BEVÁSÁRLÓKÖZPONT

Freya & Emilia
"A few nice words can help a person more than you think..."

Adam & Ava

There is nothing new and nothing sure under the sun.

Nincs is jobb érzés, mikor munka közben eldöntöm azt, hogy délután meglátogatom a bevásárlóközpontot. Másik ötletem egy Malibu melletti séta volt, de a meleg, fülledt időre való tekintettel ezt az ötletemet inkább száműztem. A bevásárlás úgysem várathat sokáig, hiszen egyedül élek egy kis lakásban, Los Angeles egy csendes külvárosi részében, és sajnos tisztítószerekből és ételekből is kicsit kifogyóban vagyok. Így hát munkám lejárta után a vállamra kapom a táskámat, és taxival a áruház felé megyek, miközben a telefonomon még egy-két holnapi teendőt tisztázok le munkatársammal.
Miután kiszállok a járműből és fizetek a sofőrnek, a nagy épület főbejáratánál bemegyek, és nem sokkal később a mobilomat vissza is csúsztatom a táskámba. Határozott léptekkel sétálok be az élelmiszerüzletbe, és minden felírt terméket sikerül is megvennem kevesebb, mint fél óra alatt, amire különösképpen büszke vagyok, hiszen sokszor megfontolom a pénz alapján, hogy mennyit is vegyek egyes áruból. Nem azért mert rászorulok a spórolásra, csak úgy gondolom, hogy ezek a minimális spórolások egyszer még nagy összeget gyűjtenek össze.
Utána megejtem a tisztítószerek bevásárlását is egy másik üzletben, és a  pénztárcánál tartok, mikor éppen megint hív egyik kollégám, és immár kevésbé van kedvem a munkához, hiszen mégiscsak vége a műszakomnak! Ráadásul egy magasabb beosztottam hív - a hang alapján állapítom meg -, így kénytelen vagyok akár ilyen esetekben is elfogadni kéréseit.
- Viszontlátásra! – köszönök el az eladótól mosolyogva, miközben a csörgő mobilomat próbálom kihalászni a táskám mélyéből, eleinte kisebb-nagyobb sikerrel, a több zacskóval a kezemben. Kiérve lerakom a vásárolt dolgokat, hogy ki tudjam halászni a telefont, és nem lepődöm meg, hogy a folyamatosan ugráló kisfőnököm hív.
- Szia, Ava! Bocsánatot kérek a zavarásért, de kéne még egy cikk a következő számhoz, és mindenki betelt már. A határidő holnap lenne, össze tudnál hozni valamit? - vág le egy hosszabb monológot Rachelle a vonal túloldalán anélkül, hogy hagyott volna engem megszólalni. Nagy szokása ez, és ez hiába hangzik egy kérésnek, több ez parancsnál, és tudom, hogy kénytelen vagyok elfogadni.
- Természetesen – válaszolom, miközben próbálok a sok-sok cuccommal a kijárat felé sétálni, habár elég esetlenül megy. És hiába is mondtam ezt, az arcomról leolvasható, hogy mennyire nincs kedvem ilyen rövid idő alatt véghezvinni valamit. Nekem az ilyen dolgokhoz idő kell, ám már megszoktam, hogy gyakran nem adják meg.
Rachelle vagy negyedóráig még csak beszél és beszél, pedig abban reménykedtem, hogy hamarabb hazajutok egy finom, jeges limonádéra, mely lehűt ezen a nyári, meleg napon. És hiába, mert csak a légkondíció társaságát érezhetem az üzletek között. Miután már közel vagyok ahhoz, hogy kimenjek, kitűnik a tömegben egy szőke kobak. A Los Angelesben híressé vált színész és modell éppen velem szemben tart, és eleinte nem vetek ennek különösebb jelentőséget, hiszen munkám során sokszor találkozok hírességekkel, no meg LA-ben vagyunk, bármikor bukkanhatunk egy celebbel. De kapva kapok az alkalmon, és gyors elköszönések közben leteszem a telefont.
- Szia, Adam!  - megyek hozzá oda sietősen, és felveszem a fiú tempóját, majd folytatom egy bemutatkozással, miközben felé nyújtom a kezét – Ava Fletcher, újságíró vagyok, és örülnék, ha tudnék veled egy interjút készíteni – kezdem rutinosan, mert a hírességek nem szeretik, ha sokáig kertelünk. Sokszor hittek már rajongónak, de többen megnyugodtak mikor megtudták szándékomat. Reméltem, hogy a mostani esetben nem egy fontos találkozóra siet a másik, és lesz ideje arra, hogy pár kérdésemre válaszoljon a holnapi cikkemhez.

Szó: 539 szó // Megjegyzés: Remélem, így megfelelt

Adam & Ava

There is nothing new and nothing sure under the sun.

Kicsit hirtelen ötlet volt, hogy interjút kértem Adamről, ugyanis nem volt túl sok információm róla egy-két kósza pletykán, és néhány tájékozató jellegű mondattól eltekintve. Azonban azt tudom, egy nagyon híres filmben kapott szerepet még pár éve, de azóta nem lehet azt tudni, hogy mi is van a színészi pályájával. Azonban egy-két évre rá modellkedni kezdett, aminek miértjét szintén csak foszlányokban hallottam, de itt az ideje, hogy megtudjam, milyen is az igazi Adam Brown.
Köszönésemkor a fiú félreáll, és figyelmesen meghallgatja hozzáintézett szavaimat, ami már jó jel, mert többen figyelmen kívül hagynak a hírességek közül, merthogy ők csak megbeszélt időpontban tudnak a kérdésekre választ adni. Általában meg is szoktam a menedzserükkel beszélni, de ez a helyzet csak kényszerből alakult ki Rachelle által, aki nem szereti, ha a parancsát nem követik.
A másik arcán egy pillanatra meglepődöttséget vélek felfedezni, és meg is kérdőjelezi céljaimat vele, így inkább kifejtem gondolataimat:
- Elég nagy hírneved van a filmnek és a modellkedésnek hála, így szerintem sok rajongód meghálálná, ha pár kérdésemre tudnál választ adni – felelek kérdésére, miközben eszembe jut, hogy az iskolában biztosan sok lány odavan érte, hiszen mégiscsak modell és színész! Így ez a kényszerhelyzet, hogy írnom kell egy cikket, már nem is tűnik annyira rossz ötletnek, hiszen talán többeket érdekelni fog a srác életének egy-két részlete.
- Rendben – egyezek bele, hogy a sráccal elmenjek a fotózására. Nem az első alkalom, hogy a szabadidőmet áldozom fel a munkám miatt, de egyszerűen nem tudok betelni a munkámmal, mert mikor írok, elfeledkezek az időről, mikor beszélgetek, nem gondolom munkának. Tehát igazából boldognak gondolom magam, mert olyan munkám van, ami igazából a hobbim. Azon persze meglepődöm, hogy még autóval el is visz a célhelyszínre, de ezt nem teszem szóvá.
- És milyen interjút szeretnél? – kérdezi meg Adam az autóban már, miközben én az anyósülésen fészkelődöm. Nem mondom, hogy minden nap beülnék idegen srácok autójába, sőt… nem is tenném, de nem hiszem, hogy Adamnek lenne bármiféle hátsó szándéka. Bár az igaz, hogy kissé bizalmatlan vagyok, de mégiscsak róla van szó!
- Igazából a karrieredről kérdezgetnék, a színészetről és a modellkedésről – válaszolok, miközben kiszállunk az autóból és besétálunk az épületbe, ahol már fényképészek köszöntik a fiút. Kicsit elnyomva érzem magam, mert a ő már tudja a járást, a fotósok pedig már ismerik a fiút, én pedig csak egy foltnak tűnök a falon. Igazából nem is szeretem a rivaldafényt, ezért sem meglepő, hogy én vagyok a riporter, a híresség pedig a másik fél. Az újságokban sem soha a szerkesztő nevére kíváncsiak, hanem, hogy éppen kiről szól a cikk, nemde?
A következő kijelentésére, miszerint végignézhetem a fotózást, és közben kérdezgethetek tőle, boldogan bólogatok. Ám az öltözőbe azért nem kísértem be őt, mikor kijött, meglepettségemet próbáltam nem kimutatni, mikor egy szál alsónadrágban indult a fotózás helyszínére. Egy ideig csak szótlanul nézem, ahogyan a hasát sminkelni kezdik – amit nem értek, miért kell, de ezt sem teszem szóvá.
- Szóval első kérdésként azt szeretném feltenni, hogy ha választanod kéne: modellkedés vagy színészet? – kezdek bele, és a hagyományos, írós interjú mellett döntök, mert nincsen nálam mikrofon, hogy fel tudjam venni a hangját. Így hát kíváncsian várom a válaszát.

Szó: 513 szó // Megjegyzés: -

Adam & Ava

There is nothing new and nothing sure under the sun.

- Nekem az álmom a színészkedés volt elsősorban. És miután megvolt az első szerepem felkértek egy alsógatya reklámfotózásra. Ekkora olyan 15 éves lehettem és el is mentem rá. Az állítólag annyira jól sikerült, szerintem nem, de ez nem lényeg. Szóval annyira jól sikerült, hogy egyre több helyről kaptam ajánlatokat a modellkedéssel kapcsolatban. Mindet elfogadtam és kezdett háttérbe szorulni a színészkedés szóval elkezdtem mindet visszautasítani és mikor újra kaptam kisebb szerepeket elfogadtam a modellkedéssel kapcsolatos ajánlatokat is és azért vagyok most itt.
Az ilyen formájú interjúkon sohasem az a lényeg, hogy leírjam szó szerint azt, amit mond, hanem a lényeget írom le, és emlékezésből egészítem ki a munkahelyemen. És míg a másik lelkesen mesél a múltjáról, addig én a lehető leggyorsabban körmölöm a lényegét a történetének. Lehet, hogy ezt már tudják a rajongók, de majd rákeresek az interneten. Hiszen, miért mondjak olyan információt, amit mindenki tud? De nem baj, ha ez így is van, legalább én tudok már róla. Néha mosolyogva felpillantok, mint egy kedves, és bájos riporterkészítő – talán nem az lennék? Nos, nem mindenkivel voltam az.
- Na mesélek még az életemről és utána még kérdezz, ha van kérdésed – egészíti ki mondanivalóját, mire én csak beleegyezően bólogatok a felpillantás után. Megmozgatom a kicsit görcsössé vált kezemet, majd ismét megfogom a tollat, amellyel ismételten írni kezdek.
Megtanultam, ha a hírességek nem úgy beszélnek egy-két dologról, mint ahogyan én azt természetesnek vélem, akkor sem vágok grimaszt rá. Muszáj is volt megtanulnom, hisz akkor nem lehetnék újságíró, ha nem nyelném le a szavakat. Ez történt, mikor Adam felhozta édesapját, akivel nem túl jó a kapcsolata. Nem is igazán értettem meg az ilyeneket, mert oké, hogy nincsenek jóba, de én ezt nem kürtölném világgá. Mármint, egy hírességnek nem titokban kéne tartania az ilyeneket? Nem gondokozok ezen tovább, és valószínűleg az arcomról a fiú nem is tudja mindezt leolvasni – hiszen, mint említettem, megtanultam a magánvéleményemet megtartani -, hacsak nem gondolatolvasó.
- Szóval én Las vegasban születtem egy igen gazdag családba. Apámnak ilyen szállodái meg mijei vannak. Sose érdekelt engem mivel foglalkozik szóval lényegtelen. Mivel jómódú családból származom egy eléggé neves iskolába küldtek tanulni és egyik éven bejött egy filmrendező és beválogatott engem a filmjébe. Szüleim nem nagyon örültek neki és meg is kaptam a büntetésemet. Egy elégé szigorú gimnáziumba küldtek, de én titokban átiratkoztam a Hollywood Arts-ba, hogy itt tanuljam a színészkedést. Nagyon sok barátra tettem szert és imádok velük lenni. Benne vagyok a suli focicsapatában is, mert az kikapcsol engem és jól tudok lazítani. Mostanában az iskolai darabra készülök és magán táncórákat veszek, mert a táncolás nem nagyon megy – mondja lassabban, aminek nagyon örülök hiszen így talán el is tudom olvasni a saját írásomat. Felnézek a srácra, majd mikor befejezi, a kamera elé intiválják, én pedig csak szemlélem, hogy hogyan is működnek az ilyen események. Természetesen nem volt még alkalmam végignézni ilyesfajta fotósorozatot, de nem is hiszem, hogy gyakran elő fog fordulni. Miután megnézik az elkészült képeket, Adam rám tekint, és én egyből kihasználom az alkalmat, hogy kérdezgethetek.
- És nem gondolod úgy, hogy elég a modellkedés és a színészet? Vagy csak hobbiból vállaltál táncórákat? – kérdezek rá az igenis érdeklő gondolatra. Nem tudtam eldönteni, hogy csak azért szeretne jó táncolni, mert szerinte az jól jöhet a későbbiekben, akár filmben vagy csak szimpla hobbiként gondolta.

Szó: 540 szó // Megjegyzés: Nem voltam túl kreatív

Adam & Ava

There is nothing new and nothing sure under the sun.

- De bőven elég lenne, már csak a színészkedés is, de a színészkedésbe beletartozik az éneklés és a táncolás és ezek nem nagyon mennek nekem. Eddig remekül megvoltam e kettő nélkül, de mikor a karácsonyi musicalre próbáltunk, össze-vissza lépkedtem, nem találtam el a hangokat és ezért iratkoztam be táncórákra meg énekórákra. Nagyon élveztem az órákat és meg is látszott a tánctudásomon.
Már megszoktam, hogy folyamatosan csak írok, és írok. Az igaz, hogy többnyire billentyűzeten, rontva a saját szememet, melynek következtében kénytelen vagyok kontaktlencsét hordani, ha úgy tartja kedvem, akkor pedig szemüvegben dolgozom. Mikor megjegyzi, hogy vége a fotózásnak, felkapom a fejem a jegyzetelőmről, és csak arra leszek figyelmes, hogy Adam megragadja a karomat, és pedig a meglepettségtől tágra nyitom a szememet. Mikor meglátom, hogy bevisz az öltözőbe, kicsit kételkedve, de engedem, hogy ezt tegye.
- Csak egy nadrágot meg egy pólót veszek fel, szóval nyugodtan bejöhetsz – jegyzi meg a srác, mire kifújom az eddig bent tartott levegőt. Nem kicsit lepődtem meg ezen a tettén, és hiába csak tényleg öltözik, a falat bámulom. Nem azt akarom a kelleténél többször őt nézni, mert ilyenkor akaratlanul is eszembe jut, hogy mit szólna ehhez Nathan? Na, jó… biztosan már el is feledkezett rólam.
- Nagyjából ilyen egy napom. Még van valami, amit tudni szeretnél, sulival, színészkedéssel vagy esetleg a lányokkal kapcsolatban? - kérdezi mosolyogva, mire nekem is mosoly kúszik az arcomra. Szóval, már szeretne áttérni a lányokra? Oké, én aztán nem bánom. Szívesen kérdezem a lányokról, hiszen ez úgyis felkapott téma lehetne a cikkben, ami már egészem alakulóban van.
- Ha már a lányoknál tartunk… hogy állsz velük? – tudakolom meg tőle, és közben a karora fektetem a jegyzetemet jelezve, hogy készen állok az írásra. Általában olyan helyszíneken készít interjút a lap, ahol könnyen lehet írni vagy éppen egy ismeretlen, de annál inkább jobb helyen, ahol hangrögzítőn fel lehet venni, amit mond. De újságíró vagyok, meg tanultam alkalmazkodni a helyzetekhez. Kénytelen voltam, és az első eset eléggé mélyen érintett. Miért van még minden gondolatomban?
- Ha még van valami kérdés folytathatjuk máshol, egy kávézóban, de ha zárva van, esetleg feljöhetsz a lakásomra is – ajánlja fel, mire én próbálom lehetőleg nem félreértelmezni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a riporter ő meg az interjúalany, és akár vehetjük így is a meghívást. Azonban nem szívesen megyek ismeretlenek lakásába.
- Én egy cukrászdát ajánlanék, ismerek egy jó helyet – mondom a saját ötletemet, ráadásul kezdtem is már éhes lenni, hiszen nem terveztem meg előre a napom második felét. Mármint igen, de végül nem úgy alakultak a helyzetek, de így utólag nem is bánom.

Szó: 425 szó // Megjegyzés: Itt folytathatnánk