AULA
1 / 1 oldal • Megosztás
AULA |
Re: AULA |
Szokás szerint két menő parti közt az iskolában tengettem – sajnálatos módon még mindig – az időmet, de ha már így adódott, akkor igyekeztem ezt a helyzetet előnyömre fordítani. Néhány haverral kitaláltuk, hogy a legközelebbi bulit a parton tartanánk egy kibérelt nagy villában, ami olyan közel van a tengerhez, hogy bármikor leugorhatunk. Ehhez persze nem elég az a fajta promóció, mint a többi esetben: kiírod Facebookra az időpontot és a helyszínt, aztán már mehet is. Ezt jól meg kell szerveznie, és ha már helyet bérelünk, akkor szeretnénk, ha mások is beleadnának egy kicsit: hoznának piát vagy dögös csajokat. Ez utóbbi kategória természetesen minden buliba meg van hívva, de az iskolai népet ritkán csődítjük az ilyen helyekre. Kellemetlen lenne amellett elmenni mindennap a folyosón, akivel ki tudja mit csináltál félrészegen. Ezért is jó, ha az ember nem issza le magát a sárga földig. Utálok nem emlékezni arra, hogy mi történt velem, utálok sebezhető lenni, szóval tudom, hogy hol a határ, és mindig csak nagyon óvatosan lépem át.
Szóval ennél a tervezett kis összejövetelnél mások lesznek a szabályok, mint az eddigieknél: meghívóhoz kötjük a belépést. Tehát kell valaki, aki megcsinálja ezt nekünk. Nem mintha mi nem tudnánk letölteni egy alapot a Netről, és szétszórni, de mi nem adjuk alább az egyedinél. Senkiről sem akarunk koppintani, és ez teszi az általam szervezett bulikat királlyá. Már csak az volt a feladatom, hogy szerezzek egy tehetséges művészembert, aki hajlandó segíteni. Erre a célra megfelelt az eggyel alám járó, új lány...
- Hé, Amy... Emy... izé, mindegy – legyintettem elhessegetve a lényegtelen információt, mikor sikerült „elkapnom” a keresett személyt a középiskola aulájában. A nyüzsgő diáksereggel nem foglalkozva álltam be a másik elé, hogy megakadályozzam a továbbhaladásban, majd túllépve a név-témán, rögtön más vizekre eveztem:
- Úgy hallottam, hogy grafikusnak tanulsz, és most jól jönne, ha kisegítene egy jó rajzos – vágtam bele anélkül, hogy hagytam volna a lányt megszólalni. Egyébként sem tűnt annak a különösen beszédes fajtának, de mivel mindenképpen ismertetni szerettem volna vele a tervemet, mielőtt esetleg lekoptat szóhoz jutni se hagytam, míg végig nem mondtam, amiért megkerestem őt: - Lenne egy buli a jövő hét végén, és a meghívóknak formabontónak kellene lenniük. Szóval az érdekelne, hogy készítenél valami sablont... Persze cserébe meg lennél hívva – mondtam olyan önelégült mosollyal, mintha ezzel én tennék szívességet neki.
Végül is, új lány, jól jönne neki egy kis ismeretség itt, ha pedig kapcsolatokat szeretne építeni, akkor emberére lelt bennem, csak az nem biztos, hogy ő is tisztában van ezzel. Pedig néhány nap az iskolában elég ahhoz, hogy annyit halljon a fergeteges bulijainkról, hogy az ép eszű diák maga is el akarjon jönni. A kérdés tehát már csak az volt, hogy Emily csajszi hallott-e már ezekről az összejövetelekről és szerény személyemről, ki ezekért javarészt felelős volt, illetve hogyan áll hozzá az efféle közösségi összezörrenésekhez.
Szóval ennél a tervezett kis összejövetelnél mások lesznek a szabályok, mint az eddigieknél: meghívóhoz kötjük a belépést. Tehát kell valaki, aki megcsinálja ezt nekünk. Nem mintha mi nem tudnánk letölteni egy alapot a Netről, és szétszórni, de mi nem adjuk alább az egyedinél. Senkiről sem akarunk koppintani, és ez teszi az általam szervezett bulikat királlyá. Már csak az volt a feladatom, hogy szerezzek egy tehetséges művészembert, aki hajlandó segíteni. Erre a célra megfelelt az eggyel alám járó, új lány...
- Hé, Amy... Emy... izé, mindegy – legyintettem elhessegetve a lényegtelen információt, mikor sikerült „elkapnom” a keresett személyt a középiskola aulájában. A nyüzsgő diáksereggel nem foglalkozva álltam be a másik elé, hogy megakadályozzam a továbbhaladásban, majd túllépve a név-témán, rögtön más vizekre eveztem:
- Úgy hallottam, hogy grafikusnak tanulsz, és most jól jönne, ha kisegítene egy jó rajzos – vágtam bele anélkül, hogy hagytam volna a lányt megszólalni. Egyébként sem tűnt annak a különösen beszédes fajtának, de mivel mindenképpen ismertetni szerettem volna vele a tervemet, mielőtt esetleg lekoptat szóhoz jutni se hagytam, míg végig nem mondtam, amiért megkerestem őt: - Lenne egy buli a jövő hét végén, és a meghívóknak formabontónak kellene lenniük. Szóval az érdekelne, hogy készítenél valami sablont... Persze cserébe meg lennél hívva – mondtam olyan önelégült mosollyal, mintha ezzel én tennék szívességet neki.
Végül is, új lány, jól jönne neki egy kis ismeretség itt, ha pedig kapcsolatokat szeretne építeni, akkor emberére lelt bennem, csak az nem biztos, hogy ő is tisztában van ezzel. Pedig néhány nap az iskolában elég ahhoz, hogy annyit halljon a fergeteges bulijainkról, hogy az ép eszű diák maga is el akarjon jönni. A kérdés tehát már csak az volt, hogy Emily csajszi hallott-e már ezekről az összejövetelekről és szerény személyemről, ki ezekért javarészt felelős volt, illetve hogyan áll hozzá az efféle közösségi összezörrenésekhez.
Matthew Wesley
BOYS
❝♦ MUNKA, HOBBI : party
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29
Re: AULA |
Matthew & Emilia
"The job of the artist is always to deepen the mystery..."
"The job of the artist is always to deepen the mystery..."
Grafika. Sokan úgy gondolják, hogy tehetségesnek kell születnünk ahhoz, hogy nagyot alkothassunk a jövő szempontjából, amit majd évek múltán is minden ember emlegetni fog. A rajzhoz pedig még több tehetség kell, de ha nincsen meg valakiben, akkor nem is kell erőltetnie, mert nem fog mennie. Sokan gondolkodnak így, pedig ha tudnák, hogy nem is erre van szükség! Soha nem ismertem a szüleimet, így nem tudhatom, hogy örököltem –e a velem született érdeklődést a művészetek, s főként a grafika iránt, vagy az évek késztettek erre. Azt viszont biztosan állítom, hogy a szorgalom a legfontosabb és a kitartás, ha a rajzról van szó. Nem elég egy jó gondolat, egy fejben megszületett alkotás, hanem papírra is kell vetnie azt minden egyes apró részletével. Nem elég azonban a kép sem, kellenek a hatások, a színtónusok, a fények… Kell, hogy érezzük, hogy élet van benne és kell, hogy legyen mondandója. Rejtett üzenete nélkül mit ér egy gyönyörű festmény? A fényképek mit érnek, ha nincsen mélységük? Mit ér egy alkotás, ha nem tudod, hogy miért is alkották meg? Mindennek jelentése van, de az az a pont, ahol sokan feladják. Nem akarják, hogy gyengeelméjűnek nevezzék, ha a munkája összecsapottnak tűnik, de az igazán figyelmeseknek nem az. Nem merik elmondani, hogy mit éreznek, mert azt gondolják, hogy mások legyintenének rá és tovább ballagnának. Azonban nekem ez volt az egyetlen, ami biztos pontot jelentett az életemben. A rajzok alkotta világ volt az egyetlen örömöm a fájdalmas napjaimban, ezért sem fogom abbahagyni semmi áron. Ez az én hangom, ezzel mondom ki, hogy mire gondolok és ezáltal sokkal jobban megismerhetnek az emberek, mintha perceken keresztül beszélgetnének velem. A grafika az én életem.
Gondolkozva sétáltam a folyosókon, s próbáltam senkire sem rá pillantani. Azonban a közeg valamilyen módon megnyugtatott: van helyem a világban. Köztük élhetek, nem kezelnek másként, mint a többi diákot és nem tudják, hogy milyen múlt áll a hátam mögött. Megkönnyebbülés számomra, hogy így van, hiszen vége úgy élhetem, mint egy átlagos lány. Nem egy azok közül, akiknek a szülei eldobták őt maguktól.
Kíváncsian pillantottam fel a fiúra, aki utamat állta, miközben a folyosót róttam, de nem is kellett rákérdeznem, hogy miért tette, mert rögtön megmagyarázta nekem. Figyelmesen hallgattam, amint egyre többet és többet mondott, miközben fejemben egy kósza gondolat motoszkált. Én nem tartozom a hozzá hasonlókhoz. Én nem megyek olyan helyekre, összejövetelekre, ahol tudom, hogy ott lesznek ők is. Én nem vagyok olyan, mint ők.
- Miért rám gondoltál? – kérdeztem óvatosan, mintha azt sejtettem volna, hogy valamit kiderített rólam, s ezzel akarja elérni, hogy be is bizonyíthassa, hogy igaza van. A gondolat azonban, mint eső Los Angeles felett, gyorsan el is illant, hiszen senki nem akar megismerni. Senki nem akar az új lány közelébe férkőzni, bármilyen témával kapcsolatban. Akkor ő valójában miért tette?
Gondolkozva sétáltam a folyosókon, s próbáltam senkire sem rá pillantani. Azonban a közeg valamilyen módon megnyugtatott: van helyem a világban. Köztük élhetek, nem kezelnek másként, mint a többi diákot és nem tudják, hogy milyen múlt áll a hátam mögött. Megkönnyebbülés számomra, hogy így van, hiszen vége úgy élhetem, mint egy átlagos lány. Nem egy azok közül, akiknek a szülei eldobták őt maguktól.
Kíváncsian pillantottam fel a fiúra, aki utamat állta, miközben a folyosót róttam, de nem is kellett rákérdeznem, hogy miért tette, mert rögtön megmagyarázta nekem. Figyelmesen hallgattam, amint egyre többet és többet mondott, miközben fejemben egy kósza gondolat motoszkált. Én nem tartozom a hozzá hasonlókhoz. Én nem megyek olyan helyekre, összejövetelekre, ahol tudom, hogy ott lesznek ők is. Én nem vagyok olyan, mint ők.
- Miért rám gondoltál? – kérdeztem óvatosan, mintha azt sejtettem volna, hogy valamit kiderített rólam, s ezzel akarja elérni, hogy be is bizonyíthassa, hogy igaza van. A gondolat azonban, mint eső Los Angeles felett, gyorsan el is illant, hiszen senki nem akar megismerni. Senki nem akar az új lány közelébe férkőzni, bármilyen témával kapcsolatban. Akkor ő valójában miért tette?
Emilia Brooks
GIRLS
❝♦ MUNKA, HOBBI : grafika; művészetek
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Los Angeles
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 13
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Los Angeles
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 13
Re: AULA |
Nem esett nehezemre leszólítani ismeretleneket. Sosem voltam az a gátlásokkal veszélyezett fajta. Könnyen elegyedtem beszélgetésbe bárkivel, bár azt nem mondom, hogy különösen magasröptű csevegésbe bonyolódtam volna az illetővel. Kevés emberrel beszélgettem komoly témákról. A legtöbbekkel csak néhány közül válogattunk: bulik, csajok és minden, ami a kettő között van. A szüleim vitáira már oda sem figyeltem, ahogyan ők sem rám. Kizártam őket az életemből, és élveztem ezt, amim van: az elég pénzt, hogy arra szórjam, amire csak akarom. Nem is tudtam volna másképp elképzelni az életemet.
Mikor viszont az új lány gyanakvóan szegezte nekem logikus, de engem meglepő kérdését lepörgött előttem, hogy bizony neki teljesen más előélete lehet, mint azoknak a csajoknak, akikkel általában beszélgetek. Ők sosem kérdezik a dolgok miértjét, csak sodródnak az árral. Nem mondom, hogy az ismeretségi körömbe tartozó lányok nagy része szajha – bár többen így nevezik őket – de nem lenne nehéz megkapni őket, ha akarnám. Viszont én nem akarok olyat, akin már a fél iskola átment. És ennyi, egyetlen megszólalás, egy kérdés ahhoz, hogy valaki tudassa velem, ő nem olyan, mint a többiek, nem olyan lány, akikkel általában dolgom van. Ő más, és talán nem is akar megváltozni. Én azonban nem is akartam megváltozni, és nem is akartam tőle semmit, ezért teljes lelki nyugalommal feleltem:
- Miért ne? – rántottam meg a vállamat flegmán visszakérdezésem közepette, de mivel volt egy olyan érzésem, hogy ezt a másik nem különösebben fogja értékelni, inkább összeszedtem magamban az ésszerű és normális, eléggé kidolgozott, kíváncsiságot kielégítő választ, majd azt is a grafikus tudtára hoztam:
- Amúgy egyrészt, mert új lány vagy, az ilyeneknek mindig szükségük van a beilleszkedéshez egy-két jó bulira – jegyeztem meg, mint szakértő a témában. Bár ahogyan végignéztem rajta, és az óvatosságra a szemében, az jutott eszembe, hogy talán semmi kedve beilleszkedni közénk. Na jó, kinek hazudok? Csak az igazi lúzerek nem akarnak olyanok lenni, mint mi? Ő azonban mintha úgy nézett volna végig rajtam, mintha egy egészen más bolygóról jöttem volna. Sőt mi több, mintha hátsó szándékaim lettek volna. Jobbnak láttam, ha mindent tisztázok a helyzettel kapcsolatban.
- Másrészt pedig mert körbekérdezősködve a grafikára járó ismerőseimnél, volt, aki téged ajánlott – mondtam, bár azt nem tettem hozzá, hogy igazából többek nevét említette, de a pasikat alapból kizártak. Elvégre is miért akarnék még eggyel több kant látni a bulin? Akkor már egy csini, grafikus csaj jöjjön inkább. Mert ez az Emi... csajszi legalább csinos volt, még ha visszafogottságával leplezni is próbálta. Ezt viszont még nem tudtam, mikor eldöntöttem, hogy hozzáfordulok, akkor is még csak éppen ennyire ismertem, mint most: látásból. Szóval egy haverom ismerősének a húga jár grafika szakra, és ő sorolt neveket a jó rajzosok közül. Mivel ennek a... á, megvan, Emiliának a neve elég ismeretlen volt, tudtam, hogy őt is „fel kell vennem” az ismerőseim „listájára” csak hogy minél több ember legyen a kapcsolatrendszeremben.
- Szvóal mit mondasz? – kérdeztem rá reménykedve, egy széles vigyorral.
Mikor viszont az új lány gyanakvóan szegezte nekem logikus, de engem meglepő kérdését lepörgött előttem, hogy bizony neki teljesen más előélete lehet, mint azoknak a csajoknak, akikkel általában beszélgetek. Ők sosem kérdezik a dolgok miértjét, csak sodródnak az árral. Nem mondom, hogy az ismeretségi körömbe tartozó lányok nagy része szajha – bár többen így nevezik őket – de nem lenne nehéz megkapni őket, ha akarnám. Viszont én nem akarok olyat, akin már a fél iskola átment. És ennyi, egyetlen megszólalás, egy kérdés ahhoz, hogy valaki tudassa velem, ő nem olyan, mint a többiek, nem olyan lány, akikkel általában dolgom van. Ő más, és talán nem is akar megváltozni. Én azonban nem is akartam megváltozni, és nem is akartam tőle semmit, ezért teljes lelki nyugalommal feleltem:
- Miért ne? – rántottam meg a vállamat flegmán visszakérdezésem közepette, de mivel volt egy olyan érzésem, hogy ezt a másik nem különösebben fogja értékelni, inkább összeszedtem magamban az ésszerű és normális, eléggé kidolgozott, kíváncsiságot kielégítő választ, majd azt is a grafikus tudtára hoztam:
- Amúgy egyrészt, mert új lány vagy, az ilyeneknek mindig szükségük van a beilleszkedéshez egy-két jó bulira – jegyeztem meg, mint szakértő a témában. Bár ahogyan végignéztem rajta, és az óvatosságra a szemében, az jutott eszembe, hogy talán semmi kedve beilleszkedni közénk. Na jó, kinek hazudok? Csak az igazi lúzerek nem akarnak olyanok lenni, mint mi? Ő azonban mintha úgy nézett volna végig rajtam, mintha egy egészen más bolygóról jöttem volna. Sőt mi több, mintha hátsó szándékaim lettek volna. Jobbnak láttam, ha mindent tisztázok a helyzettel kapcsolatban.
- Másrészt pedig mert körbekérdezősködve a grafikára járó ismerőseimnél, volt, aki téged ajánlott – mondtam, bár azt nem tettem hozzá, hogy igazából többek nevét említette, de a pasikat alapból kizártak. Elvégre is miért akarnék még eggyel több kant látni a bulin? Akkor már egy csini, grafikus csaj jöjjön inkább. Mert ez az Emi... csajszi legalább csinos volt, még ha visszafogottságával leplezni is próbálta. Ezt viszont még nem tudtam, mikor eldöntöttem, hogy hozzáfordulok, akkor is még csak éppen ennyire ismertem, mint most: látásból. Szóval egy haverom ismerősének a húga jár grafika szakra, és ő sorolt neveket a jó rajzosok közül. Mivel ennek a... á, megvan, Emiliának a neve elég ismeretlen volt, tudtam, hogy őt is „fel kell vennem” az ismerőseim „listájára” csak hogy minél több ember legyen a kapcsolatrendszeremben.
- Szvóal mit mondasz? – kérdeztem rá reménykedve, egy széles vigyorral.
Matthew Wesley
BOYS
❝♦ MUNKA, HOBBI : party
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29
Re: AULA |
Matthew & Emilia
"The job of the artist is always to deepen the mystery..."
"The job of the artist is always to deepen the mystery..."
Sosem így képzeltem el a diákoktól nyüzsgő iskolákat, ahol fiúk is tanulhatnak. Az árvaház szigorúan védett volt, se ki, se be nem járhatott idegen és a tanári kar is nőkből állt, mintha a fiúk nem érdekelték volna meg, hogyha egyszer elhagyták őket, akkor őket is befogadják. Sajátságos nevelést kaptunk, de mindig is úgy gondoltam, hogy már ezért is hálásnak kell lennem. Minden egyes nap, ha nem is a legjobb körülmények között éltünk, de nem az utcán kellett élnem és taníttatást is kaptam. A nevelők szeretete miatt pedig csak annyit kellett tennem, hogy nem mozdultam ki az épületből, hanem a kis szobámban maradtam mindvégig vagy az intézmény könyvtárjában töltöttem az időmet. Sokszor volt olyan alkalom, amikor annyira belefeledkeztem egy regény olvasásába, hogy csak a könyvtáros nő fogta meg a vállamat és kért meg, hogy hagyjam el a helyiséget, mert be szeretne zárni. Utána visszavonultam a szobába, ahol még három másik lánnyal együtt zártak össze, de mintha nem is ismertük volna egymást, alig beszéltünk. Hallottuk a másik történetét, de egyikünk sem mertem hozzászólni a másikhoz, mintha attól féltünk volna, hogy ezzel is szabályt sértünk. Megértettem azonban azt, hogy nem tették meg, mert ugyanolyan megpróbáltatásokon kellett átmenniük, mint minden olyan lánynak, akit az árvaházba vittek. Alázatosan és szorgalmasan kellett dolgoznunk, mert attól tartottunk, hogyha nem tesszük meg, akkor eltanácsolnak és nem lesz hol laknunk. Sértettek és összetört szívűek voltunk, mert a szüleink amellett döntöttek, hogy nem vállalják el a neveltetésünket, pedig még az okát sem tudtuk. Féltünk, rettegtünk attól minden nap, hogy ami eddig megadatott, az már holnap nem is lehet a miénk. Elzárkóztunk a világtól, mert tisztában voltunk vele, ha a saját szüleink úgy érzik, hogy nincsen szükségük ránk, akkor már másban nem is szabad bíznunk. Nem kellünk nekik, akkor miért kellenénk másnak?
A könnyebb utat választottam ebben a helyzetben: elmenekültem. Nem is akartam többé hátranézni, csak mentem és mentem, rohantam, mintha az életem múlott volna rajta és végül ebben a városban találtam meg a békét egy nevelőanyával. Ő azonban olyan volt nekem, mintha mindig is az édesanyám lett volna. Bár nem tudtam, hogy milyen lehet az a nő, aki felnevelt volna, de ő tökéletes beszélgetőtársnak és törődő személynek bizonyult. Nem tudtam, hogy másnak milyenek a szülei, de én örültem annak is, hogy van, aki valójában figyel rám és meghallgat. Az ő érdeme volt, hogy ide járhattam iskolába, de teljesen új volt nekem a közeg. Nemcsak a Hollywood Arts nyüzsgő hangulata, az életvidám és nevetgélő arcok, de az is, hogy itt mindenki beszélgetett mindenkivel, sőt még fiúk is járhattak ide. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam emiatt, de a tény, hogy itt lehet, mindig elhomályosította ezt a gondolatot.
- Rendben – bólintottam rá, miután a fiú kifejtette, hogy miért választott engem. Sosem gondoltam volna, hogy mások ajánlanának engem, mint grafikust, még ha nem is ismernek és a rajzaimat is alig látták. Nem tudhattam hát, hogy ki volt, aki az én nevemet említette neki, de hálás voltam mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy tehetséges vagyok. Ezáltal úgy éreztem, hogy figyelnek rám és törődnek azzal, hogy mit teszek – Mit kéne rajzolnom? – kérdeztem bátortalanul, mert még nem ismertem a fiúk gondolkodását és nem gondoltam rá, hogy egy ilyen összejövetelre milyen meghívót illene rajzolni. Az ilyen iskolai „bulikról” pedig nem is hallottam, hiszen nálunk semmilyen hasonló témájú rendezvényt nem szervezhettünk. Nem sokaknak fordult meg a fejében, de jobbnak látták, hogyha ismertetik ezt velünk, ezért nem is került rá sor az évek alatt, amelyeket az árvaházban töltöttem. Vajon hogyan nézhet ki egy ilyen „buli”?
A könnyebb utat választottam ebben a helyzetben: elmenekültem. Nem is akartam többé hátranézni, csak mentem és mentem, rohantam, mintha az életem múlott volna rajta és végül ebben a városban találtam meg a békét egy nevelőanyával. Ő azonban olyan volt nekem, mintha mindig is az édesanyám lett volna. Bár nem tudtam, hogy milyen lehet az a nő, aki felnevelt volna, de ő tökéletes beszélgetőtársnak és törődő személynek bizonyult. Nem tudtam, hogy másnak milyenek a szülei, de én örültem annak is, hogy van, aki valójában figyel rám és meghallgat. Az ő érdeme volt, hogy ide járhattam iskolába, de teljesen új volt nekem a közeg. Nemcsak a Hollywood Arts nyüzsgő hangulata, az életvidám és nevetgélő arcok, de az is, hogy itt mindenki beszélgetett mindenkivel, sőt még fiúk is járhattak ide. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam emiatt, de a tény, hogy itt lehet, mindig elhomályosította ezt a gondolatot.
- Rendben – bólintottam rá, miután a fiú kifejtette, hogy miért választott engem. Sosem gondoltam volna, hogy mások ajánlanának engem, mint grafikust, még ha nem is ismernek és a rajzaimat is alig látták. Nem tudhattam hát, hogy ki volt, aki az én nevemet említette neki, de hálás voltam mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy tehetséges vagyok. Ezáltal úgy éreztem, hogy figyelnek rám és törődnek azzal, hogy mit teszek – Mit kéne rajzolnom? – kérdeztem bátortalanul, mert még nem ismertem a fiúk gondolkodását és nem gondoltam rá, hogy egy ilyen összejövetelre milyen meghívót illene rajzolni. Az ilyen iskolai „bulikról” pedig nem is hallottam, hiszen nálunk semmilyen hasonló témájú rendezvényt nem szervezhettünk. Nem sokaknak fordult meg a fejében, de jobbnak látták, hogyha ismertetik ezt velünk, ezért nem is került rá sor az évek alatt, amelyeket az árvaházban töltöttem. Vajon hogyan nézhet ki egy ilyen „buli”?
Emilia Brooks
GIRLS
❝♦ MUNKA, HOBBI : grafika; művészetek
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Los Angeles
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 13
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : Los Angeles
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 13
Re: AULA |
Soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy valakit ne villanyozzon fel a buli híre, vagy a megtiszteltetés, hogy ő rajzolhatja a meghívót, és ehelyett afelől tudakolózott, hogy mégis ki ajánlotta. Furcsának találtam ez a lányt, és volt benne valami rendkívül elveszett. Vagy csak bebeszéltem ezt magamnak. Mindenesetre cseppet sem illet ide, a Hollywood Arts színes, önbizalom-teljes csapatába. Nem mintha túl sok grafikust ismertem volna, de úgy gondoltam, hogy ők is ilyenek. Nem tartottam ezt sztereotípiának, viszont megmutatkozott, hogy igenis akad kivétel. Viszont éppen emiatt nem tudtam, hová rakjam a hierarchiában. Még nem járt ide kellő ideje ahhoz, hogy semmiségével a lúzerek szintjére süllyedjen, viszont ha így folytatja sosem lesz menő... legalábbis segítség nélkül biztosan nem. Én meg nem mindig vagyok olyan nagylelkű, hogy korrepetálásért cserébe segítek társadalmi helyzetet cserélni.
- Azért ám – vigyorodtam el, mikor Emy csajszi rábólintott az ajánlatomra, és így elvállalta a meghívó készítését. Én csak eddig a pontig gondolkodtam, és mikor rá pár másodpercre következett a kérdés, hogy mégis milyen rajzot várunk tőle teljességgel spontán hagyták el a szavak a számat, mondhatni improvizáltam:
- Fogalmam sincs; amit akarsz. A buli a végzős évről fog szólni, de a meghívónak valami menő, dizájnosnak kellene lennie. Tudod, olyannak, amit meglátva a meghívottak azt gondolják: „hm, egy ilyen exkluzív partin ott a helyem” – vettem elő a színészi képességeimet, miközben eljátszottam a elkötelezett partira járó reagálását. Évek óta jártam már ebbe a suliba, és így vele együtt a színi órákra is, idővel hát belém vertek egy kis tudást, bár a megjátszással azelőtt sem volt problémám, de komolyabban nem gondolkodtam sosem a színészkedésben. Nem volt belőle rossz, de sokkal jobb szerettem magam lenni, mint valaki más, csupán egy szerep, egy burok, melybe belebújok. Na, persze, nem mintha az lett volna minden, amit a felszínen mutattam. Igazából senki sem ismerte az igazi Matthew Wesley-t. Senkinek sem mutattam meg, és nem is terveztem, hogy sort kerítek rá.
- Szóval csak legyen baró, oké? Ha megadod a telefonszámod vagy e-mailcímed, elküldöm, hogy mi legyen még a papíron, helyszín, időpontok meg ilyenek – vezettem tovább beszélgetésünk fonalát, és félvállra eresztett táskám cipzárját elhúztam, hogy előhalásszak belőle egy tollat meg egy füzetet. Mivel az a kevés füzet, amit magammal cipeltem majdnem üres volt, nem volt nehéz kitépnem egy tiszta lapot, amit aztán Emilia felé nyújtottam.
- Nyugi, nem fogom kinyomni a Twitteremre – ígértem, mielőtt a másik fejében megfordult volna, hogy vissza akarok csak élni a tőle megszerzett személyes adatokkal. Nem nagyon festett annak a fajtának, aki oda van ezen közösségi portálokért, és jól érzi magát, ha minden sarkszéli tudja az elérhetőségét, ezért gondoltam, nem árt biztosítanom, hogy ezúttal csak tisztességes szándékaim vannak. Máskülönben, hogyan juttassam el hozzá az infókat, melyeket egyébként fejből meg sem tudok jegyezni?
A lényeg az volt, hogy a meghívó jól nézzen ki. Bíztam az ismerősömben, aki ezt a lányt ajánlotta, úgyhogy most már csak az volt hátra, hogy lássam neki milyen elképzelése is van egy ütős parti meghívótervéről. Majd most meglátjuk...
- Azért ám – vigyorodtam el, mikor Emy csajszi rábólintott az ajánlatomra, és így elvállalta a meghívó készítését. Én csak eddig a pontig gondolkodtam, és mikor rá pár másodpercre következett a kérdés, hogy mégis milyen rajzot várunk tőle teljességgel spontán hagyták el a szavak a számat, mondhatni improvizáltam:
- Fogalmam sincs; amit akarsz. A buli a végzős évről fog szólni, de a meghívónak valami menő, dizájnosnak kellene lennie. Tudod, olyannak, amit meglátva a meghívottak azt gondolják: „hm, egy ilyen exkluzív partin ott a helyem” – vettem elő a színészi képességeimet, miközben eljátszottam a elkötelezett partira járó reagálását. Évek óta jártam már ebbe a suliba, és így vele együtt a színi órákra is, idővel hát belém vertek egy kis tudást, bár a megjátszással azelőtt sem volt problémám, de komolyabban nem gondolkodtam sosem a színészkedésben. Nem volt belőle rossz, de sokkal jobb szerettem magam lenni, mint valaki más, csupán egy szerep, egy burok, melybe belebújok. Na, persze, nem mintha az lett volna minden, amit a felszínen mutattam. Igazából senki sem ismerte az igazi Matthew Wesley-t. Senkinek sem mutattam meg, és nem is terveztem, hogy sort kerítek rá.
- Szóval csak legyen baró, oké? Ha megadod a telefonszámod vagy e-mailcímed, elküldöm, hogy mi legyen még a papíron, helyszín, időpontok meg ilyenek – vezettem tovább beszélgetésünk fonalát, és félvállra eresztett táskám cipzárját elhúztam, hogy előhalásszak belőle egy tollat meg egy füzetet. Mivel az a kevés füzet, amit magammal cipeltem majdnem üres volt, nem volt nehéz kitépnem egy tiszta lapot, amit aztán Emilia felé nyújtottam.
- Nyugi, nem fogom kinyomni a Twitteremre – ígértem, mielőtt a másik fejében megfordult volna, hogy vissza akarok csak élni a tőle megszerzett személyes adatokkal. Nem nagyon festett annak a fajtának, aki oda van ezen közösségi portálokért, és jól érzi magát, ha minden sarkszéli tudja az elérhetőségét, ezért gondoltam, nem árt biztosítanom, hogy ezúttal csak tisztességes szándékaim vannak. Máskülönben, hogyan juttassam el hozzá az infókat, melyeket egyébként fejből meg sem tudok jegyezni?
A lényeg az volt, hogy a meghívó jól nézzen ki. Bíztam az ismerősömben, aki ezt a lányt ajánlotta, úgyhogy most már csak az volt hátra, hogy lássam neki milyen elképzelése is van egy ütős parti meghívótervéről. Majd most meglátjuk...
Matthew Wesley
BOYS
❝♦ MUNKA, HOBBI : party
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29
❝♦ TARTÓZKODÁSI HELY : wherever I want
❝♦ HOZZÁSZÓLÁSOK : 29