ezelőtt voltunk.
- Hát, igen, a stylistjainknak néha voltak furcsa elképzeléseik – mosolyodok a fiúra nosztalgikusan visszagondolva azokra az időkre, amikor minden egyes megjelenésemnél meghatározták, hogy miben legyek, és hogyan álljon az összes hajszálam. Ma már kicsit könnyebb a dolgom, mert végre én dönthetem el, hogy mit vegyek fel, és ez nagyobb magabiztosságot ad nekem, mintha azt mondanák, hogy „nyugodj meg, szívem, jól nézel ki” – Lehet, hogy megijedtem volna tőled a karácsonyi koncertünknél, hogyha úgy lettél volna kifestve, mint a klipjeitekben – nevetek fel az emlék hatására, hiszen először tényleg nem tudtam, hogy mire számítsak az Imsomnia tagjaitól, mert nem a legártatlanabb, legaranyosabb srácoknak voltak feltüntetve. Kyuhyun viszont meggyőzött arról, hogy a lemezcég által köréjük épített image-ük nem volt azonos a valós énjükkel. Na, nem mintha én olyan nagyon beleillettem a komolytalanságommal és szórakozottságommal a vagány Diamondba, de én is valahogy odakerültem.
A tánc az életemnek az a része, amelyet a Koreából való menekülésem és a baleset sem tudott elszakítani tőlem. Persze, be kell vallanom, hogy nekem is volt olyan pillanatom, amikor két évvel ezelőtt megfogadtam, hogy én nem fogok többet táncolni, de gyorsan el is vetettem ezt az elhatározást. Az Omega Klub pedig azóta szinte törzshelyemmé vált, és már nem is szeretnék újabb klub után kutatni.
- Igen, elég gyakran járok ide – bólintok a fiú kérdésére széles mosollyal, hiszen ha az itt töltött estéim jutnak eszembe, csupa jó pillanat idéződik fel bennem - Nem mindennap, de azért, ha van időm és kedvem, akkor eljövök. Kicsit kimozdít a mindennapok pörgősségéből, és emellett azért nem is akarok teljesen elszakadni a tánctól. Nem csinálom már profi szinten, mert nem hiszem, hogy valaha is újra meg tudnám tenni, de így legalább senkinek nem kell megfelelnem, és teljes mértékben csak magamnak táncolhatok – vallom be Kyuhyunnak, hiszen, ha van valaki, aki megért engem, akkor az ő. Nem a két évvel ezelőtti elhatározásom miatt nem szeretnék újra tánccipőt húzni, és profin foglalkozni ezzel, hanem azért, mert megtapasztaltam én már ennek a jó és rossz oldalát is. És a Diamonddal töltött éveimet jó tapasztalatszerzésnek könyvelem el, de nem hiszem, hogy újra képes lennék arra, amire idolként, évekkel ezelőtt képes voltam. Se Koreában, se itt, Amerikában.
Mosolyogva hallgatom a fiút, ahogy a családjáról beszél, hiszen mindig is tudtam, hogy fontosak neki a szerettei. Úgy vettem észre, hogy ő azzal, akit a szívébe zár, azzal végtelen odafigyeléssel törődik. Ha csak néhány hónap erejéig, de örültem, hogy én is megtapasztalhattam Kyuhyun önzetlenségét és szeretetét.
- És hogyan fogadta a családod a döntésedet, hogy Los Angelesbe jössz? – kíváncsiskodom őszintén, és remélem, hogy nem veszi tolakodónak a kérdésemet. Abban biztos vagyok, hogy elég önállónak és talpraesettnek gondolják a fiút, hiszen az idolok is azért a családjuktól távol tevékenykednek, de azért mégis csak más Kyuhyun esete. Hiszen ő egy megrázó történés után jött ide, és nem tudom, hogy szülőként én elengedném –e egyedül a gyerekemet egy másik országba, vagy foggal-körömmel ragaszkodnék hozzá, hogy mellette legyek.
Nem mondom, hogy meglep a fiú kérdése, hiszen teljesen jogosan kérdezi, hogy megbántam –e a döntésemet. Én magam is rengetegszer elgondolkoztam már azon, hogy helyesen cselekedtem –e, hogy otthagytam Koreát, a bandát, a családomat és minden emlékemet. Mégis általában az a felem nyert, amely azt mondta, igen, helyesen cselekedtem.
- Nem igazán – csóválom a fejemet keserédes mosollyal – Néha jó lenne visszamenni, és tiszta lappal kezdeni mindent, de jó nekem itt. Persze, hiányzik a családom, hiányoznak a szokások, az életek, a koreai környezet, de félnék szembenézni azzal, ami ott várna engem – folytatom Kyuhyun melegbarna szempárjába nézve, majd sóhajtva lesütöm a szememet. Ő az az ember, aki a legkeményebb követ vethetné rám, tekintve, hogy mit tettem vele, és szánalmasnak tűnhetek, hogy pont vele osztom meg, hogy félek visszamenni Koreába, mert tartok másik reakcióitól. Mégsem tudok hazudni, neki semmiképpen sem. Már az is elég fájdalmas volt, amikor szakítanom kellett vele, és elhitetnem vele, hogy a saját döntésemből teszem, úgyhogy nem érdemli meg, hogy ezek után is hazudjak neki. Ha a múltbeli eseményeken nem is változtathatok, nem akarok most még nagyobb fájdalmat okozni neki.
Megkönnyebbülök, hogy a múlt helyett újra a jelenről tudunk beszélni, és a munkám szóba kerülése egészen felvillanyoz. Csak elvigyorodom, amikor Kyuhyun kérésemre tippelgetni kezdi a munkákat, és igazából nagyon nem is lő mellé.
- Majdnem! – emelem fel a mutatóujjamat elismerő mosoly kíséretében – Bolti eladó vagyok egy Silhouette nevű üzletben. És képzeld, még a tulaj is koreai! Ő segített nekem, amikor még hadilábon álltam az angollal, és azóta is jóban vagyunk. Egyszer meglátogathatnál minket, Mina biztos örülne még egy honfitársnak – jegyzem meg vigyorogva, és gondolatban hozzáteszem, hogy én is örülnék neki, hogyha meglátogatna a munkahelyemen. Persze, semmi nagy durranást nem tudok neki mutatni, de kíváncsi lennék, mit szólna a mostani munkahelyemhez.
- Hát, őszintén remélem, hogy megtalálod azt, amivel szeretnél foglalkozni a jövőben. Én szurkolok! Kyuhyun, fighting! – emelem fel ökölbe szorított kezemet nagy mosoly kíséretében, hiszen tényleg remélem, hogy ő is megtalálja majd a helyét a világban. Simán el tudnám képzelni, hogy továbbra is a tánccal foglalkozzon, mert ő mindig is tehetséges volt benne, és tényleg kár lenne érte, ha feladná, de persze én nem tudnék neheztelni rá, mert olyanok történtek vele, amiknek senkivel nem szabadott volna megesniük. És ilyen múlttal a háta mögött mondhatná azt, hogy köszöni, ő nem kér a táncból.
Csak bólogatni tudok Kyuhyun ötletére, hiszen nem igazán voltunk a táncparketten eddig, pedig egy szórakozóhelyen vagyunk. Nem is emlékszem rá, hogy valaha voltunk így, kettesben, táncolva egy klubban, mégis természetességgel vetjük be magunkat a táncolók és a táncoló párok közé. Eleinte szokatlan ilyen közel mozogni hozzá, ilyen sok idő után, azonban néhány perc múlva ez is kellemesebbé válik.
- Szerintem te voltál az utolsó fiú, akivel így táncoltam – csúszik ki a számon őszintén, és csak azután jut el a tudatomig, hogy ez milyen kellemetlenül érintheti a fiút, amikor kimondom. Gyorsan menteni próbálom a helyzetet, úgyhogy vigyorogva megjegyzem: - Emlékszel még a közös koreográfiánkra? – vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, majd bemutatom azt a lépéskombinációt, amivel kezdtük a közös táncunkat. És újra úgy érzem, hogy találkozik a múlt és a jelen. Mégsem tudom bánni.
És most ezek az egykor természetesnek és megszokottnak hitt pillanatok olyan távolinak és furcsának tűnnek. Olyan, mintha az a két fiatal, akik a karácsonyi koncertturné során ismerkedtek meg, és szépen lassan, minden akadály ellenére is egymásba szerettek, nem is mi lettünk volna. Annyit változtunk, és annyit változott az életünk, hogy szokatlannak is tűnne úgy viselkedni, mintha ugyanazok lennénk, akik két évvel ezelőtt voltunk.
- Hát, igen, a stylistjainknak néha voltak furcsa elképzeléseik – mosolyodok a fiúra nosztalgikusan visszagondolva azokra az időkre, amikor minden egyes megjelenésemnél meghatározták, hogy miben legyek, és hogyan álljon az összes hajszálam. Ma már kicsit könnyebb a dolgom, mert végre én dönthetem el, hogy mit vegyek fel, és ez nagyobb magabiztosságot ad nekem, mintha azt mondanák, hogy „nyugodj meg, szívem, jól nézel ki” – Lehet, hogy megijedtem volna tőled a karácsonyi koncertünknél, hogyha úgy lettél volna kifestve, mint a klipjeitekben – nevetek fel az emlék hatására, hiszen először tényleg nem tudtam, hogy mire számítsak az Imsomnia tagjaitól, mert nem a legártatlanabb, legaranyosabb srácoknak voltak feltüntetve. Kyuhyun viszont meggyőzött arról, hogy a lemezcég által köréjük épített image-ük nem volt azonos a valós énjükkel. Na, nem mintha én olyan nagyon beleillettem a komolytalanságommal és szórakozottságommal a vagány Diamondba, de én is valahogy odakerültem.
A tánc az életemnek az a része, amelyet a Koreából való menekülésem és a baleset sem tudott elszakítani tőlem. Persze, be kell vallanom, hogy nekem is volt olyan pillanatom, amikor két évvel ezelőtt megfogadtam, hogy én nem fogok többet táncolni, de gyorsan el is vetettem ezt az elhatározást. Az Omega Klub pedig azóta szinte törzshelyemmé vált, és már nem is szeretnék újabb klub után kutatni.
- Igen, elég gyakran járok ide – bólintok a fiú kérdésére széles mosollyal, hiszen ha az itt töltött estéim jutnak eszembe, csupa jó pillanat idéződik fel bennem - Nem mindennap, de azért, ha van időm és kedvem, akkor eljövök. Kicsit kimozdít a mindennapok pörgősségéből, és emellett azért nem is akarok teljesen elszakadni a tánctól. Nem csinálom már profi szinten, mert nem hiszem, hogy valaha is újra meg tudnám tenni, de így legalább senkinek nem kell megfelelnem, és teljes mértékben csak magamnak táncolhatok – vallom be Kyuhyunnak, hiszen, ha van valaki, aki megért engem, akkor az ő. Nem a két évvel ezelőtti elhatározásom miatt nem szeretnék újra tánccipőt húzni, és profin foglalkozni ezzel, hanem azért, mert megtapasztaltam én már ennek a jó és rossz oldalát is. És a Diamonddal töltött éveimet jó tapasztalatszerzésnek könyvelem el, de nem hiszem, hogy újra képes lennék arra, amire idolként, évekkel ezelőtt képes voltam. Se Koreában, se itt, Amerikában.
Mosolyogva hallgatom a fiút, ahogy a családjáról beszél, hiszen mindig is tudtam, hogy fontosak neki a szerettei. Úgy vettem észre, hogy ő azzal, akit a szívébe zár, azzal végtelen odafigyeléssel törődik. Ha csak néhány hónap erejéig, de örültem, hogy én is megtapasztalhattam Kyuhyun önzetlenségét és szeretetét.
- És hogyan fogadta a családod a döntésedet, hogy Los Angelesbe jössz? – kíváncsiskodom őszintén, és remélem, hogy nem veszi tolakodónak a kérdésemet. Abban biztos vagyok, hogy elég önállónak és talpraesettnek gondolják a fiút, hiszen az idolok is azért a családjuktól távol tevékenykednek, de azért mégis csak más Kyuhyun esete. Hiszen ő egy megrázó történés után jött ide, és nem tudom, hogy szülőként én elengedném –e egyedül a gyerekemet egy másik országba, vagy foggal-körömmel ragaszkodnék hozzá, hogy mellette legyek.
Nem mondom, hogy meglep a fiú kérdése, hiszen teljesen jogosan kérdezi, hogy megbántam –e a döntésemet. Én magam is rengetegszer elgondolkoztam már azon, hogy helyesen cselekedtem –e, hogy otthagytam Koreát, a bandát, a családomat és minden emlékemet. Mégis általában az a felem nyert, amely azt mondta, igen, helyesen cselekedtem.
- Nem igazán – csóválom a fejemet keserédes mosollyal – Néha jó lenne visszamenni, és tiszta lappal kezdeni mindent, de jó nekem itt. Persze, hiányzik a családom, hiányoznak a szokások, az életek, a koreai környezet, de félnék szembenézni azzal, ami ott várna engem – folytatom Kyuhyun melegbarna szempárjába nézve, majd sóhajtva lesütöm a szememet. Ő az az ember, aki a legkeményebb követ vethetné rám, tekintve, hogy mit tettem vele, és szánalmasnak tűnhetek, hogy pont vele osztom meg, hogy félek visszamenni Koreába, mert tartok másik reakcióitól. Mégsem tudok hazudni, neki semmiképpen sem. Már az is elég fájdalmas volt, amikor szakítanom kellett vele, és elhitetnem vele, hogy a saját döntésemből teszem, úgyhogy nem érdemli meg, hogy ezek után is hazudjak neki. Ha a múltbeli eseményeken nem is változtathatok, nem akarok most még nagyobb fájdalmat okozni neki.
Megkönnyebbülök, hogy a múlt helyett újra a jelenről tudunk beszélni, és a munkám szóba kerülése egészen felvillanyoz. Csak elvigyorodom, amikor Kyuhyun kérésemre tippelgetni kezdi a munkákat, és igazából nagyon nem is lő mellé.
- Majdnem! – emelem fel a mutatóujjamat elismerő mosoly kíséretében – Bolti eladó vagyok egy Silhouette nevű üzletben. És képzeld, még a tulaj is koreai! Ő segített nekem, amikor még hadilábon álltam az angollal, és azóta is jóban vagyunk. Egyszer meglátogathatnál minket, Mina biztos örülne még egy honfitársnak – jegyzem meg vigyorogva, és gondolatban hozzáteszem, hogy én is örülnék neki, hogyha meglátogatna a munkahelyemen. Persze, semmi nagy durranást nem tudok neki mutatni, de kíváncsi lennék, mit szólna a mostani munkahelyemhez.
- Hát, őszintén remélem, hogy megtalálod azt, amivel szeretnél foglalkozni a jövőben. Én szurkolok! Kyuhyun, fighting! – emelem fel ökölbe szorított kezemet nagy mosoly kíséretében, hiszen tényleg remélem, hogy ő is megtalálja majd a helyét a világban. Simán el tudnám képzelni, hogy továbbra is a tánccal foglalkozzon, mert ő mindig is tehetséges volt benne, és tényleg kár lenne érte, ha feladná, de persze én nem tudnék neheztelni rá, mert olyanok történtek vele, amiknek senkivel nem szabadott volna megesniük. És ilyen múlttal a háta mögött mondhatná azt, hogy köszöni, ő nem kér a táncból.
Csak bólogatni tudok Kyuhyun ötletére, hiszen nem igazán voltunk a táncparketten eddig, pedig egy szórakozóhelyen vagyunk. Nem is emlékszem rá, hogy valaha voltunk így, kettesben, táncolva egy klubban, mégis természetességgel vetjük be magunkat a táncolók és a táncoló párok közé. Eleinte szokatlan ilyen közel mozogni hozzá, ilyen sok idő után, azonban néhány perc múlva ez is kellemesebbé válik.
- Szerintem te voltál az utolsó fiú, akivel így táncoltam – csúszik ki a számon őszintén, és csak azután jut el a tudatomig, hogy ez milyen kellemetlenül érintheti a fiút, amikor kimondom. Gyorsan menteni próbálom a helyzetet, úgyhogy vigyorogva megjegyzem: - Emlékszel még a közös koreográfiánkra? – vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, majd bemutatom azt a lépéskombinációt, amivel kezdtük a közös táncunkat. És újra úgy érzem, hogy találkozik a múlt és a jelen. Mégsem tudom bánni.
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
Hiányzott Shin-Shin érintése. Valahol mélyen mindig is tisztában voltam vele, hogy nem csak a társasága hiányzott, hanem a köztünk lévő fizikai kapcsolat is. S itt nem feltétlen kell 19+-os dolgokra gondolni. A mi kapcsolatunk javarészt a PG szinten mozgott, és ellentétben más korombéliekkel boldog voltam ennyivel. Mivel ritkán maradtunk kettesben hosszabb időre, és gyakran fáradtak is voltunk, nem lett volna az igazi, ha erőltetjük. De attól még hiányoztak azok az apróságok, melyek viszont hétköznapiak voltak számunkra még akkor is, ha nem találkoztunk naponta. Röhej, hogy egy városban éltünk, néha mégis úgy éreztem, mintha távkapcsolatban lettünk volna, mert csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, és ritkán jutott arra időnk és energiánk, hogy beiktassunk egy-egy randit. Akkor persze kihasználtuk az időt: fogtuk egymás kezét, az ölelésemben tartottam, és addig csókolóztunk, míg levegőre nem volt szükségünk.Amikor ma este megláttam a lányt a táncparkett közepén lejteni, egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, de nem csak a meglepetéstől, hanem a szinte fizikai kíntól, ami szétfeszítette a bensőmet, hogy érintsem meg, hogy megtapasztaljam valódi-e egyáltalán, és nem pukkan szét, mint egy idilli szappanbuborék. Shin-Shin azonnali elhátrálása után nem is számítottam rá, hogy a következő érintésünket ő fogva kezdeményezni. Megint csak elakadt a szavam, amikor a lány finom ujjai beletúrtak a tincseim közé, és legszívesebben sosem kerültem volna távolabb tőle, mint abban a pillanatban.
- Hah… és a divattervezőinkről ne is beszéljünk! Azok az outfitek! – forgattam meg a szemeimet, de már csak nevettem a dolgon. Kissé talán fájdalmasan, mert még mindig túl friss volt a seb, viszont már elkezdett begyógyulni, így épp hogy csak viszketett, amikor a felszínt kapargattam. - Azért te se voltál semmi. Emlékszem, féltem megszólítani, mert azt hittem, elküldesz melegebb éghajlatra – reagáltam egyetértve. Az idol-életünk velejárója volt a körénk épített imidzs, amibe nem volt túl sok beleszólásunk, mert a szerepeket kiosztották. Voltak a romantikus jófiúk, a menő rosszfiúk, a kemény lázadó srácok – mi inkább ez utóbbi csoportba tartoztunk -, míg a lányoknál szintén voltak a cuki aranyosak, a szexi provokatívak meg a vagány csajok, bár közülük egyedül a Diamond futott be említésre méltó karriert az én elképzelésemben.
Egy csepp hazugság sem volt abban, amikor így évek elteltével bevallottam, hogy kissé féltem, amikor először megszólítottam őt. Mivel elég határozott lánynak tűnt, olyannak, aki nem tűri el, hogy nemet mondjanak neki, azt hittem, hogy elég egyetlen rossz szó, és máris leírtam magam nála. Mégsem engedtem, hogy ennyi visszafogjon, mert Shinyeon mosolya, az, amilyen beleéléssel mozgott a színpadon, és ahogyan táncolt, mind közelebb vonzott hozzá. Persze csak apránként kezdtem kimutatni az érdeklődésem: amilyen úriembernek neveltek, a karácsonyi műsor után lesegítettem a lányokat a színpadról, köztük őt is, de egyedül vele elegyedtem hosszabb beszélgetésbe.
Kissé félretettük később a nosztalgiát, és erről a helyről kérdeztem a lányt, aki pedig széles mosollyal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ilyen baráti módon beszélgetünk, úgy válaszolt, mintha semmi sem változott volna.
- Jó ezt hallani. Akkor lehet én is gyakran fogok idejárni – jegyeztem meg mosolyogva, és elfordított tekintettel kortyoltam újabbakat az italomból. Kissé elszégyelltem magamat, hogy milyen gyorsan kibukott belőlem ez a vallomás és vele együtt annak ténye, hogy még mindig mekkora hatással van rám az egykori barátnőm, aki pedig látszólag teljesen maga mögött hagyta a koreai életét. Továbblépett. Túl az idolságon és rajtam. Ritkán fájt ennyire az igazság.
Számítottam rá, hogy fel fog jönni a családom, mint kérdés, hiszen Shin-Shin már csak ilyen volt: végtelenül törődő, és pontosan emlékezett rá, hogy milyen közel álltam a családomhoz. Már amennyire az ember közel állhat valakihez, akit alig lát. Az volt a szerencsém, hogy a szüleim nem vidéken laktak, így legalább apukámat viszonylag gyakran fogadtam látogatóba, de anya, mint elfoglalt üzletasszony nem volt ugyanolyan helyzetben. Ennek ellenére minden fontos alkalomkor összejött az egész család.
- Anya kifejezetten örült, mert már így is cukkolt a beporosodott angoltudásom miatt, és persze támogatnak mindenben, ami… amire szükségem van – hogy feldolgozzam, ami történt. Ezt persze nem tettem hozzá hangosan, de biztos voltam benne, hogy a lány megértette, hogy mire gondoltam. Régebben szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást, de aztán elmúlt ez az érzés, amikor Shin-Shin a semmiből kijelentette, hogy szakítani akar velem. Azt sehogyan sem tudtam felfogni, nemhogy megérteni. Akkor még nem kötöttem össze az egyet a kettővel, és nem gondoltam, hogy a döntéséhez bármi köze lenne a lemezcégünknek. Naiv voltam.
Amikor a kérdésemre felelve a lány arról beszél, hogy mennyi minden hiányzik neki, amit Koreában hagyott, de közben fél is, legszívesebben megszorítottam volna a kezét, mint ahogyan régebben is tettem, de ismét emlékeztetnem kell magamat, hogy azok az idők elmúltak. Elveszhettem Shin-Shin igéző tekintetében, de már nem élvezhettem úgy a rajongását, mint anno, és én sem halmozhattam el már úgy a szeretetemmel, mint anno. A késztetést, hogy erősítésemről biztosítván megérintsem a kezét abba öltem, hogy szorosabban fogtam a kezemben a poharat, amit félő volt, hogy eltörök, ha így folytatom.
- A lányokkal tartod a kapcsolatot? – kíváncsiskodtam óvatosan, és reménykedtem, hogy a Diamondos egykori bandatársainak említésével nem téptem fel fájdalmas sebeket. Nem tehettem róla, az élete minden részéről tudni szerettem volna, de tiszteletben tartottam a határait, úgyhogy ha láttam rajta, hogy mennyire kínos neki egy téma, azonnal váltottam arról. Talán túlságosan elvesztünk a nosztalgiában, és elfelejtettünk a jelenre koncentrálni, ezért kicsit furcsa arról beszélgetni, hogy a lány milyen munkát talált magának. Sosem képzeltem el másként, mint táncos és énekes, ezért új volt a gondolat, hogy egy kassza mögött képzeljem el.
- Komolyan? Milyen kicsi a világ! – hitetlekedtem mosolyogva, amikor kiderült, hogy Shin Yeon főnöke is koreai. Erre aztán tényleg nem számítottam, de örültem, hogy a lány talált ebben a hatalmas, útvesztőszerű városban egy segítő kezet, ami felé nyúlt, amikor problémái akadtak, és megértette. Máris szimpatikus volt ez a bizonyos Mina. - Na, és miket árultok? Nem lógnék ki nagyon a vásárlói körötökből? – vontam fel a szemöldökömet, mert igencsak érdekes lett volna, hogy ha egy baba-mama boltba vagy gyerekjátékokkal foglalkozó üzletbe állítottam volna be. Igazából különösebb jelentősége nem volt a dolog miértjének, mert így is, úgy is biztos voltam benne, hogy egyszer szaván fogom Shin-Shint, és ellátogatok hozzájuk, ha már felajánlotta. Arra már inkább nem mertem rákérdezni, hogy ő vajon örülne-e egyáltalán a jelenlétemnek.
Hálásan mosolyodtam a lányra, amikor kifejezte a szorítását a jövőmet illetően. Fogalma sem volt, hogy ezek az egyszerű szavak mennyit jelentettek, de mielőtt túl szentimentálissá váltam volna, felvetettem a táncolás ötletét, és megkönnyebbültem, amikor a lány elfogadta azt. Gyakorlott mozdulatokkal olvadtunk be az izzadt tömeg kellős közepébe, és finoman egymáshoz súrlódtunk, ahogyan közel löktek minket egymáshoz, majd hagytuk, hogy a zene átvegye az irányítást.
Amikor a lányból kibukott egy számomra valótlannak tűnő állítás, reagálni sem volt az időm, rögtön témát váltott, és egy ismerős mozdulatsorral kápráztatott el. Meglepett, hogy emlékezett. A tény, hogy én emlékeztem, már kevésbé. Mindenre emlékeztem vele kapcsolatosan: minden boldog és fájdalmas pillanatra.
- Hogy is felejthetném el? – kérdeztem vissza kihívóan, és magabiztosan folytattam a betanult, berögzött táncsort, amit álmomból felébredve is képes lettem volna felidézni. Csakhogy ezt a helyzetet egyikünk sem gondolta végig, egyikünk sem gondolt bele, hogy amikor még ezt kitaláltuk, együtt voltunk, és semmilyen problémák, kínosságot nem generált, hogy ha egymáshoz kellett érnünk. Úgyhogy amikor automatikusan magamhoz húztam a lányt, és a háta a mellkasomnak csapódott, ösztönösen leálltam. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, miközben a másik nyakába szuszogtam, és mélyen magamba szippantottam az édes parfümjének illatát. Abban a pillanatban az egész helyzet végtelenül helyesnek tűnt, mintha így lett volna megírni.
- Hiányoztál – bukott ki belőlem váratlanul és meggondolatlanul a vallomás, de már nem tudtam visszaszívni. Utolsó mentsvárként abban reménykedhettem, hogy a hangos zene miatt Shin-Shin nem hallott meg, de közben elengedni sem akartam őt, és belülről szétszakított ez a kettőség.
words: 1252 music: back to me off: csak neked *-*
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
1687; Promise; Saranghae <3
Már a bandával való debütálásom előtt tisztázta a KME, hogy a Diamond nem az átlagos koreai lánybanda szintet fogja képviselni. Értsd úgy, hogy mi nem csak aegyozunk és aranyosan mosolygunk a klipekben, hanem szerették volna, ha valami keményebbet, vagányabbat, csajosabbat mutatunk, mint a többiek. Hát, öhm… igen, ki hinné rólam ma, hogy két éve még fekete bőrdzsekiben ráztam azt kántálva, hogy „most megmutatjuk mi is, hogy mit tudunk”? Vicces ezekre az időkre gondolni a mai, átlagosnak számító életemmel, hiszen olyan, mintha egy teljesen más Shin-Shin lettem volna akkor. Igen, sok mindent megtettem, amit alapvetően nem tettem volna, mert meg akartam felelni az idol élet elvárásainak, és így olyat is kellett viselnem, mondanom vagy úgy is kellett táncolnom, ahogy nem szerettem volna.
Mégis mindent szerettem, ami a Diamonddal kapcsolatos volt, mert akkor legalább kipróbálhattam olyan dolgokat, amiket egyébként sosem tettem volna meg. Kicsit olyan volt, mintha mindig egy színdarabban lettem volna, és amíg a kamerák forogtak, addig egy maszkot adtak rám. Hajh, a rajongóim viszont mennyit tudnának mesélni arról, hogy kamerák nélkül miket műveltem! Annyit aegyoztam, vigyorogtam, kacsintgattam, integettem, plüssökkel játszottam, és annyi kislányos hajpántot hordtam, hogy szerintem már mindenkinek elege volt belőlem.
- Aww, tényleg? Azért annyira nem voltunk ijesztőek a lányokkal. Legalábbis nem gondoltam volna, hogy féltél tőlem – kerekednek el a szemeim hallva, hogy Kyuhyun is másfajta lánynak gondolt, és a Diamond koncepciója miatt nem is tudom hibáztatni. Mégis megmosolyogtat, hogy kinézte volna belőlem, hogy képes lennék melegebb éghajlatra küldeni egy olyan srácot az első találkozásunknál, mint amilyen ő – Minden esetre legalább megtudtad, hogy még mi sem voltunk olyanok, mint amilyennek a lemezcég akart beállítani minket – fűzöm hozzá nosztalgikusan az első találkozásunkra visszagondolva, melyet mennyi követett még! Bár az idolvilágban általában mindenki ismer mindenkit, és, ha van valami, akkor minden bandából képviselteti magát legalább egy tag - ezért is mennek annyira a shippek -, mégis a karácsonyi koncertturné után úgy éreztem, hogy a Sors is azt akarta, hogy újra és újra találkozzunk. Az Idol Star Olympics Games során lelkesen éljeneztem, amikor az Imsomnia megnyerte a 4X100 méteres váltót, a Seoul Music Awardson le sem vettem a szemem a fiúkról – és ezt elég sok videó is bizonyíthatja, amit a szemfüles rajongók készítettek! -, míg a Seoul Fashion Week során nem is a kifutón sétáló modelleket figyeltem, hanem a nézőtéren egy bizonyos sötétbarna kobakot kerestem.
Szélesen elmosolyodok, amikor Kyuhyunból kibukik, hogy lehet, hogy akkor többet fog idejárni. Nem tudom magamban tartani a következőt, bármennyire is ellenkezik vele a józan eszem:
- Én nem bánnám, ha többet járnál ide – jegyzem meg elfordítva a tekintetem a fiúról, majd azzal próbálom elrejteni a zavaromat, hogy inkább belekortyolok a narancslevembe, és remélem, hogy a belerakott jégkockák kicsit lehűtik felhevült, mégis remegő bensőmet. Bármikor, amikor valami ilyesmit mondok neki, újra eszembe jut, hogy nekem semmi jogom nincsen ahhoz, hogy így viselkedjek vele. Úgy, mintha mi sem történt volna, és, mintha arra várnék, hogy megbocsásson nekem azért, amit két éve tettem. Hogy kérhetném őt arra ennyi idő után, hogy borítsunk fátylat a múltra? Azok után, hogy hazudtam neki, majd hagytam, hogy végigszenvedje a baleset után azokat a heteket, hónapokat a kórházban, míg én itt, Los Angelesben csak a kisírt szemeimmel és álmatlan éjszakáimmal tudtam volna őt támogatni. Nem voltam ott mellette, mert már akkor nem hittem benne, hogy képes lenne megbocsátani nekem.
Most sem vagyok biztos benne, hogyha elmondanám neki az igazat, hogyan reagálna. Olyan nehéz néha kimondani pár, jelentéktelennek tűnő szót, és végre kinyögni azt, hogy „sajnálom”. Ezt az egyetlen szócskát, ami olyan könnyen képes lenne tovatűnni, mint a szabadjára engedett lufik. Úgyhogy inkább hallgatom a fiút, és próbálom összegyűjteni a bátorságom, hogy elmondjam neki, amire eddig nem voltam képes.
- Örülök, hogy a családod ennyire támogat téged. Biztos nekik sem lehet könnyű – pillantok újra a fiúra felelete után, és szívszaggatóan fáj, hogy min kellett keresztülmennie. Nem érdemelte volna meg senki azt a szenvedést, amit neki át kellett élnie, de ő végképp nem. Kyuhyun mindig is túl jó, túl nemeslelkű srác volt ahhoz, hogy bárkit is bántson, és erre az élet olyan pofont adott neki, mely után nem sokan lettek volna képesek felállni, és újrakezdeni mindent. Még mindig csodálom őt, hogy ezek után itt ül mellettem, és képes velem beszélgetni, pedig akár kiabálhatna is velem, elmondhatna mindennek, mert én sokkal kevesebb fájdalom után hagytam ott az idol életet, és a szakításomat is értékelhetné menekülési útvonalnak. Mégsem mond semmit, és most a hallgatása a legőrjítőbb.
A Diamondos lányok említésére újabb keserédes mosoly suhan át az arcomon. Hajh, ha tudná milyen veszekedéseink voltak a kilépésem után! Nem mindenki értette meg és fogadta el a döntésemet, mert voltak, akik állították, hogy én túl gyorsan futamodtam meg. És, amikor szóba hoztam, hogy nem a sérülésem volt az egyetlen ok, amiért otthagyom az idol életet, volt, aki a szememre vetette, hogy túl érzelmes vagyok, és eleve nem kellett volna holmi más idol srácokkal kikezdenem, amikor tudtam, hogy a szerződéseink a kapcsolatainkra is kihatnak.
- Nem igazán tartom velük a kapcsolatot – csóválom a fejemet nemlegesen, majd elgondolkozva folytatom - Chahee, a banda vezetője volt az egyetlen, aki támogatott a döntésemben, és neki van elég dolga így is, úgyhogy általában csak ünnepekkor tudunk hosszabb ideig telefonon beszélni. A többiek azonban nem értették meg, hogy miért döntöttem így, úgyhogy velük nem éppen békésen váltam el – vallom be lesütve a szememet, hiszen soha nem voltam haragtartó ember, de azért jól esett volna, hogyha a lányok közül többen támogattak volna. Persze, nem azt vártam, hogy mindenki ölelésekkel és jókívánságokkal, teljesen békésen elköszönjön tőlem, hanem azt, hogy legalább azok után, amiken keresztül kell mennem idolként, egy sérülés és egy fájdalmas kapcsolat után legalább ne vessék még a szememre, hogy én voltam mindkettőnek az oka, és a KME csak azt teszi, amit a szerződésünk is leír. Igen, tudom, én vágtam bele a Kyuhyunnal való kapcsolatomba, és igen, én sérültem le, de könyörgöm, ha egyszer élni is szeretnék! Élni, azaz szeretni valakit, és szeretve lenni, épen, egészségesen, hogy még 60 évesen is tudjak járni. Lehet, hogy 12 évesen még minden vágyam az volt, hogy idol legyek, de most már csak egy egyszerű, boldog életet szeretnék, hétköznapi álmokkal és tervekkel.
- Ugye, tudom? Hihetetlen, hogyha egyszer valaki idetéved, mennyi koreaiba tud belebotlani – csóválom a fejemet mosolyogva Kyuhyun reakciójára, hiszen én sem akartam először elhinni, hogy van olyan szerencsém, hogy a ruhaüzlet tulajdonosa, amely alkalmazottat keres, éppen koreai – Női, férfi és gyerek ruhákat árulunk, úgyhogy szerintem nem nagyon lógnál ki. Annyit nézegetem a termékeket, hogy szerintem kapásból tudnék olyan darabokat mondani, amik neked szerintem jól állnának. De nem rábeszélni akarlak, hogy gyere el, csak úgy mondom – vonom meg a vállamat vigyorogva, hiszen de, éppen rábeszélni szeretném, hogy jöjjön el. Tényleg különleges lenne, ha most nem a színpadon látna, hanem az új munkahelyemen, egy ruhaüzletben, de hát ki tudja, hogy mennyire akar még valaha is velem találkozni ezután az este után?
A beszélgetés után frissítően hat rám, hogy nem a szavakkal, hanem a lépésekkel kell kifejeznem magam. Mégis, a közösen felépített koreográfia, és a hol odakoncentrálva, hol aranyosan elszórakozva megtanult lépések most másnak hatnak. Együtt mozgunk, és ismerősen hat rám az az érzés, hogy tudom, hogy valaki olyan van mellettem, aki ugyanúgy együtt él és lélegzik a tánccal, mint én. Egészen bele is feledkezem ebbe az érzésbe, amikor érzem, hogy a fiú mögöttem megáll, és meleg lehelete csiklandozni kezdi a nyakhajlatomat. A szívem a torkomban dobog, és bármennyire is tudom, hogy nem teljesülhet a kérésem, azt kívánom, bár sose múlna el ez a pillanat. Aztán Kyuhyun megszólal, és torkomra fagynak a szavak. Eltompul számomra a klubban szóló zene, miközben a torkomban lévő csomót egyre nehezebb és nehezebb figyelmen kívül hagyni. Itt az idő, tudom, hogy el kell mondanom neki, mert nem fogom bírni tovább.
- Én… nekem… - kezdem hebegve-habogva, miután szembefordulok a fiúval, hogy a szemébe nézhessek, de aztán inkább lágyan megfogom a kezét, és elkezdem magam után húzni – Mondanom kell valamit, de ahhoz inkább menjünk valami csendesebb helyre! – magyarázom meg neki hirtelen cselekedetemet, és magabiztosan átvágok a tömegen, hogy a lépcsőn keresztül feljussunk a klub második szintjére, onnan pedig egy ajtón keresztül ki a tetőtérre.
Bár a klub legálisan kiadja ezt a helyet is a bulizásra, most sincsen senki rajtunk kívül a kivilágított tetőtéren. Nem is baj – próbálom nyugtatni vadul dübörgő szívemet, ahogy néhány lépéssel továbbsétálok, és leülök az egyik padra. Ekkor veszem csak észre, hogy még mindig fogom Kyuhyun kezét, úgyhogy zavartan inkább visszahúzom a kezeimet, és az ölembe ejtem őket. Felpillantok a fiúra, és mivel nem látok neheztelést a szemében, csupán mohó kíváncsiságot, így nekiveselkedem a vallomásomnak:
- Nem tudom, mennyit fog kettőnk kapcsolatán változtatni az, amit mondani fogok, de tudnod kell az igazat – vezetem fel sóhajtva, majd lehunyom a szemem, hogy próbáljam csitítani a szívemet, mégsem megy – Amikor két évvel ezelőtt szakítottam veled, nem a saját akaratomból tettem. A lemezcéged megkeresett, és azt mondták, hogyha nem szakítok veled, akkor akár tönkre is tehetik a karriered, hiszen a szerződésedben is benne van, hogy nem tolerálják a rejtett kapcsolataidat, és azt sem, ha más lemezcég idoljaival kavarsz – magyarázom lassan, még mindig keresve a szavakat, hogy legalább valami értelmeset tudjak mondani a fiúnak. Ahogy felidéződnek bennem az emlékek, muszáj visszanyelnem a torkomat égető fájdalmat és tehetetlenséget - Én pedig bevallom, rettentően megijedtem. Nem tudtam, mit tegyek, mert szerettelek, persze, hogy szerettelek! De nem akartam, hogy miattam tönkremenjen az, amiért olyan sokáig dolgoztál, és kárba vesszen a kemény munkád. Tudtam, hogy lányból találhatsz mást, de szinte lehetetlen, hogy elölről kezd az egész idol életet, hogyha a J. Entertainment elkezd szívozni veled – csak mondom és mondom, és, mint egy vulkánból, úgy törnek elő belőlem a szavak. Magukkal ragadnak az érzések, és muszáj elszakítanom a tekintetem a fiúról, hogy ne gyengüljek el, és fel-alá kezdek járkálni. Nem fogom fel a szavaim súlyát, amíg újra a fiúnak nem szentelem a figyelmemet.
- Úgyhogy sajnálom, tényleg nagyon sajnálom. Tudom, gyáva voltam, de azt hittem, így lesz neked a legjobb – nézek farkasszemet vele bocsánatkérésem közben, és nagyon kevés választ el attól, hogy el ne sírjam magam. Rettentően megbántottam a fiút, és, ahogy ránézek, tudatosul bennem mindaz, amit két évvel ezelőtt ki kellett állnia miattam. Nem érdemlem meg, hogy megbocsásson nekem, de legalább most már tudja az igazat. A kemény, kegyetlen, de színtiszta igazat.
Mégis mindent szerettem, ami a Diamonddal kapcsolatos volt, mert akkor legalább kipróbálhattam olyan dolgokat, amiket egyébként sosem tettem volna meg. Kicsit olyan volt, mintha mindig egy színdarabban lettem volna, és amíg a kamerák forogtak, addig egy maszkot adtak rám. Hajh, a rajongóim viszont mennyit tudnának mesélni arról, hogy kamerák nélkül miket műveltem! Annyit aegyoztam, vigyorogtam, kacsintgattam, integettem, plüssökkel játszottam, és annyi kislányos hajpántot hordtam, hogy szerintem már mindenkinek elege volt belőlem.
- Aww, tényleg? Azért annyira nem voltunk ijesztőek a lányokkal. Legalábbis nem gondoltam volna, hogy féltél tőlem – kerekednek el a szemeim hallva, hogy Kyuhyun is másfajta lánynak gondolt, és a Diamond koncepciója miatt nem is tudom hibáztatni. Mégis megmosolyogtat, hogy kinézte volna belőlem, hogy képes lennék melegebb éghajlatra küldeni egy olyan srácot az első találkozásunknál, mint amilyen ő – Minden esetre legalább megtudtad, hogy még mi sem voltunk olyanok, mint amilyennek a lemezcég akart beállítani minket – fűzöm hozzá nosztalgikusan az első találkozásunkra visszagondolva, melyet mennyi követett még! Bár az idolvilágban általában mindenki ismer mindenkit, és, ha van valami, akkor minden bandából képviselteti magát legalább egy tag - ezért is mennek annyira a shippek -, mégis a karácsonyi koncertturné után úgy éreztem, hogy a Sors is azt akarta, hogy újra és újra találkozzunk. Az Idol Star Olympics Games során lelkesen éljeneztem, amikor az Imsomnia megnyerte a 4X100 méteres váltót, a Seoul Music Awardson le sem vettem a szemem a fiúkról – és ezt elég sok videó is bizonyíthatja, amit a szemfüles rajongók készítettek! -, míg a Seoul Fashion Week során nem is a kifutón sétáló modelleket figyeltem, hanem a nézőtéren egy bizonyos sötétbarna kobakot kerestem.
Szélesen elmosolyodok, amikor Kyuhyunból kibukik, hogy lehet, hogy akkor többet fog idejárni. Nem tudom magamban tartani a következőt, bármennyire is ellenkezik vele a józan eszem:
- Én nem bánnám, ha többet járnál ide – jegyzem meg elfordítva a tekintetem a fiúról, majd azzal próbálom elrejteni a zavaromat, hogy inkább belekortyolok a narancslevembe, és remélem, hogy a belerakott jégkockák kicsit lehűtik felhevült, mégis remegő bensőmet. Bármikor, amikor valami ilyesmit mondok neki, újra eszembe jut, hogy nekem semmi jogom nincsen ahhoz, hogy így viselkedjek vele. Úgy, mintha mi sem történt volna, és, mintha arra várnék, hogy megbocsásson nekem azért, amit két éve tettem. Hogy kérhetném őt arra ennyi idő után, hogy borítsunk fátylat a múltra? Azok után, hogy hazudtam neki, majd hagytam, hogy végigszenvedje a baleset után azokat a heteket, hónapokat a kórházban, míg én itt, Los Angelesben csak a kisírt szemeimmel és álmatlan éjszakáimmal tudtam volna őt támogatni. Nem voltam ott mellette, mert már akkor nem hittem benne, hogy képes lenne megbocsátani nekem.
Most sem vagyok biztos benne, hogyha elmondanám neki az igazat, hogyan reagálna. Olyan nehéz néha kimondani pár, jelentéktelennek tűnő szót, és végre kinyögni azt, hogy „sajnálom”. Ezt az egyetlen szócskát, ami olyan könnyen képes lenne tovatűnni, mint a szabadjára engedett lufik. Úgyhogy inkább hallgatom a fiút, és próbálom összegyűjteni a bátorságom, hogy elmondjam neki, amire eddig nem voltam képes.
- Örülök, hogy a családod ennyire támogat téged. Biztos nekik sem lehet könnyű – pillantok újra a fiúra felelete után, és szívszaggatóan fáj, hogy min kellett keresztülmennie. Nem érdemelte volna meg senki azt a szenvedést, amit neki át kellett élnie, de ő végképp nem. Kyuhyun mindig is túl jó, túl nemeslelkű srác volt ahhoz, hogy bárkit is bántson, és erre az élet olyan pofont adott neki, mely után nem sokan lettek volna képesek felállni, és újrakezdeni mindent. Még mindig csodálom őt, hogy ezek után itt ül mellettem, és képes velem beszélgetni, pedig akár kiabálhatna is velem, elmondhatna mindennek, mert én sokkal kevesebb fájdalom után hagytam ott az idol életet, és a szakításomat is értékelhetné menekülési útvonalnak. Mégsem mond semmit, és most a hallgatása a legőrjítőbb.
A Diamondos lányok említésére újabb keserédes mosoly suhan át az arcomon. Hajh, ha tudná milyen veszekedéseink voltak a kilépésem után! Nem mindenki értette meg és fogadta el a döntésemet, mert voltak, akik állították, hogy én túl gyorsan futamodtam meg. És, amikor szóba hoztam, hogy nem a sérülésem volt az egyetlen ok, amiért otthagyom az idol életet, volt, aki a szememre vetette, hogy túl érzelmes vagyok, és eleve nem kellett volna holmi más idol srácokkal kikezdenem, amikor tudtam, hogy a szerződéseink a kapcsolatainkra is kihatnak.
- Nem igazán tartom velük a kapcsolatot – csóválom a fejemet nemlegesen, majd elgondolkozva folytatom - Chahee, a banda vezetője volt az egyetlen, aki támogatott a döntésemben, és neki van elég dolga így is, úgyhogy általában csak ünnepekkor tudunk hosszabb ideig telefonon beszélni. A többiek azonban nem értették meg, hogy miért döntöttem így, úgyhogy velük nem éppen békésen váltam el – vallom be lesütve a szememet, hiszen soha nem voltam haragtartó ember, de azért jól esett volna, hogyha a lányok közül többen támogattak volna. Persze, nem azt vártam, hogy mindenki ölelésekkel és jókívánságokkal, teljesen békésen elköszönjön tőlem, hanem azt, hogy legalább azok után, amiken keresztül kell mennem idolként, egy sérülés és egy fájdalmas kapcsolat után legalább ne vessék még a szememre, hogy én voltam mindkettőnek az oka, és a KME csak azt teszi, amit a szerződésünk is leír. Igen, tudom, én vágtam bele a Kyuhyunnal való kapcsolatomba, és igen, én sérültem le, de könyörgöm, ha egyszer élni is szeretnék! Élni, azaz szeretni valakit, és szeretve lenni, épen, egészségesen, hogy még 60 évesen is tudjak járni. Lehet, hogy 12 évesen még minden vágyam az volt, hogy idol legyek, de most már csak egy egyszerű, boldog életet szeretnék, hétköznapi álmokkal és tervekkel.
- Ugye, tudom? Hihetetlen, hogyha egyszer valaki idetéved, mennyi koreaiba tud belebotlani – csóválom a fejemet mosolyogva Kyuhyun reakciójára, hiszen én sem akartam először elhinni, hogy van olyan szerencsém, hogy a ruhaüzlet tulajdonosa, amely alkalmazottat keres, éppen koreai – Női, férfi és gyerek ruhákat árulunk, úgyhogy szerintem nem nagyon lógnál ki. Annyit nézegetem a termékeket, hogy szerintem kapásból tudnék olyan darabokat mondani, amik neked szerintem jól állnának. De nem rábeszélni akarlak, hogy gyere el, csak úgy mondom – vonom meg a vállamat vigyorogva, hiszen de, éppen rábeszélni szeretném, hogy jöjjön el. Tényleg különleges lenne, ha most nem a színpadon látna, hanem az új munkahelyemen, egy ruhaüzletben, de hát ki tudja, hogy mennyire akar még valaha is velem találkozni ezután az este után?
A beszélgetés után frissítően hat rám, hogy nem a szavakkal, hanem a lépésekkel kell kifejeznem magam. Mégis, a közösen felépített koreográfia, és a hol odakoncentrálva, hol aranyosan elszórakozva megtanult lépések most másnak hatnak. Együtt mozgunk, és ismerősen hat rám az az érzés, hogy tudom, hogy valaki olyan van mellettem, aki ugyanúgy együtt él és lélegzik a tánccal, mint én. Egészen bele is feledkezem ebbe az érzésbe, amikor érzem, hogy a fiú mögöttem megáll, és meleg lehelete csiklandozni kezdi a nyakhajlatomat. A szívem a torkomban dobog, és bármennyire is tudom, hogy nem teljesülhet a kérésem, azt kívánom, bár sose múlna el ez a pillanat. Aztán Kyuhyun megszólal, és torkomra fagynak a szavak. Eltompul számomra a klubban szóló zene, miközben a torkomban lévő csomót egyre nehezebb és nehezebb figyelmen kívül hagyni. Itt az idő, tudom, hogy el kell mondanom neki, mert nem fogom bírni tovább.
- Én… nekem… - kezdem hebegve-habogva, miután szembefordulok a fiúval, hogy a szemébe nézhessek, de aztán inkább lágyan megfogom a kezét, és elkezdem magam után húzni – Mondanom kell valamit, de ahhoz inkább menjünk valami csendesebb helyre! – magyarázom meg neki hirtelen cselekedetemet, és magabiztosan átvágok a tömegen, hogy a lépcsőn keresztül feljussunk a klub második szintjére, onnan pedig egy ajtón keresztül ki a tetőtérre.
Bár a klub legálisan kiadja ezt a helyet is a bulizásra, most sincsen senki rajtunk kívül a kivilágított tetőtéren. Nem is baj – próbálom nyugtatni vadul dübörgő szívemet, ahogy néhány lépéssel továbbsétálok, és leülök az egyik padra. Ekkor veszem csak észre, hogy még mindig fogom Kyuhyun kezét, úgyhogy zavartan inkább visszahúzom a kezeimet, és az ölembe ejtem őket. Felpillantok a fiúra, és mivel nem látok neheztelést a szemében, csupán mohó kíváncsiságot, így nekiveselkedem a vallomásomnak:
- Nem tudom, mennyit fog kettőnk kapcsolatán változtatni az, amit mondani fogok, de tudnod kell az igazat – vezetem fel sóhajtva, majd lehunyom a szemem, hogy próbáljam csitítani a szívemet, mégsem megy – Amikor két évvel ezelőtt szakítottam veled, nem a saját akaratomból tettem. A lemezcéged megkeresett, és azt mondták, hogyha nem szakítok veled, akkor akár tönkre is tehetik a karriered, hiszen a szerződésedben is benne van, hogy nem tolerálják a rejtett kapcsolataidat, és azt sem, ha más lemezcég idoljaival kavarsz – magyarázom lassan, még mindig keresve a szavakat, hogy legalább valami értelmeset tudjak mondani a fiúnak. Ahogy felidéződnek bennem az emlékek, muszáj visszanyelnem a torkomat égető fájdalmat és tehetetlenséget - Én pedig bevallom, rettentően megijedtem. Nem tudtam, mit tegyek, mert szerettelek, persze, hogy szerettelek! De nem akartam, hogy miattam tönkremenjen az, amiért olyan sokáig dolgoztál, és kárba vesszen a kemény munkád. Tudtam, hogy lányból találhatsz mást, de szinte lehetetlen, hogy elölről kezd az egész idol életet, hogyha a J. Entertainment elkezd szívozni veled – csak mondom és mondom, és, mint egy vulkánból, úgy törnek elő belőlem a szavak. Magukkal ragadnak az érzések, és muszáj elszakítanom a tekintetem a fiúról, hogy ne gyengüljek el, és fel-alá kezdek járkálni. Nem fogom fel a szavaim súlyát, amíg újra a fiúnak nem szentelem a figyelmemet.
- Úgyhogy sajnálom, tényleg nagyon sajnálom. Tudom, gyáva voltam, de azt hittem, így lesz neked a legjobb – nézek farkasszemet vele bocsánatkérésem közben, és nagyon kevés választ el attól, hogy el ne sírjam magam. Rettentően megbántottam a fiút, és, ahogy ránézek, tudatosul bennem mindaz, amit két évvel ezelőtt ki kellett állnia miattam. Nem érdemlem meg, hogy megbocsásson nekem, de legalább most már tudja az igazat. A kemény, kegyetlen, de színtiszta igazat.
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
Az idolok világában általános dolog a plasztikai sebészet. Az én szemeim is műtve lettek, hogy jobban hasonlítsak a nyugatiakra… mármint hogy a szemem nagyobbnak látszódjon vagy mi a csuda, nem mintha utána kevesett szemtust nyomtak volna rám, hogy kiemeljék a vonalait, de nem is ez a lényeg. Ebből kifolyólag nehéz eldönteni, hogy ki az, aki természeténél fogva szép és ki mesterkélt, ennek ellenére elég volt egyetlen pillantást vetnem Shin Yeonra smink meg vagány ruha ide vagy oda, tudtam, hogy ő mindezek nélkül is szép. Azt hiszem, éppen a szeme volt az, ami megfogott. Az a melegség, amit árasztott magából, mintha csillagok ragyogtak volna a barna üstökösben, és máris úgy éreztem magamat tőle, mintha egy kitörni készülő vulkán lávája fölött álltam volna. Persze előtte is láttam már, futólag üdvözöltük egymást fellépéseket, rendezvényeken, de amikor azon a bizonyos eseményen először a szemébe néztem és röviden elbeszélgettünk, minden megváltozott. Előtte meg sem fordult a fejemben, hogy szerelmes legyek. Azt hittem, hogy képtelenség olyan sűrű időrend mellett ilyesmit belepasszírozni az időmbe. Lehetetlennek gondoltam, hogy ennyire magába rántson ez az érzés. Hát, tévedtem. Nagyon is, mert amilyen gyorsan szerelembe estem, és amilyen mélyre zuhantam, az nagyon is valós volt. Nem akartam, hogy vége legyen.- Persze, utána már minden könnyebben ment. - nevettem el magamat egyetértően, aztán hozzáfűztem: - De nem is igazán tőled féltem, hanem… a visszautasítástól, tudod? Lehet, hogy mi voltunk a seniorok, de ti olyan távolságtartónak tűntetek. Egy kicsit elérhetetlennek – mint egy álom… ahogy most is, tettem hozzá gondolatban, de inkább elhallgattam a magyarázatnak ezt a felét.
Valóban nem magát Shin-Shint tartottam ijesztőnek, hiszen már akkor is úgy festett, mint aki a légynek sem tud ártani. (Someone who looks like a cinnamon roll and is actually a cinnamon roll.) Ennek ellenére háromszor meggondoltam magamat, mielőtt megszólítottam volna, mert mit fog gondolni rólam, ha csak úgy odamegyek hozzá megkérdezi, hogy van? Végül azzal a béna kifogással álltam oda elé, hogy nem-e ő hagyta el a mikrofonját, bár már tudtam, hogy nem, hiszen Joonsoo-tól csórtam el az említett készüléket. S hogy miért kellett ilyen végletekig elmennem egyetlen beszélgetéshez? Miért nem voltam képes ugyanúgy közvetlenül elbeszélgetni vele, mint bárki mással? Pont a pillantása miatt.
- Akkor most már tuti, többet boldogítom a helyieket – vigyorodtam el szélesen, amikor meghallottam a lány válaszát, és láttam rajta, hogy ő is hasonlóan óvatosan bánik a szavakkal, mintha nem tudná, mit mondhat és mit nem. Milyen árral…
Egy ideig csak csendben kortyolgattuk az italjainkat, aztán Shin-Shin a családomról kérdezett. Mindig is olyan megértő volt, hogy ha a családomról volt szó, hogy meg sem lep, hogy mennyire figyelmes, és máris az ő nézőpontjukból is megvizsgálja az ügyet. Hát igen, ismert tény, hogy a szüleim kifejezetten nem támogatták az álmomat, hogy idol legyek, úgyhogy amikor veszélybe került az életem éppen emiatt, az elsők közt voltak, akik támogatták a kilépésemet. Anya teljesen kikelt magából, amikor meghallotta, hogy a cég szinte termékekként beszélt rólunk, és a betegágyamnál megígértette velem, hogy nem dolgoztatom magamat halálra soha többé, mert nincs ami értékesebb az életnél. Azt hiszem, ő és apa is megkönnyebbültek, amikor ott hagytam az ügynökséget.
- Téged is támogatnak, nem? A családod nem neheztel rád, amiért még messzebb mentél otthonról – érdeklődtem, hiszen amennyire tudtam a Kimék nagyon összetartó család voltak. Egy gyerek életében az sem semmi, hogy tizenévesen elköltözik otthonról, hogy kiképezzék, de azért egy másik kontinens mégis más tészta.
- Oh… sajnálom – szabadkozta, amikor rájöttem, hogy rossz ötlet volt felhozni a Diamond többi tagját. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire mély sebet tépek fel, hiszen a srácok engem teljes mértékben támogattak. Egy kicsit mindannyian ugyanazon mentünk keresztül, így ott voltunk egymás mellett.
Érdekes, hogy annak ellenére mennyire közel kerültem Shin-Shinhez sosem beszélgettem pár mondatnál többet a bandatársaival. Mintha egy fal lett volna köztünk vagy nem is tudom. Pontosan olyan távolságtartóak voltak, mint amilyennek gondoltam őket. Persze voltak pletykák, hogy a KME és a J.Ent pont annyira utálják egymást, mint az SM és az YG, de mi voltunk a lánnyal az élő bizonyíték arra, hogy lehet ezt másképp is. Viszont a legviccesebb az, hogy bármennyire is széthúzóak ezek a végek, ha kell képesek összefogásra buzdítani, mint például a közös turnéknál, számoknál vagy mondjuk az ISAC. Áh, nem azért néztem végig a női birkózást, mert Shin-Shin ott volt, épp csak véletlenül lófráltunk arrafelé a srácokkal! Vagy még véletlen sem gratuláltam a közösségi hálójukon a Diamondnak, amikor megnyerték a MAMA-n az év Rookie előadója díjat.
- Az, bár tudod, hogy Amerika mindig is népszerű úti cél volt. A drámák fele erről szól – nevettem el magamat, bár nekem még nem volt szerencsém más koreaival összefutni, mióta idejöttem, viszont ha jól hallottam, akkor a Palmwoods-ban is voltunk páran a távol-keletről, úgyhogy könnyen megeshetett volna. Annak meg aztán mennyi esélye volt, hogy éppen Shin-Shin legyen az első? Hát nem, mégis így történt. Ennek jelentenie kell valamit!
- Szóval azt mondod, egy napra lennél a stylistom? – vontam fel a szemöldökömet jókedvűen és felszabadult mosolyt csalt az arcomra, hogy a lánnyal ilyen jó hangulatban tudtunk beszélgetni az új munkahelyéről, ahová már biztos volt, hogy valamikor a közeljövőben el kell látogatnom. Ezt egyszerűen nem hagyhattam ki!
Amikor úgy tűnt, hogy egy időre kifogytunk a témából, máris a táncparketten találtuk magunkat. Nem volt semmi előre meghatározott koreó, nem voltak kamerák és senki sem ellenőrzött minket, egyszerűen jól éreztük magunkat, és ez igazán üdítő volt, mégis nosztalgikus érzést csempészett az egészbe, hogy közben fel-felidéződtek bennem régi emlékek, eltemetett érzelmek és berögzült mozdulatok. Magam sem értettem, hogyan jött az, hogy csak úgy kieresszem magamból a vallomást, melyre hosszú ideig nem érkezett válasz. Már komolyan kezdtem azt hinni, hogy a másik meg sem hallott, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e, amikor szembefordult velem, és a szemében látott komolyság miatt pontosan tudtam, hogy nem így van. A következő gondolatom az volt, hogy tuti most kapom meg a magamét, hogy nem kellene ilyeneket csinálnom, mert ő már nem érez így, azonban a szívem nagyot dobbant, amikor a lány a kezébe vette az enyémet, és maga után vont. Nem ellenkeztem, nem mondtam semmit, mert teljesen megbénított a helyzet. Fogalmam sem volt, hogy mit várjak, úgyhogy türelmesen hagytam, hogy Shin-Shin beavasson.
A tetőtér megint régi emlékeket hozott fel. Amikor a másik stúdiójának tánctermében találkoztunk, akkor gyakran felszöktünk a tetőre ráment enni, mert ott nem voltak kamerák, és senki sem szidott le minket azért, mert megtörtük a diétánkat. Teljesen erre emlékeztet a szituáció, amikor kilyukadunk az üres, néptelen helyen. Aztán bevillan az első csókuk vagy éppen a szakításunk, és már nem merek mire gondolni.
Követtem a lányt a padig, amit kiszemelt számunkra, és tisztességes távolságban leülök mellé. Enyhe szúrás éreztem a mellkasomban és pangó ürességet, amikor elengedte a kezemet, de nem hibáztattam érte, viszont a torkom már összeszorult a várakozástól, ezért amikor Shin Yeon beszélni kezdett, minden figyelmemet neki szenteltem – és hagytam magam újra elveszni a melengedő tekintetében, ami most aggodalomtól csillogott.
Aztán beszélni kezdett, és csak úgy folytak belőle a szavak. Újra átéltem az elárultság-érzetet, amivel szembesülnöm kellett a saját menedszerem kicsúszott vallomásánál. Sosem értem meg, hogy lehet, hogy azok az emberek, akik állítólag a legjobbat akarják neked, ennyire nagy fájdalmat okoznak. Ráadásul nem csak neked, hanem a szeretteidnek is. Borzalmas volt látni Shin-Shinen az élesen tükröződő fájdalmat, és meg akartam érinteni, meg akartam nyugtatni, de ő még mindig csak mondta, és láttam rajta, hogy mennyire viaskodik magával, mennyire rosszul érzi magát, ami egy részről megnyugtatott. Ezek szerint nem csak én szenvedtem az elmúlt években, és annyi idő után hallani a szájából azt, hogy szeretett, elmondhatatlan érzés. A lány kicsúszott a kezeim közül, amikor felállt, és oda-vissza kezdett el járkálni. Szinte automatikusan emelkedtem fel én is, hogy egy szintre kerüljünk, de nem mertem behozni a kettőnk közé ékelt távolságot, míg el nem halkult a hangja. A tekintete ezúttal kicsordulni készülő könnyektől csillogott, ami láttán majd’ megszakadt a szívem.
- Tudom. Tudom… – suttogtam mély, megnyugtató hangon. Ő nem is sejthette, hogy nem is olyan régen tudomást szereztem erről az egész hacacáréról, nem tudhatta, hogy ismertem már annyira, hogy lássam rajta, tényleg sajnálja, és őszintén visszacsinálná, ha ismerne rá módot és tudná, hogy jobb lett volna, hogy másképp dönt.
- Sss… Minden rendben – dörmögtem lágyan, miután a karjaimba zártam, és a mellkasomra húztam a szétesés szélén álló lányt. Finom mozdulatokkal simogatni kezdtem a hátát, mint régen, mert tudtam, hogy ez megnyugtatja, ha idegen, közben pedig lehunyt szemmel élveztem a közelségét, a pillanat törékeny idilljét.
- Az volt az egészben a legrosszabb, amikor azt hittem, nem szerettél, de a kilépésemkor a menedzserünk elszólta magát a dologról. Akkor tudtam meg, hogy mit tettek, és én tartozom bocsánatkéréssel, amiért hagytam, hogy megfenyegessenek. Ott kellett volna lennem, hogy megvédjelek, de naiv és vak voltam. Ha pedig valaki, akkor én vagyok a gyenge, amiért nem küzdöttem érted, amiért csak úgy elengedtelek. – törtem meg a csendet egy idő után, és jól esett végre kiadni ezt magamtól, csak azt reméltem, hogy Shin-Shin ezek után sem lök el magától. Az most jobban fájt volna, mint két éve.
„Some one will hug you so tight that all of your broken piece will stick together.”
words: 1476 music: hug me tight off: csak neked *-*
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
1240; Promise; Saranghae <3
Idolnak lenni pont azért nehéz, mert keményen meghatározzák, hogy ki legyél, és, ha nem a szájízük szerint viselkedsz, könnyen búcsút mondhatsz ennek az életnek. Vannak olyan lemezcégek, amelyek valamilyen mértékben hagyják érvényesülni a bandatagokat is, de legtöbb esetben megvan a koncepció, megvannak a szerepkörök, és onnantól már csak a nézőkön múlik, hogy lesz –e elég türelmük ahhoz, hogy az igazi énünket is meglássák, vagy elélnek abban a tudatban, hogy mi olyanok vagyunk, mint ahogy a klipekben mutatjuk magunkat. Nem hibáztathatom tehát Kyuhyun-t azért, mert szerinte elérhetetlenek és távolságtartóak voltunk, hiszen pont ezt a látszatot kellett keltenünk. Keményen nyomtuk a szövegeinket, amelyeket nem is írhattunk magunknak, viseltük a bőrdzsekiket és vagány szerkókat, és a lehető legextrémebb hajstílusokat próbálták ki rajtunk. Nem ilyen bandában akartam eredetileg szerepelni, az biztos, de azután, hogy bekerültem a KME-hez, nem is igazán számított, hogy hol debütálhatok. Már az is óriási lehetőség volt, hogy egyáltalán debütálhattam.
- Hát, megvan az ára annak, ha valaki egy kemény csajbandában debütál. De örülök, hogy ez mégsem ijesztett el teljesen. Kár lett volna – vallom be nosztalgikus mosollyal, majd zavartan lesütöm a szememet. Aigoo, miket beszélek én itt össze-vissza? Simán lehet, hogy ő nagyon is bánja, hogy megszólított, és megkérdezte, hogy én hagytam –e el a mikrofonomat, mert ha ez nem történt volna meg, nem kellett volna szakítanom vele, és nem kellett volna fájdalmat okoznom neki. Talán önző vagyok, de én mindennek ellenére értékes ékszerdobozt tartok a szívemben az emlékeinkből, és nem akarom őket elengedni. Bármennyire is nehéz, voltak azért gyönyörű és megható pillanatok is.
Nem tudok magamban tartani egy elégedett mosolyt, amikor Kyuhyun száján kicsúszik az a kijelentés, hogy ezután többet fog az Omega klubba járni. Nem tudom eldönteni, hogy ezt csak azért mondja, hogy úriember módjára próbálja kellemesebbé tenni a légkört azzal, hogy nem veti a szememre, hogy egyébként soha nem akar velem többet találkozni, vagy tényleg így gondolja. Minden esetre hálás vagyok neki, hogy ezt mondja.
Ha a családom kerül szóba, mindig kellemetlen szúrást érzek a mellkasomban. Mindig is szerettem őket, a mai napig is imádok velük beszélgetni, de azután a baleset után azt éreztem, hogy csalódást okoztam nekik, és szégyent hoztam a családra. Nem ők vádoltak meg ezzel, sőt, mondták, hogy rendkívül büszkék, hogy voltam olyan erős, hogy nemet mondtam, és kiálltam minden utáló megjegyzést és gyűlölködő pillantást, én mégis így éreztem. S azzal, hogy most nem otthon kuksolok, és nem Koreában követik a pénzéhes újságírók, hogy mit csinálok, azt hiszem, valahogyan kárpótolni tudom őket a csalódásért.
- Persze. Mindig is támogattak, és még most is támogatnak. Megértették, hogy miért akarok itt maradni, és a mai napig minden nap beszélünk telefonon. Ha pedig hazamegyek, akkor minden olyannak tűnik, mint amilyen régen volt – fejtem ki a fiúra pillantva, aki pontosan tudja, milyen fontos a család és a velük együtt eltöltött idő. Már, amikor trainee voltam, és fel kellett költöznöm Szöulba, ezen felül pedig a lemezcégnél töltött idő mellett még iskolába is kellett járnom, nem tudtam velük találkozni. Ők Suwonban maradtak, és csak néhány hétvégére jöttek fel, de akkor úgy éreztem, hogy nem is lehetne nálam boldogabb ember a világon. Aztán jött a Diamond, a debütálás, a turnék, és ezek a közös családi, meghitt pillanatok elmaradoztak. Azt hittem, hogy a bandában és a staff tagokban második otthonra találtam, de tévedtem.
Hálásan elmosolyodom, amikor a fiú nem feszegeti tovább a Diamondos lányok témáját, mert úgy tűnik, már észrevette, hogy nem olyan békésen váltunk el, mint ahogy az újságok beállították. Persze, azt írták, hogy a Diamond minden tagja és a KME elfogadja a döntésemet, támogatnak a jövőmmel kapcsolatban, és szeretnék, hogyha minél előbb felgyógyulnék, csakhogy ezt egyik fél sem mondta a szemembe. Kicsit keményebb és dühösebb szavakkal illettek.
- Még szép! Ki nem hagynék egy ilyen lehetőséget! – nevetem el magam arra a gondolatra, hogy én egy napra Kyuhyun stylistja lehetnék, mert bár valljuk be, azért még soha nem gondolkoztam el ezen. Viszont nem hangzik olyan rosszul, tekintve, hogy akkor legalább én választhatnám ki, hogy mit vegyen fel, és talán néhány stylist helyett jobban el tudnám dönteni, hogy mi illik hozzá – Na, mit gondolsz? Meglátogatnád az üzletet? Nem mondom, hogy én vagyok a hónap dolgozója, de talán még kedvezményt is tudnék szerezni neked, ha eljönnél – teszem hozzá csábítóan, és kíváncsian felvonom a szemöldökömet. A komolytalanságom ellenére nagyon is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a válasza. Vajon képes lenne máskor is találkozni velem a mai nap után?
Nem tudom, hogy a tánchoz kötődő emlékek áradata vagy a fiú elsuttogott vallomása az, ami elindít bennem egy lavinát, azonban nem bírom tovább. A szívem a torkomban dobog, miközben magam után húzom a fiút, és akkor sem nyugszik le, amikor felérünk a tetőtérre. Gyengének és szánalomra méltónak tűnhetek, ahogy fel-alá járkálva próbálok szabadkozni azért, amit két évvel ezelőtt tettem, mégis egy megnyugtató érzelemhullám jár át, miután mindent bevallok. Pillanatnyi megkönnyebbülés tölt el, mintha a régóta rajtam száradó koszt végül le tudnám kaparni magamról, újnak, könnyűnek és tisztának érzem magam.
Aztán hirtelen elmúlik ez az érzés is, mint egy tovaszálló lepke, és csak kétségek és kételyek maradnak utána. Félelemmel pillantok Kyuhyunra, és ahogy melegbarna szempárjára siklik a tekintetem, nagyot nyelek. Hogy lehettem képes ilyesmire? Annyira, de annyira utálom magam azért, amit tettem vele, és olyan hatalmas bűntudatot éreztem az elmúlt két évben is, pedig azt hittem, hogy azzal könnyebb lesz legyűrnöm, hogy nem is láthatom őt. Most mégis tudom, hogy ez csak fájdalmasabbá tette a helyzetet. Csak felhalmozódott bennem a kétségbeesés és a szégyenérzet. Előtte állva pedig egyenesen borzalmas személynek gondolom magam.
Mikor Kyuhyun mégis a karjaiba zár, valami eltörik bennem. Az eddig visszatartott könnyeim a felszínre bukkannak, így nedves könnycseppekkel áztatom be a fiú pólóját. Tusfürdőjének édeskés illata és mellkasának ütemes emelkedése megnyugtatóan hat rám, mégsem tudom visszafojtani a sírásomat. Amikor azonban elkezd mesélni, még jobban magamba zuhanok, mert fáj, hogy a fiú azt hiszi, hogy ő is hibás volt ebben. Ó, hogyan is lehetett volna? Mindketten tudjuk, hogy egy előadó sem tudja befolyásolni a lemezcége döntéseit, így Kyuhyun sem tehetett róla.
- Kyuhyun, kérlek, ne… - szipogom csendesen, és hátrahúzódom, hogy felpillanthassak a fiúra. Bár könnyeimtől homályosabban látok, mégis felfedezem a melegbarna szempárjában a bánatot és eddig rejtett fájdalmat. Összeszorul a szívem - Ne hibáztasd magad, nem te tehetsz róla! Én voltam az, aki fájdalmat okoztam neked, és szó nélkül elmentem, pedig soha nem érdemelted volna meg ezt. Teljes mértékben helyesen cselekedtél, és megértem, hogy nem küzdöttél értem. Nem érdemeltem meg – vallom be rezignált hangon, és azt sem tudom, hogy a mondataim logikailag követik –e egymást vagy sem, egyszerűen csak mondom, amit érzek. Dühösen tomboló folyóként törnek fel belőlem a szavak, és, amikor kimondom őket, ez a folyó kezd lecsendesedni, és csak békésen hullámzik tovább.
- De, ha már tudtad, hogy mi az igazság, miért nem mondtad el? – szakad ki belőlem nagyot nyelve, hiszen ő már ma úgy kezdett el velem beszélgetni, hogy pontosan tudta, mit tettem. Én pedig azt hittem, mit sem tud az egészről, és mégis! Nem hibáztathatom ezért, hiszen fogalmam sincsen, mit tettem volna a helyében, ám a múlt helyett most újra a jelen felé kanyarodnak a gondolataim – És akkor most… nagyon utálsz? – csuklik el a hangom a mondat végére, és sajgó fájdalmat érzek a mellkasomban.
A szívem nehezebbé válik, és fáj, hogy így kell látnom a fiút. Ilyen megtörten, miközben mégis engem próbál vigasztalni. Szinte szomorú, hogy ezt is mennyire szerettem benne: mert ha bármi gondja is volt, és ő is szenvedett, akkor is ott tudott lenni mellettem, és próbált engem jobb kedvre deríteni. Pontosabban: ezt még ma is ugyanúgy szeretem benne.
- Hát, megvan az ára annak, ha valaki egy kemény csajbandában debütál. De örülök, hogy ez mégsem ijesztett el teljesen. Kár lett volna – vallom be nosztalgikus mosollyal, majd zavartan lesütöm a szememet. Aigoo, miket beszélek én itt össze-vissza? Simán lehet, hogy ő nagyon is bánja, hogy megszólított, és megkérdezte, hogy én hagytam –e el a mikrofonomat, mert ha ez nem történt volna meg, nem kellett volna szakítanom vele, és nem kellett volna fájdalmat okoznom neki. Talán önző vagyok, de én mindennek ellenére értékes ékszerdobozt tartok a szívemben az emlékeinkből, és nem akarom őket elengedni. Bármennyire is nehéz, voltak azért gyönyörű és megható pillanatok is.
Nem tudok magamban tartani egy elégedett mosolyt, amikor Kyuhyun száján kicsúszik az a kijelentés, hogy ezután többet fog az Omega klubba járni. Nem tudom eldönteni, hogy ezt csak azért mondja, hogy úriember módjára próbálja kellemesebbé tenni a légkört azzal, hogy nem veti a szememre, hogy egyébként soha nem akar velem többet találkozni, vagy tényleg így gondolja. Minden esetre hálás vagyok neki, hogy ezt mondja.
Ha a családom kerül szóba, mindig kellemetlen szúrást érzek a mellkasomban. Mindig is szerettem őket, a mai napig is imádok velük beszélgetni, de azután a baleset után azt éreztem, hogy csalódást okoztam nekik, és szégyent hoztam a családra. Nem ők vádoltak meg ezzel, sőt, mondták, hogy rendkívül büszkék, hogy voltam olyan erős, hogy nemet mondtam, és kiálltam minden utáló megjegyzést és gyűlölködő pillantást, én mégis így éreztem. S azzal, hogy most nem otthon kuksolok, és nem Koreában követik a pénzéhes újságírók, hogy mit csinálok, azt hiszem, valahogyan kárpótolni tudom őket a csalódásért.
- Persze. Mindig is támogattak, és még most is támogatnak. Megértették, hogy miért akarok itt maradni, és a mai napig minden nap beszélünk telefonon. Ha pedig hazamegyek, akkor minden olyannak tűnik, mint amilyen régen volt – fejtem ki a fiúra pillantva, aki pontosan tudja, milyen fontos a család és a velük együtt eltöltött idő. Már, amikor trainee voltam, és fel kellett költöznöm Szöulba, ezen felül pedig a lemezcégnél töltött idő mellett még iskolába is kellett járnom, nem tudtam velük találkozni. Ők Suwonban maradtak, és csak néhány hétvégére jöttek fel, de akkor úgy éreztem, hogy nem is lehetne nálam boldogabb ember a világon. Aztán jött a Diamond, a debütálás, a turnék, és ezek a közös családi, meghitt pillanatok elmaradoztak. Azt hittem, hogy a bandában és a staff tagokban második otthonra találtam, de tévedtem.
Hálásan elmosolyodom, amikor a fiú nem feszegeti tovább a Diamondos lányok témáját, mert úgy tűnik, már észrevette, hogy nem olyan békésen váltunk el, mint ahogy az újságok beállították. Persze, azt írták, hogy a Diamond minden tagja és a KME elfogadja a döntésemet, támogatnak a jövőmmel kapcsolatban, és szeretnék, hogyha minél előbb felgyógyulnék, csakhogy ezt egyik fél sem mondta a szemembe. Kicsit keményebb és dühösebb szavakkal illettek.
- Még szép! Ki nem hagynék egy ilyen lehetőséget! – nevetem el magam arra a gondolatra, hogy én egy napra Kyuhyun stylistja lehetnék, mert bár valljuk be, azért még soha nem gondolkoztam el ezen. Viszont nem hangzik olyan rosszul, tekintve, hogy akkor legalább én választhatnám ki, hogy mit vegyen fel, és talán néhány stylist helyett jobban el tudnám dönteni, hogy mi illik hozzá – Na, mit gondolsz? Meglátogatnád az üzletet? Nem mondom, hogy én vagyok a hónap dolgozója, de talán még kedvezményt is tudnék szerezni neked, ha eljönnél – teszem hozzá csábítóan, és kíváncsian felvonom a szemöldökömet. A komolytalanságom ellenére nagyon is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a válasza. Vajon képes lenne máskor is találkozni velem a mai nap után?
Nem tudom, hogy a tánchoz kötődő emlékek áradata vagy a fiú elsuttogott vallomása az, ami elindít bennem egy lavinát, azonban nem bírom tovább. A szívem a torkomban dobog, miközben magam után húzom a fiút, és akkor sem nyugszik le, amikor felérünk a tetőtérre. Gyengének és szánalomra méltónak tűnhetek, ahogy fel-alá járkálva próbálok szabadkozni azért, amit két évvel ezelőtt tettem, mégis egy megnyugtató érzelemhullám jár át, miután mindent bevallok. Pillanatnyi megkönnyebbülés tölt el, mintha a régóta rajtam száradó koszt végül le tudnám kaparni magamról, újnak, könnyűnek és tisztának érzem magam.
Aztán hirtelen elmúlik ez az érzés is, mint egy tovaszálló lepke, és csak kétségek és kételyek maradnak utána. Félelemmel pillantok Kyuhyunra, és ahogy melegbarna szempárjára siklik a tekintetem, nagyot nyelek. Hogy lehettem képes ilyesmire? Annyira, de annyira utálom magam azért, amit tettem vele, és olyan hatalmas bűntudatot éreztem az elmúlt két évben is, pedig azt hittem, hogy azzal könnyebb lesz legyűrnöm, hogy nem is láthatom őt. Most mégis tudom, hogy ez csak fájdalmasabbá tette a helyzetet. Csak felhalmozódott bennem a kétségbeesés és a szégyenérzet. Előtte állva pedig egyenesen borzalmas személynek gondolom magam.
Mikor Kyuhyun mégis a karjaiba zár, valami eltörik bennem. Az eddig visszatartott könnyeim a felszínre bukkannak, így nedves könnycseppekkel áztatom be a fiú pólóját. Tusfürdőjének édeskés illata és mellkasának ütemes emelkedése megnyugtatóan hat rám, mégsem tudom visszafojtani a sírásomat. Amikor azonban elkezd mesélni, még jobban magamba zuhanok, mert fáj, hogy a fiú azt hiszi, hogy ő is hibás volt ebben. Ó, hogyan is lehetett volna? Mindketten tudjuk, hogy egy előadó sem tudja befolyásolni a lemezcége döntéseit, így Kyuhyun sem tehetett róla.
- Kyuhyun, kérlek, ne… - szipogom csendesen, és hátrahúzódom, hogy felpillanthassak a fiúra. Bár könnyeimtől homályosabban látok, mégis felfedezem a melegbarna szempárjában a bánatot és eddig rejtett fájdalmat. Összeszorul a szívem - Ne hibáztasd magad, nem te tehetsz róla! Én voltam az, aki fájdalmat okoztam neked, és szó nélkül elmentem, pedig soha nem érdemelted volna meg ezt. Teljes mértékben helyesen cselekedtél, és megértem, hogy nem küzdöttél értem. Nem érdemeltem meg – vallom be rezignált hangon, és azt sem tudom, hogy a mondataim logikailag követik –e egymást vagy sem, egyszerűen csak mondom, amit érzek. Dühösen tomboló folyóként törnek fel belőlem a szavak, és, amikor kimondom őket, ez a folyó kezd lecsendesedni, és csak békésen hullámzik tovább.
- De, ha már tudtad, hogy mi az igazság, miért nem mondtad el? – szakad ki belőlem nagyot nyelve, hiszen ő már ma úgy kezdett el velem beszélgetni, hogy pontosan tudta, mit tettem. Én pedig azt hittem, mit sem tud az egészről, és mégis! Nem hibáztathatom ezért, hiszen fogalmam sincsen, mit tettem volna a helyében, ám a múlt helyett most újra a jelen felé kanyarodnak a gondolataim – És akkor most… nagyon utálsz? – csuklik el a hangom a mondat végére, és sajgó fájdalmat érzek a mellkasomban.
A szívem nehezebbé válik, és fáj, hogy így kell látnom a fiút. Ilyen megtörten, miközben mégis engem próbál vigasztalni. Szinte szomorú, hogy ezt is mennyire szerettem benne: mert ha bármi gondja is volt, és ő is szenvedett, akkor is ott tudott lenni mellettem, és próbált engem jobb kedvre deríteni. Pontosabban: ezt még ma is ugyanúgy szeretem benne.
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Lincoln
Egy idolnak az imidzse olyan, mint a bankszámlája: vigyáz rá, akár a szeme kincsére, hiszen ha egyszer óvatlan, akkor már soha többé nem lesz olyan értékes, mint azelőtt. Csakhogy míg a pénz az csak annyi, nem határoz meg valójában senkit, addig egy botrányba keveredett híresség már nem sétálhat el anélkül az utcán, hogy összesúgnának a háta mögött. nem véletlen igyekezett minden ügynökség a lehető legkevesebbet foglalkozni a pletykákkal és csak azokra reagálni hivatalosan, melyek már túl naggyá nőtték ki magukat ahhoz, hogy maguktól lecsillapodjanak. Még mindig nem értettem, hogy miért lett volna olyan nagy probléma, hogy ha felvállaltam volna a kapcsolatomat Shin-Shinnel, de még a titoktartást is megértettem volna, csak nem ezt: ezt a kegyetlenséget, mellyel eltaszították tőlem csak, hogy megelőzzenek valamit, ami lehet, hogy nem is következett volna be.- Igen. Határozottan kár lett volna – értettem egyet hümmögve, miközben le sem tudtam venni a tekintetemet a zavartan pislogó lányról. A kivilágosított haja, melyet egykor úgy szerettem az ujjaim köré csavarni, a bársonyos tapintású bőre, mely aranypornak érződött az ujjaim alatt, a liliomként elnyíló rózsaszín ajkai… Oldalra néztem, hogy ne vándoroljon olyan helyre a tekintetem, ahová nem kellett volna. Nem tudtam, hogy ennyi idő elteltével a lány, hogyan tekintett rám. Felszabadultnak tűnt, aminek egy részem örült egy másik viszont féltékeny volt, mert ez azt jelentette, hogy továbblépett. Viszont örömmel hallottam, hogy ő sem keserűséggel gondolt vissza kettőnk közös idejére.
Amikor a család jött szóba, mindketten egy kicsit magunkba szálltunk, mert pontosan tudtuk, hogy milyen a másik otthoni helyzete és megértettük a fontosságát annak, hogy valamit otthonnak hívjunk. S talán épp ezért volt abszurd, hogy éppen itt, több ezer mérföldnyire az otthonunktól találkoztunk újra, ő egy új élettel a kezében, én pedig egy eséllyel.
- Az jó – bólintottam, mert örömmel hallottam, hogy Shin-Shin családjával továbbra is minden rendben volt, és ahelyett, hogy kiutálták volna, megértették a döntését, azt, hogy változásra volt szüksége. Amikor a lány otthagyta Koreát egy darabot magával vitt belőlem, úgyhogy elképzeln sem tudhattam, milyen lehetett a szüleinek azzal szembesülniük, hogy a lányukat, akit éveken keresztül neveltek, előbb csak a főváros vette el tőlük, ám most már egy egész óceán választotta el őket. Talán valamennyivel mégis egyszerűbb volt nekik, mint más szülőknek, mert az idol-élet alatt volt alkalmuk hozzászokni, hogy milyen lesz, ha távol marad tőlük. Nekem azonban a történtek előtt nem volt ilyesmire alkalmam. A fordulatok váratlanul, igazi arcul csapásként értek.
Most hogy újra találkoztam a lánnyal – nem is annyira véletlenül, mint állítottam – nem akartam újra elengedni. Főleg nem azok után, hogy tudtam, miket állt ki miattam és az ügynökségem miatt. Nem kellett volna magamat hibáztatni, mert nem tudtam a történtekről és így nem tehettem ellenük, mégis úgy éreztem, hogy mindaz, amin keresztülment az én hibám. Jóvá akartam tenni, és önző mód még többet akartam belőle, ezért kapva kaptam az alkalmon, mikor elárulta, hogy hol dolgozik, és meghívott, hogy egyszer feltétlenül ugorjak be.
- Hm, nem is tudom… Ez a kedvezmény egész csábítóan hangzik… – húztam a lány agyát, mintha komolyan gondolkoznom kellett volna a kérdésen, majd szélesen elmosolyodtam. - Hát persze, hogy elmegyek! Ki nem hagynám!
Spirálként zuhant a beszélgetésünk hangulata innentől kezdve. A táncparketten belőlem kibukó vallomás felrepített minket a tetőtérre, ahol a hűvös éjszakai levegő könnyként záporozó csillagokat varázsolt az égre és Shin-Shin szemébe, aki a mellkasomnak dőlve szipogott, és vékony karjai gyengék voltak, mégis erősek a derekam körül. Nem akartam soha többé elengedni. Amikor elhúzódott, és megtört a hangja, a szívembe késpengékként álltak a csenddel töltött másodpercek, mert attól féltem, megint ellök magától, és másodszor kell átéltem azt a fájdalmat, ami az elveszítésével jár. Ám a száján kicsúszó lágy szavak még ennél is fájdalmasabbak voltak. Nem hittem el, hogy ennyire tartotta csak magát.
- Css… Mindent megérdemelsz, babám, az egész világot és még annál is többet – suttogtam őszintén, miközben a hüvelykujjammal letöröltem az arcán csorgó könnyeket. A becézés meggondolatlanul csúszott ki a számon, angolul kissé gyakorlatlanul, és mégis teljesen szívből, mert eltelhetett 2 nap, 2 év, 2 évtized és az én érzéseim akkor sem változtak volna.
- Mert nem változtat semmin. Könnyebb volt elfogadni, amikor megtudtam, hogy nem önszántadból hagytál el, de a vége ugyanaz volt: elmentél. Nem lehettem biztos, hogy ennyi idő után, mit érzel, hogy ha megint választás elé állítanának, mit tennél. – rántottam meg a vállamat, a lány következő kérdésére pedig szomorkás, erőltetett mosolyra húztam a számat. - Hidd el, próbáltalak utálni, de nem ment. Keserű és dühös voltam, de legbelül mindig is tudtam, hogy te jobbat érdemelsz.
Az ujjaim sajátos táncot – egy gyönyörű keringőt – jártak a lány arcán, arcélén, nyakán, és félve vártam, hogy mikor szakad vége a varázsnak. Biztos voltam benne, hogy ez nem lehet igaz, és a Sors hamarosan kitépi a karjaim közül, ezért addig akartam érinteni, míg lehetőségem volt rá.
- Nem akarom elrontani az életed egy normális esélyre anélkül, hogy állandóan emlékeztetnélek az idollétre – vallottam be sóhajtva, mert csak a Shin-Shin szemeiben látott fájdalom ébresztett rá, hogy mekkora kínt okoz neki a jelenlétem. Márpedig sohasem akartam, hogy miattam szenvedjen, ám úgy látszik, ez mindig megtörténik az akaratom ellenére is. De önző voltam, olyan önző, mert még mindig ugyanúgy, ha nem jobban, akartam őt. - Mit szeretnél? Bármit kérsz, megteszem. Ha azt mondod, ez túl fájdalmas neked, és nem akarsz többé látni, elmegyek, és soha többé nem kell találkoznunk. De ha szeretnéd, hogy maradjak, azt is megteszem. Bármit, csak mondd el, mit akarsz.
Egy ultimátum. Egy utolsó döntés. Egész este a peremén táncoltattuk a pénzérmét. Most el kellett dőlnie, hogy fejre vagy írásra esik a választása.
words: 908 music: love is not over off: csak neked *-*
Lincoln Choi
BOYS
❝♦ TITULUS : lost boy
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
❝♦ MUNKA, HOBBI : táncos
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : az álmok városa
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 10
Re: OMEGA KLUB |
Shin-Shin & Kyuhyun
1143; Promise; Saranghae <3
Mindannak ellenére, amin két évvel ezelőtt keresztül kellett mennünk és amekkora terheket cipelnünk kellett a mögöttünk hagyott hónapok során, a mai napig nem tudom megbánni, hogy azon a bizonyos koncertturnén egymás mellé állítottak minket. S amikor Kyuhyun azt állítja, hogy szerinte is kár lett volna, ha nem találkozunk, a megkönnyebbülés apró léket ver a fájdalom miatt jéggé fagyott szívembe. A keserűség és kín ugyanis minden egyes másodperccel, amelyet vonásai tanulmányozásával töltök, egyre maróbb méregként járja át az ereimet. Mégsem tudom elszakítani róla a tekintetemet, hiszen két hosszú éven keresztül mindössze képeken és az emlékeim foszlányos tekercsein láthattam viszont ezt a szája sarkában megbúvó félmosolyt, a szeretetteljesen csillogó, tündöklő üstökösökre emlékeztető szempárt és azokat a szénfekete tincseket, melyekbe annyira imádtam beletúrni. Most viszont itt ül mellettem, alig egy karnyújtásnyira tőlem, és törékenyebbnek, ugyanakkor legyőzhetetlenebbnek tűnik, mint valaha.
Talán ez a két év mindkettőnket megváltoztatott bizonyos szempontból, azonban még most is vannak olyan dolgok, amelyeket még az idő múlása sem tudott megváltoztatni. Az egyik ilyen a tisztelet. Még ha két évvel ezelőtt egy hazugsággal felvértezve is mondtam neki búcsút, még most is a szemembe nézve képes végighallgatni minden válaszomat, és nem úgy tűnik, mint aki bármelyik pillanatban fel akar állni, hogy minden magyarázat nélkül itt hagyjon, mint ahogy nekem kellett tennem anno. S furcsa mód, a történtek ellenére is ő az az ember, aki a legközelebb van ahhoz, hogy megértse, min megyek keresztül, így nem is feszegeti tovább sem a Diamondos, sem a család témát.
- Aww, ez az! – csapom össze vidáman a tenyereimet, az elmúlt másodpercek izgatott várakozása miatti feszültség pedig egy büszke mosolyban oldódik fel – Pedig egy pillanatra tényleg elhittem, hogy nemet fogsz mondani! – kuncogok jóízűen, bár már megszokhattam volna, hogy Kyuhyun ugyanannyira tudott játékos és kisgyerekesen ragaszkodó lenni, mint törődő és végtelenül felelősségteljes. A kapcsolatunk elején még csak a szórakozott, felhőtlen felszínt láthattam, azonban ahogyan teltek a hetek és hónapok, ugyanúgy beleszerettem az érett, komolyabb oldalába, mint a Pokémon-gyűjtő imádatába – Én mindig szívesen látlak, és ha tényleg van kedved valamikor beugrani, akkor itt találsz! – veszek elő egy tollat a pulton hagyott válltáskámból, majd a szokásból magamnál hordott jegyzetfüzetem egyik lapjára firkantom a Silhouette címét. Leplezni sem próbált mosollyal nyújtom felé a papírt, majd visszapakolok a válltáskámba, hogy újra a fiúnak szentelhessem a figyelmemet. Fogalmam sincsen, merő udvariasság vagy csipetnyi kíváncsiság mondatta belőle, hogy lenne kedve meglátogatni a munkahelyemen, de én nem zavarnám ki, ha meglátogatna minket. Bár Minától valószínűleg kapnék néhány kerítőnős pillantást, tekintve, hogy mióta nála dolgozom, a pasikat a lehető legmesszebb elkerülöm – igazából már azóta, hogy elhagytam Koreát -, viszont, ha Kyuhyun tényleg betenné a lábát az üzletbe, még a csajos cukkolást sem bánnám.
Ezután az este olyan fordulatot vesz, amelyre valószínűleg egyikünk sem számít. A bennünk tomboló érzések és eddig elnyomott vallomások most a felszínre bukkannak, és nem véletlen, hogy percek múlva már a tetőtéren mászkálok fel-alá, miközben a fiú bocsánatáért esedezem. Mikor azonban átkarol, és erős, mégis gyengéd karjaival védelmező ölelésébe zár, nem tudok megálljt parancsolni a feltörő könnycseppjeimnek. Talán azért, mert mindig is sokkal alacsonyabb voltam, mint ő, még biztonságosabban és még megnyugtatóbban hat az ölelése, és úgy érzem, hogy pajzsként képes lenne kivédeni a minket érő támadásokat. Ám most nem a rajongók gyűlöletétől vagy a lemezcég haragjától kell tartanunk, hanem a saját érzéseinktől. Ujjainak lágy érintése, amikor próbálja a könnycseppeket letörölni az arcomról, furcsa dolgokat művel hevesen dobogó szívemmel, és már amikor azt hiszem, hogy képes lennék megnyugodni, a fiú becézése és vallomása újabb könnycseppeket csal ki a szememből.
- Ha megint választás elé állítanának, tudod, hogy ugyanazt tenném – szipogom felnézve rá, elmélyedve azokban a szemekben, amelyek ugyanolyan mélyek, tiszták és megfejthetetlenek, mint a fekete lyukak – Azt akartam, hogy lépj tovább, járd az utad, úgy, ahogy a lemezcéged kéri, de azt nem akartam, hogy miattam bajba kerülj, és a karriered forogjon kockán. Pontosan tudtam, hogy egy olyan srác, mint amilyen te vagy, bármelyik lány szívét megkaphatná, és így könnyebb volt téged elengedni. Tudtam, hogy szerelmet találhatsz még, de nem lehettem annyira önző, hogy a hírnevedet tönkretegyem – folytatom folyamatosan a szavakkal és égető könnycseppekkel küszködve, hiszen bármelyik lány hálás lett volna egy olyan fiú szeretetéért, mint amilyen Kyuhyun volt. De ha miattam csorba esett volna a hírnevén, azt szinte lehetetlen lett volna visszaszereznie, és bármennyire is vele akartam lenni, tudtam, hogyha fel kell vállalnunk a kapcsolatunkat, akkor csak gyűlöletet kapott volna miattam. A magam utálatáradatával nem törődtem, bár ilyenekkel az ember nem kalkulál, amikor ott áll előtte egy angyalmosolyú, csillogó szemű, holló fekete hajú fiú, és lágy hangján azt kérdezi, hogy én ejtettem –e el a kezében tartott mikrofont.
Nem mertem megszólalni ezután egy ideig, csak hallgattam, ahogyan szabadkozott, és hagytam, hogy letörölje a könnycseppeket az arcomról. Rég nem volt olyan ember, aki így törődött velem. Rég nem volt olyan gyengéd kéz, amely ilyen félve és lágyan érintett volna meg.
- Minden az idollétre emlékeztet – szúrom közbe egy fájdalmas mosollyal, hiszen bármilyen banda plakátja, amelyet látok vagy a parkokban összeverődött, táncot gyakorló lánycsapat azokra az évekre emlékeztet, amelyeket a legjobban el akarok felejteni. Talán csak azért ilyen nehéz, mert még mindig nem engedtem el teljesen azokat az éveket és velük együtt a fiú emlékét. S most, hogy azt kéri, döntsek, nem tudok nem a szívemre hallgatni. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy mások baljóslatai és parancsai miatt fájdalmat okoztam annak az embernek, aki legkevésbé érdemelte volna meg. Most nem hagyhatom, hogy ugyanez megtörténjen, és nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Ha két éve nem is, de ha most el kéne engednem, akkor biztos, hogy megszakadna a szívem – Maradj… - kérem könnyes szemmel, és suttogott szavaim ott forognak a körülöttünk feltámadó szélben, felkapja őket a bizonytalanság és újrakezdés fuvallata, és elrepíti egy új esély felé – Azt akarom, hogy maradj – szipogom újra, most már határozottabb éllel a hangomban, és eddig magam mellé ejtett kezeimmel átkarolom a fiú derekát, fejemet pedig a nyakhajlatába fészkelem.
Minden olyan helyesnek tűnik, ahogyan ott állunk, dübörgő szívveréssel, lenyugvó érzelmekkel és kipirosodó arccal, hogy újra azokra az időkre emlékeztet minden, amikor még két éve együtt voltunk. Tudom, hogy semmi sem lehet már olyan, mint régen, és nem lesz minden rendben, de már eleget szenvedtünk ahhoz, hogy eljussunk ide.
- És most mi legyen? Hogyan tovább? – pillantok fel reménytelin csillogó szempárral, és kíváncsian fürkészem Kyuhyun tekintetét. Lassan érzem, ahogyan a sírás alábbmarad, és utat tör magának valami más, amit már régen nem éreztem – Nehéz dolgom lesz, ha Amerikában is annyi lány bomlik utánad, mint Koreában – jelentem ki először csak tényszerűen, azonban később rájövök, hogy talán túlságosan is féltékenyen és duzzogóan hangzott a mondanivalóm. De ez az ő hibája, és ezt nem is tudnám leleplezni – Jaj, Oppa, miért kell neked egyszerre ilyen jószívűnek és jóképűnek lenned? – folytatom panaszosan, majd mintha tényleg haragudnék rá, lágyan verni kezdem a mellkasát. Ahogyan azonban látom reakcióját, ajkaim lassan mosolyra húzódnak, és így még mindig könnyes szemmel, de már halovány mosollyal várok válaszára. És azzal együtt talán egy új kezdetre.
Talán ez a két év mindkettőnket megváltoztatott bizonyos szempontból, azonban még most is vannak olyan dolgok, amelyeket még az idő múlása sem tudott megváltoztatni. Az egyik ilyen a tisztelet. Még ha két évvel ezelőtt egy hazugsággal felvértezve is mondtam neki búcsút, még most is a szemembe nézve képes végighallgatni minden válaszomat, és nem úgy tűnik, mint aki bármelyik pillanatban fel akar állni, hogy minden magyarázat nélkül itt hagyjon, mint ahogy nekem kellett tennem anno. S furcsa mód, a történtek ellenére is ő az az ember, aki a legközelebb van ahhoz, hogy megértse, min megyek keresztül, így nem is feszegeti tovább sem a Diamondos, sem a család témát.
- Aww, ez az! – csapom össze vidáman a tenyereimet, az elmúlt másodpercek izgatott várakozása miatti feszültség pedig egy büszke mosolyban oldódik fel – Pedig egy pillanatra tényleg elhittem, hogy nemet fogsz mondani! – kuncogok jóízűen, bár már megszokhattam volna, hogy Kyuhyun ugyanannyira tudott játékos és kisgyerekesen ragaszkodó lenni, mint törődő és végtelenül felelősségteljes. A kapcsolatunk elején még csak a szórakozott, felhőtlen felszínt láthattam, azonban ahogyan teltek a hetek és hónapok, ugyanúgy beleszerettem az érett, komolyabb oldalába, mint a Pokémon-gyűjtő imádatába – Én mindig szívesen látlak, és ha tényleg van kedved valamikor beugrani, akkor itt találsz! – veszek elő egy tollat a pulton hagyott válltáskámból, majd a szokásból magamnál hordott jegyzetfüzetem egyik lapjára firkantom a Silhouette címét. Leplezni sem próbált mosollyal nyújtom felé a papírt, majd visszapakolok a válltáskámba, hogy újra a fiúnak szentelhessem a figyelmemet. Fogalmam sincsen, merő udvariasság vagy csipetnyi kíváncsiság mondatta belőle, hogy lenne kedve meglátogatni a munkahelyemen, de én nem zavarnám ki, ha meglátogatna minket. Bár Minától valószínűleg kapnék néhány kerítőnős pillantást, tekintve, hogy mióta nála dolgozom, a pasikat a lehető legmesszebb elkerülöm – igazából már azóta, hogy elhagytam Koreát -, viszont, ha Kyuhyun tényleg betenné a lábát az üzletbe, még a csajos cukkolást sem bánnám.
Ezután az este olyan fordulatot vesz, amelyre valószínűleg egyikünk sem számít. A bennünk tomboló érzések és eddig elnyomott vallomások most a felszínre bukkannak, és nem véletlen, hogy percek múlva már a tetőtéren mászkálok fel-alá, miközben a fiú bocsánatáért esedezem. Mikor azonban átkarol, és erős, mégis gyengéd karjaival védelmező ölelésébe zár, nem tudok megálljt parancsolni a feltörő könnycseppjeimnek. Talán azért, mert mindig is sokkal alacsonyabb voltam, mint ő, még biztonságosabban és még megnyugtatóbban hat az ölelése, és úgy érzem, hogy pajzsként képes lenne kivédeni a minket érő támadásokat. Ám most nem a rajongók gyűlöletétől vagy a lemezcég haragjától kell tartanunk, hanem a saját érzéseinktől. Ujjainak lágy érintése, amikor próbálja a könnycseppeket letörölni az arcomról, furcsa dolgokat művel hevesen dobogó szívemmel, és már amikor azt hiszem, hogy képes lennék megnyugodni, a fiú becézése és vallomása újabb könnycseppeket csal ki a szememből.
- Ha megint választás elé állítanának, tudod, hogy ugyanazt tenném – szipogom felnézve rá, elmélyedve azokban a szemekben, amelyek ugyanolyan mélyek, tiszták és megfejthetetlenek, mint a fekete lyukak – Azt akartam, hogy lépj tovább, járd az utad, úgy, ahogy a lemezcéged kéri, de azt nem akartam, hogy miattam bajba kerülj, és a karriered forogjon kockán. Pontosan tudtam, hogy egy olyan srác, mint amilyen te vagy, bármelyik lány szívét megkaphatná, és így könnyebb volt téged elengedni. Tudtam, hogy szerelmet találhatsz még, de nem lehettem annyira önző, hogy a hírnevedet tönkretegyem – folytatom folyamatosan a szavakkal és égető könnycseppekkel küszködve, hiszen bármelyik lány hálás lett volna egy olyan fiú szeretetéért, mint amilyen Kyuhyun volt. De ha miattam csorba esett volna a hírnevén, azt szinte lehetetlen lett volna visszaszereznie, és bármennyire is vele akartam lenni, tudtam, hogyha fel kell vállalnunk a kapcsolatunkat, akkor csak gyűlöletet kapott volna miattam. A magam utálatáradatával nem törődtem, bár ilyenekkel az ember nem kalkulál, amikor ott áll előtte egy angyalmosolyú, csillogó szemű, holló fekete hajú fiú, és lágy hangján azt kérdezi, hogy én ejtettem –e el a kezében tartott mikrofont.
Nem mertem megszólalni ezután egy ideig, csak hallgattam, ahogyan szabadkozott, és hagytam, hogy letörölje a könnycseppeket az arcomról. Rég nem volt olyan ember, aki így törődött velem. Rég nem volt olyan gyengéd kéz, amely ilyen félve és lágyan érintett volna meg.
- Minden az idollétre emlékeztet – szúrom közbe egy fájdalmas mosollyal, hiszen bármilyen banda plakátja, amelyet látok vagy a parkokban összeverődött, táncot gyakorló lánycsapat azokra az évekre emlékeztet, amelyeket a legjobban el akarok felejteni. Talán csak azért ilyen nehéz, mert még mindig nem engedtem el teljesen azokat az éveket és velük együtt a fiú emlékét. S most, hogy azt kéri, döntsek, nem tudok nem a szívemre hallgatni. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy mások baljóslatai és parancsai miatt fájdalmat okoztam annak az embernek, aki legkevésbé érdemelte volna meg. Most nem hagyhatom, hogy ugyanez megtörténjen, és nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Ha két éve nem is, de ha most el kéne engednem, akkor biztos, hogy megszakadna a szívem – Maradj… - kérem könnyes szemmel, és suttogott szavaim ott forognak a körülöttünk feltámadó szélben, felkapja őket a bizonytalanság és újrakezdés fuvallata, és elrepíti egy új esély felé – Azt akarom, hogy maradj – szipogom újra, most már határozottabb éllel a hangomban, és eddig magam mellé ejtett kezeimmel átkarolom a fiú derekát, fejemet pedig a nyakhajlatába fészkelem.
Minden olyan helyesnek tűnik, ahogyan ott állunk, dübörgő szívveréssel, lenyugvó érzelmekkel és kipirosodó arccal, hogy újra azokra az időkre emlékeztet minden, amikor még két éve együtt voltunk. Tudom, hogy semmi sem lehet már olyan, mint régen, és nem lesz minden rendben, de már eleget szenvedtünk ahhoz, hogy eljussunk ide.
- És most mi legyen? Hogyan tovább? – pillantok fel reménytelin csillogó szempárral, és kíváncsian fürkészem Kyuhyun tekintetét. Lassan érzem, ahogyan a sírás alábbmarad, és utat tör magának valami más, amit már régen nem éreztem – Nehéz dolgom lesz, ha Amerikában is annyi lány bomlik utánad, mint Koreában – jelentem ki először csak tényszerűen, azonban később rájövök, hogy talán túlságosan is féltékenyen és duzzogóan hangzott a mondanivalóm. De ez az ő hibája, és ezt nem is tudnám leleplezni – Jaj, Oppa, miért kell neked egyszerre ilyen jószívűnek és jóképűnek lenned? – folytatom panaszosan, majd mintha tényleg haragudnék rá, lágyan verni kezdem a mellkasát. Ahogyan azonban látom reakcióját, ajkaim lassan mosolyra húzódnak, és így még mindig könnyes szemmel, de már halovány mosollyal várok válaszára. És azzal együtt talán egy új kezdetre.
Kim Shin Yeon
OUTSIDERS
❝♦ TITULUS : happy virus
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
❝♦ MUNKA, HOBBI : bolti eladó, ex-idol
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 17
Re: OMEGA KLUB |
2 / 2 oldal • 1, 2
2 / 2 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|