BEVERLY GARDEN

Sunwoo & Calli

Who's that boy...?

tudtam mire számíthatok a mai nap. Igazából az összes napom ilyen, s  gyűlölöm is ezért őket. Soha nem tudtam, hogy mikor fognak bántalmazni, mikor szólnak be, s minden nap úgy mentem el otthonról, hogy reménykedtem abba, ma csak néhány szúrós pillantás jut nekem, semmi több. Persze ez általában nem így van, s már a búvóhelyemet is felfedezték pár napja, szóval ma azzal fog elmenni a napom nagy része, hogy új után nézek. Sokszor gondolkodom azon, hogy elmegyek valahova máshova, de a szüleim annyira örülnek neki, hogy egy ilyen menő helyre bekerültem, hogy nem akarom elvenni az egyetlen boldogságukat is. Pedig nagyon fáj, hogy a mozgássérült apám miatt egy fizetésből élünk, s mind a kettőt felemlegetik nekem folyamatosan. Az utóbbit már megszoktam, állandóan megkaptam az emberektől, hogy csóró vagyok, ezért meg is szoktam, de azt nem szeretem ha az apukámat bántják. Igazán nem tehet arról, hogy ilyen, meg az a lényeg, hogy szeret minket és nem az, hogy mennyire vastag a tárcája, nem? Nos ezek szerint a leánykák szerint nem így van. Szerintük csak a legszánalmasabb lúzer vagyok, akinek sose lesz pasija, se barátai, mert már annyira borzalmasan geek vagyok, hogy még azok is elkerülnek akiket szintén szekálnak, nehogy bajt hozzak a fejükre. Ha megkérdezik, mindig azt mondtam, hogy vannak udvarlóim, de ez sose volt igaz, az egyetemista bátyámon kívül egy fiúval se beszélgettem, de ezt meg is szoktam. Igazából csak az  volt a rossz, hogy otthon folyamatosan szekáltak, hogy vigyem már el egyszer a "barátnőimet", ne csak mindig én menjek hozzájuk. Ha tudnák, hogy ilyenkor csak egy kietlen utcán sétálgattam... Nem akartam még jobban összetörni a szüleimet, így is van elég bajuk. Na nem is ez a lényeg, inkább csak annak örülök, hogy végre mehetek haza öt perc múlva, mert mindjárt kicsengetnek angolról. Ez a nap egész lazán telt el, csak a szoknyámra vetettek pár ronda pillantást, de ezt már szinte a mindennapjaim velejárójaként kezelem. Nagyon gyanús ez nekem, biztosan a finálét mostanra tervezik... Lehetetlen, hogy ennyivel megússzam az egészet. Amint kiértem a suliból, nekem is rontott egy csapatnyi csinos és végzős lány, meglóbálva az orrom előtt a házi dolgozatot, amit még a tegnap este készítettem el a lány helyett. Mondanom se kell, rengeteget dolgoztam vele, mert fogalmam sincsen a negyedikes anyagról, hiszen csak elsős vagyok... Nem is értettem, hogy miért nem egy osztálytársával kapartatta össze a dolgozatot, elvégre akkor biztosan jobban sikerült volna neki.
- Hogy lehetsz ekkora béna, Calliope? Miattad most nem fogok bekerülni a Yale-re. - rinyál nekem, amitől olyan picire húztam magam össze, amennyire csak tudtam. Nem szóltam semmit, már megtanultam, hogy ilyenkor általában jobb ha az ember csendben marad, bár vannak kivételes esetek.
- Még bocsánatot se kérsz? Mégis mit képzelsz, te kis ribanc, ki vagy te? Megmondom neked. Egy senki vagy, egy koszos anyával és egy nyomorék apával. - mondta, s megragadta a hajamat. A többi lány persze azonnal besegített neki, imádták ha eleget tehettek az irányítójuk akaratának. Ők talán még nálam is szánalmasabbak voltak, mert szerették ezt a borzalmas lányt. Én legalább ha dolgoztam is neki, de megvetetettem azt amit művel. A hangokból hallottam, hogy egyre többen gyűlnek körénk és bámulnak meg minket. Hol vannak ilyenkor a tanárok és az igazgatóság? Könnyek gyűltek a szemembe, s tehetetlenül vergődtem a jóval erősebb és jobban táplált lányok karmai között. Mit akarnak még tőlem? Lehet egész este fent kellett volna maradnom, hogy ezt elkerüljem? Hirtelen megpillantottam valakit a kavargó tömegbe, aki nem tartozott a többiek közé. Sőt, ami azt illeti, kiemelkedett közülük. Az ő vonásai mások voltak, mint a legtöbbünké, az írisze olyan fekete volt, mint másnak a pupillája. Nem amerikai, ázsiai. Többet nem tudtam megállapítani a származásáról, nem vagyok jártas az ázsiai népcsoportok elkülönítésében, de azt azért tudtam, hogy ők egy más kultúra, s ilyen minden bizonnyal ritkábban történik náluk, mint itt. Figyeltem a fiút, aki egyedül volt a nemtetsző arckifejezésével. Mindenki más vagy röhögött, vagy videózott, de akadt olyan is, aki egyszerre a kettőt csinálta. Ő viszont egyszerűen félrelökdöste a többieket, s odajött hozzám, hogy a következő pillanatba felrántson a földről. A lendülettől nekiütköztem a mellkasának, mire paprikavörös színre váltott az arckifejezésem. Láttam, hogy mindenki döbbenten mered hol rám, hol a fiúra. Vajon min lepődtek meg jobban? Hogy én ismerek egy fiút, vagy, hogy ő hozzám ért? Az igazság az, hogy fogalmam sincsen arról, hogy ki ez a srác, de holnap már tuti olyan pletykák fognak rólunk terjedni, hogy terhes vagyok a gyerekével és elvetéltem a nagy küzdelem közepette. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, ezért hagytam, hogy elkezdjen vonszolni egy park felé. Csak bénán lépkedtem utána, néha hátrapillantva az összegyűlt tömeg felé. Mindenki néma csendben figyelt minket, s abban is biztos voltam, hogy valaki követni fog minket hamarosan, hogy leleplező bizonyítékot szerezzen a kapcsolatunkról. Hátrahajtottam a fejem, s úgy néztem fel a nálam közel egy és fél fejjel magasabb fiúra, de ő nem kereste a tekintetem, ezért ismét zavarba jöttem, és csak egy köszönöm szerűséget mormoltam neki, amiből tuti nem értett egy szót se, majd egyszerűen sarkon fordultam, s újabb könnyekkel a szememben egy padhoz szaladtam. Nem számítottam ilyen elutasításra tőle, de te jó ég, mégis mit vártam? Nem is ismer, csak nyilván megsajnált, mert van egy kis szíve. Elnézve őt, egy kicsit hasonlít rám. Biztosan neki sincsen sok barátja, de velem ellentétben, ő nem is vágyik rájuk. Ezt leszűrtem abból a pár perces találkozásból, amit megejtettünk. S erre onnan jöttem rá, hogy egyetlen szót se szólt hozzám egész idő alatt, s azért nem, mert minden bizonnyal nem szeret beszélgetni. Minden más ember megpróbált volna megvigasztalni, bár lehet nem így van a mai világban. Én csak azt tudom elmondani, amit párszor láttam a suliban, saját tapasztalataim nem igazán vannak. Egy franciafüzet. A tekintetem egyből a nevet kereste, hogy legalább azzal tisztában legyek, hogy ki akarja velem megíratni a háziját, de amikor a saját nevemet pillantottam meg rajta, egészen meglepődtem. Tágra nyílt szemekkel néztem fel, s Őt pillantottam meg. Ki kéne találnom valami nevet neki, mert nem hívhatom magamban csak Ő-nek, s az tuti, hogy az igazi nevét nem fogom megtudni. Nem lepődtem meg amikor egy szó nélkül elindult a semmibe, pontosan erre számítottam tőle. Pár pillanatig csak bámultam a füzetem, s remegő kezeimet próbáltam arra ösztökélni, hogy tegyék el őket a táskámba, de azok nem engedelmeskedtek. Hirtelen erős fájdalom hasított a fejembe, a füleim zúgni kezdtek, s színes pontocskák jelentek meg a szemem előtt. A testem még jobban remegni kezdett, a füzet leesett az ölemből. A gravitáció vonzása igen erősnek tűnt, s nem is próbáltam ellenállni a fizika törvényeinek, úgyse tudtam volna felülírni őket...
Meleg kezek érintését éreztem meg az arcomon, de csak egy futó pillanatig, ugyanis mire kinyitottam a szemeim, Ő már hátrébb is lépett. Zúgott a fülem, még mindig szédültem, de azért a szavait megértettem. Nem értettem egy pillanatig mitől fáj ennyire a nyakam, aztán rájöttem, hogy elég erőteljesen megrázott ez a srác. Kicsit nehezteltem rá emiatt, mert nem esett jól a testemnek a rángatás, de nem mondtam rá semmit, ennyi joga van, hiszen ha nem ment ki azok közül a... mindegy, szóval ha nem kerülök ki onnan a sok nálam erősebb lány köréből, akkor minden bizonnyal minimum mínusz fél maréknyi hajjal térek haza. Lassan felültem, s nem reagáltam a megjegyzésére. Ha tudná mennyire nehéz így vigyáznom magamra, minden bizonnyal nem adott volna egy ilyen tanácsot.
- Utálod az embereket. - jegyzem meg rekedt hangon, de nem tudom miért közöltem vele olyan dolgot amivel minden bizonnyal tisztában van. - Ezért menj el nyugodtan.
Biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni neki, hogy ilyenekre adok neki engedélyt, mert én még egy átlagos fiúval se beszélgettem soha. Na jó, de igen... Az apukámmal meg a bátyámmal, de azt hiszem ők nem számítanak, mert családtagok.
- Mindenesetre köszönöm amit tettél. Nekem biztos nem sikerült volna kimásznom közülük. - mondom neki, s már biztosan nem bír, mert túl sokat beszélek. Talán azt is megbánta, hogy megmentett, s azon gondolkodik, hogy ő maga visz vissza? Remélem nem, ez elég idióta gondolat. Megtörölgettem, az arcom, majd felvettem a füzetem s éreztem, hogy az arcom megint enyhe pírba úszik, ezért nem néztem fel rá.
- De ha szeretnéd... Akkor... én... én örülnék neki ha maradnál. Nem mehetek haza... - motyogom halkan az értelmetlen szókapcsolatokat, miközben megpaskoltam magam mellett a padot, de nem számítottam arra, hogy tényleg helyet is foglal mellettem. Szinte vártam a már ezerszer hallott lerázó szavakat, ezért nem is néztem fel, inkább a füzetemet raktam be a táskámba, majd a cipőmet kezdtem el szemlélni, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.                                                                                                            

Sunwoo & Calli

Who's that boy...?

tudom miért kezdtem társalgást ezzel a fiúval. Soha nem szoktam senkivel se beszélgetni, aki nem a bátyám, vagy a szüleim, de velük keveset tudok tekintve, hogy anyu állandóan dolgozik, apámat meg lefoglalja a testi fogyatékossága. Tudom mennyire nehéz egy ilyen dolgot feldolgozni. Nagyon régóta nem láttam már személyesen a testvéremet, mert ő már régen elköltözött tőlünk. Igazából nagyon szeretem és tisztelem őt azért, mert mindent megtett a szép és kedves gyermekkorom érdekében, s akkor is elvitt otthonról, mikor a szüleink veszekedtek. Sokat bántották azért Iasont amiért gyakran ilyenkor cukrászdákba és egyéb helyekre. Ő teljesen olyan, mint én, sose érdekelte a pénz. Ezt mindig is nagyon szerettem benne, mert vele legalább egy picit is jól érezhettem magam. Nagyon szomorú voltam amikor elment, hetekig sirattam, s a mai napig az ágyában alszok. Régen azért csináltam ezt, mert az illatát beszívta a párnája, s ilyenkor mindig azt éreztem, hogy ő is ott van mellettem.
Felkaptam a fejem az ismeretlen fiú szavaira, és éreztem ahogyan a szívemet elönti a csalódottság. Igazából már a szemem is csillogni kezdett, de egy erős pislogással eltüntettem a még nem megjelent könnyeimet. Ő csak egy idegen, aki sose fog nekem számítani. Egyszer megmentett azoktól a lányoktól, de ennél komolyabb kapcsolatba nem fogunk kerülni. Soha. Én meg nem vagyok neki hajlandó most megadni neki azt az örömöt, hogy megérintenek a szavai. Pedig ez így van.
- Engem se utál mindenki. Nem tehetek róla, hogy elsős létemre csak négyesre sikerült megírnom azt a házi dolgozatot a negyedikes anyagból. - mormogom az orrom alatt, de már meg is bántam minden egyes szavamat. Ha eddig nem nézett stréber idiótának, akit mindenki gyűlöl és nincsen élete, na akkor most már minden bizonnyal ezt fogja rólam gondolni.
- Amúgy is a bátyám szeret... - jegyzem meg neki vörös arccal, de nem értem miért magyarázkodok neki. - Azt hiszem.
Mi történik velem? Beszélgetnem kell egy fiúval, és már rögtön meg is kukulok? Nem tudok kinyögni egy értelmes mondatot csak azért, mert ő most egy levegőt szív velem. Ő is olyan, mint Ias,  csak kevésbé hiperaktív, és magasról tesz a boldogságomra. Nem néztem fel rá, inkább úgy csináltam mintha az ölemben nyugtatott kezeim sokkal érdekesebbek lennének nála. Kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen arcot vághat jelenleg, de nem mertem megkockáztatni egyetlen pillantást se. Mégis hogyan mertem volna? Hiszen még most is paprikavörös az arcom, pedig rá se néztem.
Miközben elpakoltam a dolgaimat, biztos voltam benne, hogy nem fog leülni mellém. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy milyen. Na jó, ez azért enyhe túlzás, de az előbb azért határozottan megerősítette az állításomat, miszerint tényleg gyűlöli az embereket. Persze nem bírta volna ki, hogy ne tegyen a dologra valami megjegyzést, de azt hiszem ő neki minden bizonnyal ilyen a stílusa. Mindegy, úgyse kell a továbbiakban elviselnünk egymást, mert biztosan nem fog igényt tartani a társaságomra. Ki akarna egy ilyen lánnyal bármit is kezdeni? Még beszélgetni se tudok vele rendesen, mert összehordok neki itt minden baromságot. Már szinte hallottam ahogyan valami kevésbé bunkó szöveggel leráz, de amikor a fülemet nem a szavai, hanem a farmerja susogása ütötte meg, akkor nagyon meglepődtem. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, s elnyomtam a kísértést, hogy a számat is eltátsam, mert akkor minden bizonnyal a bolondokházába visz majd. Mivel ő nem nézett rám, vettem a bátorságot, s jobban szemügyre vettem. Egyáltalán nem olyan volt, mint én, az ő a tartása laza, a bőre tejfehér, a vonásai különlegesek és egzotikusak. Most már végképp nem értettem miért maradt itt velem. Gyorsan elkaptam róla a pillantásomat, nehogy észrevegye, hogy néztem, mert akkor biztosan fel fogja nekem emlegetni. Ha már az előző esettel is szíven akart ütni, nem voltak kétségeim.
Egyenes kérdést kaptam tőle. Teljesen jogosnak tartottam, hogy érdekli: miért akarom itt tartani. Közel fél percig nem válaszoltam neki, mert azon gondolkodtam, hogyan is tálaljam neki a helyzetet. Üres tekintettel néztem rá, s kezdtem neki mesélni.
- Ha hazamegyek akkor minden bizonnyal kapok egy hatalmas fejmosást arról, hogy hogyan nézek ki. Nem akarom, hogy a szüleim tudják mi folyik ott. A bátyámhoz... Hozzá meg egyszerűen nem mehetek. Barátaim pedig nincsenek, szóval nem igazán tudnék mit kezdeni magammal, és nem szeretnék egyedül lenni, ha már van valaki aki egyáltalán hajlandó szóba állni velem. - hadarom el egy szuszra neki, viszont tudtam, hogy ezzel azt akarta mondani, hogy nem szívesen van itt. Mégis ki vagyok én, hogy megszabjam neki, hogy hol legyen? Ehhez egyszerűen nincsen jogom, mert neki is van családja, meg ki tudja még mije, talán a  barátnője otthon várja - bár ezt kétlem - szóval azt hiszem elég önző dolog lenne elvárni tőle, hogy maradjon.
- De ha dolgod van vagy valami, akkor menj csak. - jegyzem meg halkan, lehajtott fejjel. Most már nem kerestem a tekintetét. Kicsit úgy éreztem magam mintha meztelen lennék, ugyanis ő már tud rólam pár dolgot, én meg annyit tudtam összekapargatni róla, hogy nem szívleli az embereket. Azért ennek ellenére is reméltem, hogy itt marad mellettem, mert valamiért felkeltette az érdeklődésemet. Talán az lehet az oka, hogy ennyire megmagyarázhatatlanul és oktalanul rideg, én meg meg akarok győződni arról, hogy biztosan van egy másik oldala is? Nem, ez nem igaz. Azért szeretném magam mellett tudni a mai délután, mert ő egyáltalán hajlandó volt szóba állni velem, arról pedig nem is beszélve, hogy ki is állt mellettem.
Ismét bíboros színben játszott az arcom, mikor megjegyzést tett a ruháimra. Meglepődtem, hogy nem magukra a ruhadarabokra tette, hanem a tisztaságukra. Nem kellett sokat nézegetnem őt, hogy rájöjjek: sokkal jobb cuccai vannak azoknál, amiket én viselek. Azért örültem neki, hogy ő nem sokat törődött azzal, hogy mi van rajtam, de biztosan nem fogom neki elmondani, hogy a bátyám divattervező. A következő pillanatban muszáj volt felkapni a fejem, mert közelebb jött hozzám. Utáltam magam amiért az arcom ismét paradicsomszínre váltott és azért még jobban, hogy elakadt a lélegzetem. Valahogy... Túlságosan közel volt hozzám, de annyira mégse, hogy érezzem a testének melegét, vagy az illatát. Persze hamar ki is zökkentett a transzból azzal, hogy letörölte a koszt az arcomról, ami kifejezetten fájt, s ennek hangot is adtam.
- Hé, a barátnőidet is így simogatod? - vonom össze a szemöldököm, s dörzsölgetni kezdtem az arcom ott, ahol hozzám ért. Bizseregni kezdett a bőröm, de ez nem az a kellemes fajta volt, amiről a romantikus regényekben írnak.
Meglepődtem a kérdésén. Nem számítottam ilyesmire tőle, hogy érdeklődni fog az egészségi állapotom iránt. Már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán itt maradt velem. Azért megvizsgálgattam a bőrömet, s itt ott találtam kisebb horzsolásokat, de egyik se tűnt komolynak.
- Szerintem nélkülöznöm kell ezentúl fél maréknyi hajat, de ezen kívül csak egy kicsit fáj a fejem. - vonom meg a vállam, mintha ez semmit se számítana. Nem akartam, hogy udvariasságból érdeklődjön irántam, mert nyilván csak azért tette. Nem hiszem, hogy különösebben érdekelte a dolog. A szemem sarkából ismét szemlélni kezdtem őt. Vajon mi járhat most a fejében? Na jó, ez így már tényleg nem lesz jó, meg kell tudnom a nevét.
- Egyébként hogy hívnak? - kérdezek rá, miközben a szoknyám szélével játszadoztam. Észrevettem, hogy kijött belőle egy cérnaszál, amit majd otthon vissza kell igazítanom. Vagy legalábbis megpróbálnom.

Sunwoo & Calli

Who's that boy...?

tényleg azt gondolni, hogy ennek a srácnak valami neveltetési problémái vannak, mert egy olyan ember akire egy kicsit is odafigyelt valaki, fele ennyire se vájkál egy idegen életében. A zavarom lassan ingerültséggé változott, s szívesen letöröltem volna azt az idegesítő vigyorát a képéről. De Calli, mégis mi történik veled? Eddig semmi hajlamot nem mutattál az agresszivitásra, most meg mégis meg akarsz ütni valakit, aki jóval jobban van nálad táplálva, s még fiú is. Nem voltam benne biztos, hogy nem kapnék vissza egy sallert, ha így cselekszem, mert a srác amolyan csendes gyilkosnak tűnik. Az ilyenekkel pedig nagyon nagyon vigyázni kell. Nem akarom idő előtt megjárni, nagyon nem, ezért inkább csak ökölbe szorítottam a kezem, s a tenyerembe vájtam az ujjaimat, hogy a fájdalom elterelje a gondolataimat a hirtelen támadt harcias kedvemtől.
- Nem mindegy az neked? Ha tudni akarod azért, mert okosabb vagyok náluk, ők meg ezzel tisztában vannak. Hogy ők csak apuci pénzén élnek és egyedül semmit nem tudnak elintézni. Ezért keresnek olyan embereket, akiknek nem adatott meg az a jólét ami nekik, és társadalmilag romba taszítják őket, ha nem teszik azt, amit nekik mondanak. - fejtem ki neki a helyzetet, pedig biztosra vettem, hogy nem igazán érdekli, csak szurkálni akarja a lelkemet, de itt az ideje, hogy én is megpróbáljak kicsit visszaadni neki ebből. - És amúgy igen, lenéznek, mert nekem nincsen arra lehetőségem, hogy egyet csettintsek és apuci mindent megvegyen nekem. Én meg nem tudok mit tenni ellenük. Ez van.
Fogalmam sincs, hogy miért meséltem ezt így el neki, mert tuti, hogy nem érdekelte, de nagyon remélem, hogy ezek után leakad már végre rólam. Elsőre komolyan örültem neki, hogy végre itt van valaki, aki más... De kezdem azt hinni, hogy ő is ugyan olyan. Hiszen szintén azon van, hogy mélyítse a lelki sebeimet, de az hatalmas különbség, hogy ő csak az igazat mondja ki, de akkor is kezdtem igazán mérges lenni már rá. A következő mondatával ismét sikerült egyre távolabb húzódnia a szívemtől, ami talán egyszer képes lett volna befogadni őt.
- Tudom, hogy szeret. Csak elég nehéz úgy véleményt mondanod, hogy 4 éve nem láttad az említett személyt, csupán telefonon beszéltél vele. Van neked egyáltalán testvéred és el tudod képzelni, hogy milyen lehet? - kérdezem felvont szemöldökkel. Biztos voltam benne, hogy ő is egy amolyan apuci pici fia féle fiú lehet, de valamiért mégis más. Ő nem a gazdagságával vágott fel, hanem az ember lelkében vájkált, s ez elég undorító viselkedési forma. Azon se csodálkoznék már, ha kiderülne, hogy az utcán nevelkedett. A következő mondatára egy keserves kacaj szakadt fel a torkomból.
- Bocsi, de te semmit se tudsz a családomról. Nem értem aggódnak, hanem a pénzükért. Hidd el, képesek lennének eladni két dollárért valami prosticégnek. - nem csak a levegőbe beszéltem, el tudtam ezt képzelni azokról az emberekről, akikkel együtt éltem, s a szüleimnek nevezik magukat. Valahol szerettem és gyűlöltem is őket. Szerettem a régi kapcsolatunk miatt, de amint megtörtét a katasztrófa, minden tönkrement. Apámnak a lába lett a gyerekei meg a felesége, anyámmal meg ugyanez a helyzet, csak a pénz az ő baja. Tegnap óta még annyi kis ételt se ettem, mint eddig szoktam, mert amúgy ám nem vagyok egy nagy étkű lány... De megkaptam, hogy most kevesebbet kell ennünk, hogy a hónap végéig kihúzzuk, mert a főnöke csökkentette a fizetését. Volt más választásom? Nem mondhatok nekik nemet, ki tudja mit tennének akkor velem?
A fiú következő gúnyolódása zökkentett ki a gondolataim közül, mire megint visszatért belém a zavar, s a piros arcszín. Mégis mi van benne, amitől ennyire meg tudok kukulni? Ideje lenne összeszednem magam, de az a kevés magabiztosság ami a dühömmel együtt jött, már tovább is állt.
- Nem úgy nézel ki, mint aki szívesen tölti az idejét bárki társaságában. - motyogom a cipőmet bámulva, s zavaromban tekergetni kezdtem az egyik (most éppen) hullámos, aranyszínű tincsemet. Még mindig a Pokolra kívántam a fiút, de most se tudtam letagadni magam előtt, hogy azért nem lehet rá azt mondani, hogy teljesen rossz ember, elvégre mégsem hagyott ott, meg nem is nagyon tett rám megjegyzéseket. Na jó, ez nem igaz, de azt a témát kerülte ami miatt megismertük egy picikét egymást, s ezért hálás voltam. Vetettem rá egy lopott pillantást... Hogy lehet valakinek ennyire angyali arca és ilyen modora? Tudtam, hogy az ázsiai fiúk vonásai sokkal csinosabbak és finomabbak a nyugatiaknál, de valahogy nem fért a fejembe ez a dolog. Ha első látásra kéne róla valamit mondanom, akkor biztosan az lenne, hogy nagyon kedves fiú lehet, mert a vonásai is azok, ha éppen nem grimaszol vagy gúnyoskodik.
Mikor letörölte az arcomat, ismét zavarba jöttem, s már a pár perccel ezelőtt megjelent Callli el is tűnt a világról. Ez a srác arra játszik, hogy folyamatosan zavart keltsen bennem a viselkedésével... Ettől megint dühös lettem, de nem volt elég erős annak a szele ahhoz, hogy ismét felülkerekedjen rajtam, viszont amikor megszólalt, a mellkasára fektettem a tenyerem, hogy hátrébb lökhessem magamtól, de én is éreztem, hogy ez elég gyenge próbálkozás volt.
- Nem vagyok benne biztos, hogy  van olyan lány, aki hosszú távon el tud viselni. - mormogom magamban, s már én is azon gondolkodtam, hogy véget vetek ennek a beszélgetésnek, mert semmi értelme itt ülnöm egy olyan alakkal, aki szintén csak vájkálni akar bennem. Ezt neked Calli, valahol megérdemled. Meg kéne már tanulnod végre megvédeni magadat, s nem bénázni megállás nélkül. A következő megjegyzését csak elengedtem a fülem mellett, de ismét pír költözött az arcomra, ezért lehajtottam a fejem, hogy takarjam az arcom. Túlságosan szégyenlős voltam mindennemű ilyen megnyilvánuláshoz és témához. Akkor néztem fel rá, amikor újra megszólalt, s nem lepleztem, forgatni kezdtem a szemeim.
- Felismerem a koreai neveket. - csak ennyit fűztem hozzá a kis monológjához, a többire nem voltam hajlandó reagálni. Minek? Úgyis kitalál valamit, amivel megint csak piszkálódni tud, ezért le akartam csökkenteni a beszélgetést a minimálisra. Nem is szóltam pár percig, egyszerűen csak élveztem azt, hogy nem hallhatom a hangját, de nem sokáig maradt ez így. Ismét sikerült felidegelnie, de ezúttal már nem voltam hajlandó folytatni ezt az amúgy is felesleges beszélgetést.
- Neked meg az alapvető illemszabályokat kéne gyakorolnod valakin. Inkább leszek egy szánalmas, csóró, lúzer, mint egy akkora tapló paraszt, mint te. - a szemeim szinte szikrákat szórtak ahogyan kimondtam ezeket a szavakat, majd felkaptam a táskámat és otthagytam a fiút. Pár méter után a gyomrom panaszosan korogni kezdett, s gondoltam, hogy majd mire hazaérek alábbhagy, de nem így lett. Az csak tovább hallatta a hangját, s éreztem ahogyan az éles kép egyszerre homályossá válik. Színes pontocskák táncoltak mindenütt, sípoló hangot hallottam a fülemmel... Forogni kezdett a világ, s a térdem egyszerűen összecsuklott.

Mit keresek én ebben az idegen ágyban? De ha jól látom, nem vagyok egyedül. Itt van mellettem ez a Sunwoo nevű fiú, akit alig fél órája ismerhetek és... Miért nincsen rajta a pólója? És én mit művelek? Miért veszem le egyesével a ruháimat, s ülök az ölébe? Pedig ezt nem akarom, nem is vall rám, hogy ilyet csináljak. Egyáltalán hol vagyunk? Ezek után már csak a mosolyát láttam, de nem a gúnyosat. Ez olyan... Más volt. Volt benne egy leheletnyi kedvesség, meg a tekintetében is... Hirtelen minden fekete lett... Hát ezt tuti csak álmodtam, ilyen nem létezik...

// Akkor nálad folytatjuk.