PARKOLÓ

Aki szerzett jogsit (vagy nem), az itt parkolhat le a menő verdájával.

tony & matt

i’m gonna pop some tags

Még egy iskolai nap vége. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor a csengőszó kettészakította a történelemtanár monológját a II: világháború következményeiről. Már-már természetfeletti sebességgel cuccoltam be a tatyómba, és két haverommal az oldalamon léptem ki a folyosóra. Számtalan másik teremből özönlöttek ki a diákok, és lassan a hazainduló tanulók ellepték a helyet. A szekrényembe betoltam a táskámat minden tartalmával együtt. Minek az? Nem terveztem tanulást a délutánra. Ehelyett inkább néhányan megbeszéltük, hogy leugrunk a tengerpartra, hogy kiélvezzük a nyár utolsó sugarait ezen a szeptemberi napon.
Mutatóujjamon forgatva a slusszkulcsomat törtem utat magamnak az emberek között, és léptem ki magabiztosan a napfény által beragyogott parkolóba. Különböző típusú és színű autók forgatagába néhány ember jelenléte vegyült, mindez azonban nem terelte el a figyelmemet a célpontomról, a frissen lakkozott metálfekete, lehajthatós tetejű autómról. A kicsikét 18. születésnapomra kaptam a régi kocsim helyett drágalátos szüleimtől, akik szerint pénzen meg lehet vásárolni a szeretetet. Ezzel a csodával repesztve a városban néha elgondolkozom rajta, hogy igazuk lehet.
Könnyed, ruganyos léptekkel haladtam egyenesen az autóm felé, mikor társalgás nesze ütötte meg a fülemet, és a hangok közül kiszűrtem Mr. Tökéletes-Vagyokét, akivel a balszerencse úgy hozta, hogy egy színi órára jártunk. Nem voltak vele vitáim mindeddig, de nem sokba került néhány alkalommal, ezúttal pedig kifejezetten olyan hangulatom volt, hogy szívesen belekötöttem volna valakibe. A parkolóban lebzselő sportoló meg a haverjai pedig tökéletes alkalmat nyújtottak számomra. Megtorpantam hát két lépés közben, és a két csávóval, akik velem tartottam odabattyogtunk rövid eszmecserét követően a mozgásmániás bagázshoz.
- Hé! A srácoktól úgy hallottam, a hétvégi meccsen csúnyán veszteni fog a csapatunk. Nem tudod véletlenül, hogy mi az alapja ezen rémhírnek? – tudakoltam szemrebbenés nélkül a megdolgozott izomzatú csapatkapitányra nézve és ártatlan érdeklődést kényszerítve a vonásaimra, de közben a szám sarka már sunyi mosolyra húzódott.
Anthony King meg a puccos sportolói olyan nagyra vannak magukkal. Sosem szívleltem igazán az ilyeneket. Főleg nem a csapatkapitányt, mióta az azt hiszi, ő a világközepe. Szóval mióta is? Ja, mióta idejár! Elég hamar nyilvánvalóvá tette, hogy milyen nagyra van magával, de a nyilvánvalón túl nem látott semmit, így észre sem vette, hogy az orra elől oroztam el a népszerűséget. Na, azért nem vagyok én eltelve magammal tudom, hogy ő is az iskolai „elithez” tartozik, de hát melyik izomagy nem? Csak belépett a csapatba, körbe-körbe futkos a pályán, és máris kiérdemelte ezt. S erre büszke? Na ne már! Nem mintha én büszkélkedhetnék bármivel – jó bulikon, jó haverokon és jó csajokon kívül – de én nem is teszek úgy, mintha ezzel hivalkodnom kellene.
Ami pedig Anthony félreértesülését illeti a népszerűségi ranglistát illetően, jobb lesz, ha most mindjárt tisztázunk egy-két dolgot, gondoltam felvont szemöldökkel várva, hogy na vajon erre mit reagál a másik.

TONY&MATT

A kényelmem érdekében hátamat a fekete Range Roveremnek támasztottam, lábaimat kereszteztem, ahogy aztán a karjaimat is a mellkasom előtt, s bár az egyik csapatomban lévő hátvéd valamit bőszen taglalt az összegyűlt társaságunknak, az én gondolataim messze elkalandoztak az ő bárgyú vicceitől.
Közönyösen végig néztem körünkön, végül hümmögésem az elégedettségem jeleként tört ki a felszínre.
Tetszett, amit láttam.
Tetszett, hogy hiába is adtam át a figyelmet, csupán pár pillanat erejéig ennek a mellettem lévő mitugrásznak (mert hát én olyan jótékony lélek vagyok) még így is én álltam a középpontba, még így is felém fordultak, teljes egészében az én véleményemre, reakciómra összpontosítottak és vártak arra a tettemre, amit aztán követhettek.
Ugyan miért is ne lennék akkor elégedett? Hiszen nincs olyan dolog, amivel ne lennék megelégedve százszázalékosan.
A gimi football csapatkapitányaként a jegyeim több mint jók, és ráadásként még azt se felejtsük el, hogy úszásban, illetve a kosárlabdában is jeleskedek. És a társaság középpontja is én vagyok. Mi másra lenne még szükségem?!
Igaz barátokra? Ugyan már! Egy év és elhúzok innen, úgyse tartanám a kapcsolatot senkivel sem. Nincs szükségem rájuk, pont fordítva: nekik van szükségük rám. Szóval én teszek nekik szívességet azzal, hogy szárnyaim alá veszem őket. Szerencsétlenek… még a végén elvesznének nélkülem ebben a hatalmas, kegyetlen gimnáziumban. Akárcsak a nagybetűs életben is. De erre majd jöjjenek rájuk maguk, ám akkor én már nem leszek itt nekik. Ne is számítsanak rám!
- Elég lesz már, Mike! – állítottam le szenvtelenül a tőlem vagy egy fejjel alacsonyabb srácot. - Most minimum ötven agysejtem pusztult el, miközben hallgattalak. – A neki címzett fintorom ellenére is a körülöttem lévők felnevettek… még Mike is erélyes röhögésbe kezdett, így immár elborzadt képemmel is szembesülhetett.
Ez tényleg hülye, gondoltam magamba, mialatt figyeltem a barna, tüsi hajú csapattársam idétlen vihogását. Épp most oltottam be valamilyen szinten, erre meg… Néha már tényleg idegesít, hogy annyira be akarnak vágódni nálam - csak azért, hogy magam mellé emeljem őket -, hogy lassan az összes méltóságukat elveszítik. Ha már nem veszítették el eleve.
Szánalmasok az ilyen emberek. Ezekből nem lesz semmi, sose fognak elérni semmit, főleg ha mások hátán akarnak várni arra, hogy igenis legyenek valakik.
Bár ha úgy vesszük… nekem ez csak jó. Kevesebb konkurencia.
S ha már a konkurenciánál tartunk…
- Hé! A srácoktól úgy hallottam, a hétvégi meccsen csúnyán veszteni fog a csapatunk. Nem tudod véletlenül, hogy mi az alapja ezen rémhírnek? – Hát persze, hogy ennek is most kellett felbukkannia. Nem volt elég, hogy így is lefáraszt ez a sok idióta körülöttem, még jöjjön egy újabb, aki ráadásul még rosszabb is, mint a többé: ez még játssza is az agyát!
Komolyan, néha elcsodálkozom azon, hogy miként vagyok képes ép ésszel bírni ennyi alul maradott gyíkot.
Érdektelenül fordítottam fejemet az újonnan érkezett taghoz, s miután jelentőségteljesen, rezzenéstelen arccal végig mustráltam a nyurga, ám mégis túlontúl magabiztos kiállással rendelkező srácot, tekintetemet továbbra se vettem le képéről, miközben a jól hallható kérdésemet mégis másnak intéztem:
- Ki ez a kölyök, Finn?
- Matt Wesley. – Oké, azzal én is tisztában voltam, hogy Wesley a vezetékneve, de hát nem tarthatok én mindenkit számon! Ez nem az én reszortom volt; egyrészt felesleges is olyanokat megjegyeznem, akik számomra érdektelenek, másrészt ez is egyfajta elismerést jelent a részemről. Vagy éppen nem… csak vegyük ennek a Mike példáját: őt szimplán csak azért tudom, hogy ki ő, mert az anyám ismeri az ő anyját. Így hát megesketett drága szülőm, hogy karoljam fel ezt a… ezt a hiperaktív alakot, mert nincs más barátnője, aki elviselné folytonos panaszkodását. Szóval inkább Mike halatyát hallgattam nap mint nap, mintsem az anyámat. Szeretem meg minden… csak az idegeimre megy az örökös jajveszékeléseivel. Amit köszönhetek a szintén „drága” apámnak, illetve a lelépésének… De könyörgöm! Már tíz éve volt!
Na, mindegy. ..
Matt Wesley… - ízlelgettem magamban nevét gondolataim elterelése érdekében, s nem sokra rá be is ugrott az irodalom órán, előttem pattogó srác képe. Hurrá… egy újabb feltűnési diszkbetegséggel rendelkező srác...
Fáradt sóhajom jelezte számára, mennyire nem volt ínyemre felbukkanása, majd lomhán elrugaszkodtam kocsim oldalától, hogy behozzam azt a pár métert kettőnk között.
Lényegesen felé magaslottam, szinte árnyékot vetettem rá, ámbár nem nevezhető alacsonynak, még így is le kellett rá néznem, mely még inkább bizonyította azt, hogy melyikünk is van magasabban. Nem csak fizikailag, de az iskola hierarchiájában is.
- Bizonyára rossz a forrásod, Wesley… ami nem is meglepő, tekintve, hogy ki vagy - horkantottam lekezelően, jelentőségteljes pillantásomat tetézte a mögülem felharsogó nevetések egyvelege is.
Nos, nézzük csak: tipikus gazdag kölyök, aki a pénze miatt van elszállva magától. Nem is látja igazából azt, hogy az összes kis „barátja” azért van körülötte, mert hátha a jól megrakott szekérről leesik valami a számukra is. Irritáló az ilyen ember; az, aki úgy éri el az összes sikerét, hogy nem tesz értük semmit sem. A szülei majd mindent elrendeznek neki, csak várja, hogy a szájába repüljön a sült galamb, miközben másoknak keményen kell hajtaniuk.
Bár én nem is sajnálom, hogy az utóbbi csoporthoz tartozom. Az életem legalább így nem volt unalmas, legalább van, mi hajtson. Van, mi ösztökéljen és erősítse bennem a versenyszellemet.
- Egyáltalán tudod, hogy mi az a foci, Wesley? Á, nem is! Jobbat kérdezek: egyáltalán csináltál te már valamit is? Úgy igazából? Úgy igazából küzdöttél már valaha is, valamiért? – kérdeztem összeszűkített szemekkel, ámbár tudtam, hogy mi lesz a válasza.
Még én is tisztában voltam azzal, hogy a suli legnagyobb lustájával volt dolgom… így ez csak egy újabb bizonyíték arról, hogy a családja mindent elintézett neki, kezdve azzal, hogy még véletlenül se bukjon ki ebből a gimiből.
Ugyanis ha az én forrásom helyes – illetve nem is ha, ez biztos; az én forrásaim mindig pontosak, ellentétben az övéivel(…) -, épp egy végzős, stréber kiscsajjal próbálják meg a lehetetlent: észt verni az előttem álló sötét fejébe.
Viszont állítólag Wesley kereste meg őt évelején… ha ez igaz, nekem is meg kellesz néznem, hogy ki is ez a Theresa Beckett… vagy Benton…
Mert, hogy ennek a gazdag kölyöknek nem tisztes szándékai vannak, az is biztos.
Hm… ha a megérzésem helyesnek bizonyul… talán mégis kedvemre való ez a srác?
Oké, kit ártatok?! Ez még viccnek is rossz!

tony & matt

i’m gonna pop some tags

Igazság szerint egy normális iskolában úgy hallottam, hogy a helyi menő csávó, aki durva bulikat ad jóban van a suli csapatának mind vezérszurkoló-karával, mind sportolóival, mert ők aztán tudnak hozni embereket egy ilyen összejövetelre. Errefelé, Hollywoodban, ahol majdnem mindenki híres szeretne lenni, ez a dolog abszolút nem így működik. Az elitet is feldarabolja az, hogy hová tartozik, és mivel vívta ki elismertségét, ezért hát nem csoda, hogy sosem szíveltem Kinget, akinek már a neve is éppoly pökhendi, mint ő maga. Azon sem lepődnék meg, ha valójában nem így hívnák – hanem például Cowardnak vagy hasonlónak – és csak megváltoztatta a nevét, nehogy bárkinek egy csúnya beszólással megsérthesse. Én nem igen veszek a szívemre semmi ilyesmit, mert mégis miért adnék olyasvalaki véleményére, akinek fogalma sincs kihez beszél? Egyáltalán miért érdekelne, hogy mit gondol rólam? Éppen ő, na ne! Az bőven elég nekem, ha a suli partiarcai no meg csini csajai tudják, ki is az a Matthew Wesley.
Kölyök? Na ne! Továbbra is gúnyos félmosolyra húzott szájjal nézek a srácra meg a sleppjére, akik nélkül egy métert sem mer tenni. Olyan gőgösen fordítja fejét a Finn-nek nevezett csávó felé, mintha ő lenne itt a király. Nyilvánvalóan ezt is hiszi, de akkor nagyon is téved. Ez nem a mesevilág, itt nincs „hol volt, hol nem volt” és nem várja őt a turcsiorrú kismalacka farkán túl a kastélya. Éppen ezért csak elégedettség érzetet vált ki belőlem, hogy sikerült felbosszantanom őt. Sóhaja ugyanis tudtomra hozta, hogy jobban örült volna, ha messziről elkerülöm.
- Hogy ki vagyok? – visszhangoztam, és szarkasztikusan felnevettem. Ahogyan fölém magasodik egyértelművé válik számomra, hogy robusztus termetével akarja leplezni szellemi alacsonyságát. Nem kellett különösebben megerőltetnek magamat, hogy a szemébe tudjak nézni, mert alig öt centi magasság-különség van köztünk. – Azok, akik számítanak valamit, pontosan tudják, hogy olyasvalaki, aki fogja is vinni valamire – jegyeztem meg félvállról, nem foglalkozva a heherészőkkel. A nulla agyi szintű haverjai tapsra is képesek röhögni, ha a csapatkapitányuk azt akarja. Aki ráadásul a színi órákon is csak játssza az agyát. Így sem filmszerepet nem fog kapni, de még sportösztöndíjjal se megy sokra. Így hát kettőnk közül én határozottan jól állok a befutással: majd nyitok egy klubbot, hiszen a parti-szervezéshez senki sem ért nálam jobban, és aztán már csak dől a lé.
A rossz forrásra nem reagálok, mert teljesen légből kapott példát hoztam fel, de azért szívesen megnéztem volna, ahogyan laposra verik őket. Már csak ezért érdemes lenne elmenni ennek a felfújt hólyagnak a meccsére. Esetleg megdobálhatnám krumplival a lelátóról… Nem, azt sem érdemelné meg. Elvégre is a sült krumpli fincsi.
Nehezen fojtok el egy újabb lekezelő nevetést kérdéseit hallva, mert szinte látom a szemében, ahogyan forgatja az agykerekeit, és próbál valami rést találni a „védelmemen” de hát engem nem olyan könnyű megsérteni, mint hiszi.
- Ó, mert te „valami”-nek hívod azt, hogy izzadtan rohangálsz körbe-körbe egy pályán, hogy a szánalmas népszerűségedet még néhány leányzó elbűvölésével növeld? – kérdeztem vissza, miközben megállapítottam magamban, hogy elég nagyképű küzdésnek hívni azokat a túlontúl felfújt meccseket. Focizni mindenki tud, kérem szépen, mit kell ezen ennyit enni? S tegyük hozzá, hogy ha célkitűzésének megfogalmazásával rátapintottam a lényegre, akkor nem valami eredményesen csinálja: a jó csajok nem focimeccseken, hanem bulikon nyomulnak.
- Egyébként meg megvan mindenem, ami kell. Minek gürcölnék? – kerültem ki a választ, és gondolatban végigjátszottam egész életemen: igenis ki kellett harcolnom magamnak néhány dolgot. Például, hogy az első házibulimra ötven helyett száz embert hívhassak meg. Ennek szükségességéről kellőképpen nehéz volt meggyőzni a szüleimet. Ja, meg azt a reklámszerepet sem véletlenül kaptam meg! Igenis végigültem a castingot, felmondtam a szöveget, és még a forgatásra is méltóztattam bemenni. Igazán senki sem kárhoztathat azzal, ahol semmit sem csináltam. S minek csináljak, ha a természetes tehetség lehetőségek tárházával párosult? Jóformán válogathatok a jóból.
- Csak nem irigykedsz? – biggyesztettem le az ajkam gúnyolódva, imitálva együttérzésem helyett jóformán a szánalmamat iránta. Azt hiszi, jó, és ha még az is lenne, mire megy vele? Nézzen már körül a világban, nem úgy működik, hogy aki dolgozik, verejtékezik megkap mindent, épp ellenkezőleg: lemarad a jóról. Abból pedig én nem akarok kimaradni.

To:
Andrew Townsend

By:
Effie Townsend

Mire megtaláltam én a Hollywood Arts-ot! Nem is olyan könnyű, mint hittem. Ugyanis sokszor hallottam már erről a suliról, és többször meg is kérdezték, hogy oda járok-e. És mindig idegesített, mert fogalmam nincs – vagy is eddig nem volt -, hogy milyen iskola is az tulajdonképpen, hogy olyan híres. Kis sztárpalántákkal foglakozik, akik kicsit többet várnak el az élettől, mint az realista lenne. Egy térképpel a kezemben és egy kis pénzzel a zsebemben eljutottam végül ide. Anyu nem akaródzott idehozni, mert nehogy felszaggassuk a régi sebeket. Sebek? Nekik lehet, hogy az, de az ő hibájuk.
Muszáj vele találkoznom – mondom magamban már sokadszorra. Mikor bementem az iskolába, és megkérdeztem, hol találom Andrew-t, kiakadt. Pedig én csak annyit mondtam: „Hello, nem tudod, hogy Andrew Townsend hol lehet?” És igen, később jöttem rá, hogy egy tanárt talán nem kellett volna ily’ módon letegezni. Ahelyett, hogy örülne, hogy köszöntem neki! Mindegy is, a tanárok furcsák.
A parkolónál vagyok, és egy korlátnak dőlök neki, és folyamatosan az órát bámulom. Biztos, hogy nem blöffölt az a tanár? Lehet, hogy már haza is ment, én meg várok itt. Egyáltalán biztos a forrásom, miszerint ez az Andrew Townsend, az az Andrew? Mert így már kezdek kételkedni ebben.
A reményem nem hal el, ugyanis meghallom a csengő hangját, és már diákok is özönlenek ki az iskolából. Szegények! Még tovább is tartják bent őket, mint a normálisakat. Merthogy, akik híres álmokat szövögetnek, azok nem normálisak.
- Te! Igen te, gyere ide szépen. Ismered Andrew Townsend-et? Azt hiszem irodalomtanár – gondolkodok el, bár így utólag az is lehet, hogy rosszat mondtam. Fogalmam sincs, a lány bólogat érthetetlenül, bizonyára még ismeretlen is lehetek neki – Akkor vársz velem addig, míg meg nem jelenik, és megmutatod, ki az! – parancsolok egy kicsit, mert nem akarom elhalasztani a lehetőséget, hogy találkozzak az unokatestvéremmel. Szótlanul mellém lép, és várakozni kezdünk együtt. Hogy egy kicsit oldjam a hangulatot, beszélgetésbe elegyedtem vele. Azonban hamarabb megjött a várt személy, mint hittem. Megköszöntem a lánynak a segítségét, majd odamentem a rokonomhoz. Ez izgi lesz.
- Helló, Andrew… - köszönök neki, majd hirtelen elgondolkodom hangosan – Vagy inkább Drew-nak kéne, hogy szólítsalak? – kérdezem meg, bár lehet, hogy nem néz teljesen normálisnak, amiért így kezdek vele beszélgetni. Nos, nem ilyennek hittem – kicsit idősebbnek.
- Baj, ha elveszek tőled pár értékes percet? Szeretnék beszélni veled – mondom neki, mielőtt belecsapnák a lecsóba. Talán szerencse, hogy nem itteni diák vagyok, mert lehet, hogy nem tűrné el ezt a hangnemet. De már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen is egy unokatestvér! Bár már itt van előttem életnagyságában, de akkor is…

to my dear unknown cousin

“A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, ami erre önmagában képes lenne”

Andrew nem könnyen mozdult ki az iskolából, mikor mindössze kétórányi szünete volt. Merész dolog volt kimozdulni a városba úgy, hogy tudta, ha egy komolyabb forgalmi dugóba keveredik, akkor lehet, hogy késni fog a következő órájáról. Ennek ellenére, ha tehette akkor elment máshová ebédelni vagy kiugrott kávézni. Nem azért mert az iskola környéki kávézó olyan szörnyű italokat készített volna, egyszerűen csak nem a diákok körében szerette volna tölteni az idejét. Sokat kapott belőlük órán, és volt egy olyan érzése, hogy amúgy sem olyan szívesen látott vendég a körükben, mint szerette volna. Elvégre is egy tanár a diákok szemében mindig más kategória, nem tudnak rá haverként tekinteni, és ez a határ a két réteg közt már nagyon régóta meg volt. Mint ahogyan a szülő-gyermek kapcsolatban is meg van az egyfajta felsőbb- és alsóbbrendű szerepmegosztás. Nem mintha ezt ő tapasztalta volna, amilyen gyorsan elvesztette a szüleit…
Egy kávé és egy adag rizses felfújt után a férfi visszatért a Hollywood Arts-hoz. Kocsija elegáns ívben kanyarodott be a parkolóba, és éppen a vállára kapta a bőrtáskáját, mikor valaki hirtelen leszólította. A megszólításból Andrew először azt hitte, hogy egy kollégával van dolga, de amint megfordult, és rápillanthatott a lányra… nos, még nála is fiatalabb volt, ami pedig még a tanári szakmában is túl fiatalnak számítana. Diák lenne? Ezen tűnődött a férfi, de nem jutott dűlőre, mert nem tudta hová tenni a lány arcát. Kellemetlenül érezte magát, amiért egyáltalán nem rémlett neki, hogy valaha látta volna az ismeretlent, aki azonban nagyon is úgy tűnt, mintha tudná kicsoda ő.
- Ha úgy jobban esik, maradhatunk a Drew-nál – válaszolta Andrew, és megigazította a vállán a táskáját. Elvégre is még a diákjainak is megengedi, hogy úgy szólítsák, ahogyan szeretnék, mert miért is ne? Akkor pedig ez a lány miért lenne kivétel? Mivel azonban nem szerette, ha egyoldalú egy beszélgetés, már csak kíváncsiságból is visszakérdezett: - És megtudhatom, téged hogyan szólíthatlak?
Már igencsak kíváncsivá tette a tanár urat, hogy honnan ismeri őt ez a lány, ezért következő kérdését követően csak röpke pillantást vetett az órájára, majd miután megállapította, hogy még van egy kis ideje becsengőig, rábólintott:
- Ráérek még. Miről lenne szó? – tudakolta összevont szemöldökkel, és még egyszer végignézett a lányon. Nem, határozottan nem volt ismerős számára. Akkor meg miről lehet szó? Nem volt bevett szokás Andrew életében, hogy fiatal, csinos lányok keresik fel - főleg nem ilyen laza egyének -, akik tudják a nevét, és beszélni akarnak vele. Csak nem rakott fel róla hirdetést egy párkereső oldalra valamelyik kollégája? Hát nem volt elég nyilvánvaló, hogy jól meg van ő egyedül?

♥

To:
Andrew Townsend

By:
Effie Townsend

Na, azt viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen… fess. Ugyanis azt sem tudták, vagyis inkább nem akarták azt sem elmondani, hogy mennyi idős az unokatestvérem. Meglep, hogy ilyen fiatalos kinézete van. És arról nem volt szó, hogy még jóképű is!
Mindenesetre nagyon szimpatikusnak tűnt, és még az is lehet, hogy kialakul valamiféle kapcsolat. De ugyebár ennyiből nem igazán lehet megítélni a másikat vagy éppen tetszetővé nyilvánítani ennyi idő alatt. De a gondolatokat nem lehet leállítani.
- Oké, oké… akkor Drew – mondom belegyezve. Milyen jó! Már tegezem és becézem is az unokatestvéremet. Ez egyszerűen fenomenális. Főleg úgy, hogy azt sem tudja, ki vagyok.
Még a mai napig nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy anyuék valójában kidobták őt, és erről én nem tudtam lebeszélni őket. Mert még nem is éltem akkor. És azt nem értem, hogy ha szerettek volna gyereket, akkor őt miért dobták el? Mindenesetre lehet, hogy világossá válik majd, ha bővebb beszélgetésbe elegyedünk.
- Ó, bocsi… ezzel kellett volna kezdenem. Effie – mondom neki, mikor leesik, hogy még be sem mutatkoztam. Ami pedig azt illeti, direkt nem mondtam a családnevemet, ugyanis az kicsit túl… korai lenne még szerintem. Bár, szerintem nem is gondolná azt, hogy van valami rokoni kapcsolatunk. Ugyanis simán összefuthat két azonos, két különböző rokonságú egyed. És mégsem…
Hát, upsz… Arra éppen nem gondoltam, hogy esetleg órája lehet még. De akkor nincsen sok időnk beszélgetni – ugyanis ránézett az órájára. Ez elég ok arra, hogy csak utána döntse el, hogy beszélgessünk-e vagy sem. Most rajtam áll a sor, és most megfutamodom vagy nem. Én nem szoktam, vagyis ha nem is tűri el a valóságot, én elmondom. Muszáj tudnia.
- Hát… eléggé hosszú sztori, de próbálom a legrövidebben elmagyarázni. És nem csak azért mondom el, amit mondani fogok, hogy kiönthessem a lelkemet, hanem azért is, mert közöd van hozzá – mondom, mielőtt azt hinné, hogy csak pszichológusra van szükségem, és csak eltévesztettem a házszámot. Nem, nincsen pszichomókusra szükségem. Még ha kéne is, nem egyeznék bele abba, hogy kiszedjem belőlem mindent. Én nem vagyok olyan, aki kiönti a lekét mindenkinek. Igazából nem is szoktam nagyon kiönteni a lelkemet senkinek. Ugyanis most már a szüleimmel sincs jó kapcsolatom.
- Effie Townsend vagyok. Szóval? Mit hiszel, mit kell megbeszélnünk? – kérdezem meg tőle. Lehet, hogy valójában hallott létezésemről, bár ez kétséges. Kíváncsian vártam reakcióját, hogy mit szól ehhez. Gondolatai közt lesz-e az, hogy van valami rokoni kapcsolat közte és köztem? Vagy egyszerűen nem érti majd meg mit hablatyolok? Majd meglátjuk…

to my dear unknown cousin

“A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, ami erre önmagában képes lenne”

Az mondjuk igaz, hogy kevés diák vette a bátorságot, hogy Drew-nak szólítsa az irodalom tanár urat, ez a lány kilógott a Hollywood Arts-osok táborából. Nem az öltözködése vagy a stílusa volt ennek az oka, hiszen oda mindenféle diák járt nagyon széles skálán. Nehéz lett volna olyan embert találni széles e világon, akit ne lehetett volna elképzelni ennek az intézménynek a tanulójaként. Mégis a lány, aki leszólította a férfit a parkolóban egészen más attitűddel rendelkezett, mint a többiek... egészen úgy viselkedett, mintha ismerné őt.
- Örvendek, Effie – biccentett a tanár már csak udvariasságból is. Szülőföldjén néhol helyen még nagy becsben tartják a jómodort, és így volt ez New Castle-ben is, ahol az akkor még fiatal fiúcskába keményen beleverték az etikett bizonyos pontjait. Ezek a leckék aztán idővel belevésődtek a nőttön-nődögélő Andrew jellemébe, és most már akaratlanul, ösztönösen is az etiketthez fordult néhanapján, így például ebben az egyszerű. Mindennapi bemutatkozós helyzetben.
Effie... nem volt egy mindennapi név, az biztos. Kicsit különlegesebb is volt, mint a legtöbb amerikai, de a férfi már meg sem lepődött, hiszen európai származásával már hallott ennél érdekesebb neveket is. Most viszont a lány érdekes háttértörténete az ittlétéről sokkal jobban érdekelte. Az idegen pedig bele is vágott a mesélésbe. Ahhoz képest, hogy tömörnek ígérte a történetet, már a bevezetés hosszúra nyúlt, és Andrew alig tudta követni, aztán pedig egyenesen meghökkent. Köze van hozzá? Legalább az előző őrült ötletét elvethette ily módon, de választ erre a kérdésre ekkor sem talált. Fogalma sem volt, hogy mire akarhat kilyukadni ez a bizonyos Effie, ezért csak érdeklődve hallgatta, amint a barna, szélfútta hajú lány lazán kijelenti, hogy Townsend a vezetékneve. Egy ideig a férfi nem értette, aztán megcsillant szemében a felismerés.
- Hát gondolom, nem a közös vezetéknevünk eredetéről szeretnél csevegni – vonta le a következtetést lassan, megfontoltan, de azért elméjében egyre több kérdés sejlett fel, melyekre máris tudni akarta a választ. Azokat azonban nem csak a „hosszú történet” egy rövidített verziójában akarta meghallgatni.
- Szerintem üljünk le – vélekedett a tanár, és elvezette Effie-t a parkoló szélén felállított kissé már talán ütött-kopott padokhoz, és hellyel kínálta a lányt. Amint ő helyet foglalt, maga is leült mellé, bár nem tudta, hirtelen hogyan kellene viselkedni.
- A Townsend régi brit név, nem túl ritka, de azért nem is gyakori, és ami azt illeti, nem az amerikai szlenget használod annak ellenére, hogy semmilyen akcentusod sincs, így arra tudok következtetni, hogy a szüleid angolok – állapította meg Andrew, és bár nem volt egy Colombo, azért ezt a két dolgot össze tudta rakni azzal, hogy a lány valamiért felkereste őt. Viszont azt akarta, hogy tőle hallja, hogy Ő mondja ki. Mert ha nem teszi meg, a végén még azt hiszi, hogy megőrült, és összeesküvés-elméleteket gyárt. Jó volt történelemben, de a saját családja múltját nem ismerte. Nem volt, aki a szülei halála után meséljen erről, hiába voltak „távoli” családtagjai, akikről azóta sem hallott semmit... talán éppen mostanáig.
- Szóval, ki vagy te? – kérdezett rá egyenesen. Effie barna szemeibe nézett, melyek mélybarna árnyalata megegyezhetett az övével. Sőt, ami azt illeti még a hajuk színe is hasonlított. Na, de hogy ha már a hasonlóságoknál tartunk, ez a szín a Townsend-vérvonalra jellemző.

♥

To:
Andrew Townsend

By:
Effie Townsend

Szimpatikus. Tényleg… nem mindenkivel szimpatizálok a környezetemben, ha az igazat bevallom, akkor még azt is mondom, hogy szinte alig akad olyan ember, akivel teljesen szimpatizálnék. Na, már most… tudom, hogy kinézet alapján nem szabadna emberi jellemeket felruházni, de én sosem értettem azt, hogy miért ne külső alapján ítéljük. A haja nem éppen kócos, tehát ügyel arra, hogy gondoskodjon magáról. Igazi elegáns, de közben laza öltözet, ami azt jelenti számomra, hogy maga határozza meg tetteit, cselekedeteit. Illetőleg a járásából meg lehet állapítani, hogy milyen ember valaki. Szóval… miért ne lehetne külső alapján ítélni?
Sokszor gondolkozom azon, hogy lehet – sőt biztosan – nem néznek normálisnak. Ilyenkor bele gondolok abba, hogy úgy sem fogom visszatartani gondolataimat. Ráadásul, hogy én ne legyek őszinte!? Ki fog hazudni? Mi értelme van a hazudozásnak? Annyira rühellem, hogy néhány ember lágyszívű, és nem akarja megmondani a társának, hogy „Bocs, pajti… de nem bírlak”. Ha egy szakállas, sörhasú ember lett volna Andrew Townsend talán oda se mentem volna hozzá. Ennyit erről.
- Ó, de humoros vagy! – jegyzem meg, bár nem ismerem, engem meglep, hogy manapság egy tanár tud ilyesfajta poént mondani, csak mert a gondolatára kicsit elmosolyodtam – Amúgy nem, nem arról szeretnék csevegni – egyezek bele abba, amit ő mondott, bólogatással is jutalmazom. Townsend? Természetesen nem arról akarok beszélni. Gyűlölöm a történelmet, így semmi kedvem nem lenne dumálni a néveredetekről. Ráadásul az irodalmat sem szerettem annyira… úgyhogy remélem nem nagy mesélő, hogy itt beszéljen az élményeiről az irodalomban.
- Jó ötlet, ugyanis egy kicsikét várnom kellett, mire megjelentél – mutatom a kezemmel a kis mértéket, szinte össze is rakom a hüvelyk- és mutatóujjamat. Drew-ral közvetlen vagyok, bár ez lehet, hogy csak azért van, mert tudom, hogy ő az én drága unokatestvérem. És az én unokatestvérem itt van előttem. Olyan érdekes, hogy nem régen még nem is hallottam róla.
Leülök a sokat koptatott padra, és megköszönöm Andrew-nak – fura, még nem jön a számra a Drew -, hogy ilyen udvarias. Mesélni kezd a közös vezetéknevünkről, és ez csoda… ugyanis sekivel sem beszéltem még erről, pedig az unokatestvéremmel még alig pár perce ismerjük egymást. Nem baj… ez jó jel.
- Igen, ez így van – bólogatok rá, és meg kell, hogy említsem magamban: nagyon jó a logikája. Véletlen nem matektanár? Kezdek kételkedni… Azonban rossz memóriámnak köszönhetően inkább a reáltantárgyak felé húzódott a szívem, de arra rájöttem, hogy Andrew pont a másik irány felé húzódik.
- Hát… én, tulajdonképpen… az unokatestvéred vagyok – nyögöm ki nagy nehezen, amiről igazán az eszmecserénket elkezdtük. Az előttem álló férfi – merthogy nevezhetem annak – minden rezdülését figyelem, hogy esetleg nem akar többé hallgatni felőlem vagy megölel úgy, hogy nem kapok levegőt. Kíváncsi voltam a reakciójára. Egyszerűen csak szükségem volt valami reakcióra, mert valaminek muszáj történnie…

to my dear unknown cousin

“A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, ami erre önmagában képes lenne”

Andrew elég hamar megállapította, hogy ez nem egy mindennapi beszélgetés lesz, de mindent még nem tett helyre magában. Például azt a fontos kérdést, hogy ki ez a lány, és honnan ismeri őt. Ráadásul mit akar tőle. Ennek ellenére maga az ismeretlen jelleme nem volt különösen negatív. Bár kicsit szeleburdinak látszott, ezt a férfi a másik fiatalságának tudta be. Bár nem lehetett sok év korkülönbség köztük, ő maga sokkal idősebbek felfogásmódjával élt annak hála, amiken átment nem is olyan hosszú élete során... ami már nem is lesz olyan sokkal hosszabb.
Humoros? Igen, tudott ilyen is lenni, szerencsések voltak azok a diákjai, akik megismerték ezt az oldalát is, hiszen akkor az azt jelentette, hogy elég jól viselkedtek ahhoz az órák, hogy közvetlenül viselkedjen velük. Egyébként legtöbben inkább a komor jelzőt szoktál rá használni, hiába volt a helyzetéhez képest pozitív az élethez való hozzáállása. Viszont mivel sokan nem tudtak a helyzetéről, így ezt nem kalkulálták bele, és csak a filozofáló irodalomtanárt látták benne, aki azonban igenis szerette a vicceket. Bár brit létére a fárasztó angol poénok nem tartoztak a kedvencei közé.
- Hű, most, hogy ezt mondod, fontos embernek érzem magamat – eresztett meg Drew egy mosolyt Effie felé, aki miután hellyel kínálta egy mozdulattal próbálta imitálni, hogy mennyit kellett rá várnia. A tanárt már a tény is meglepte, hogy a másik várt rá, ráadásul, hogy nem is keveset, az valóban azt mutatta, hogy fontos ügyben kereshette őt. Egyre biztosabá vált a sejtesében, mely azonban legalább annyira lehetetlennek látszott, mint amennyire őrültnek.
Intek egy semmiséget, miután a lány megköszönte, hogy illemből engedtem előbb leülni a padhoz. A sokak által megült ülőalkalmasságon aztán én is tisztes távolságból tőle helyet foglaltam, és levettem a tekintetemet a modern építtetésű iskoláról, majd a barna hajú leányzóra tekintettem, aki úgy látszott, mintha éppen akkor szánta volna rá magát egy komoly elhatározásra... Aztán pedig kimondta a lehetetlent, legalábbis, ami mindaddig elérhetetlen vágyálomnak tűnt egy olyan számára, aki már lassan egy évtizede nem rendelkezett családdal.
- Ez...öhm, biztos? – nyögte ki a férfi bizonytalanul és meggondolatlanul, ám még időben érte a felismerés, hogy mennyire nem ide illő volt, hogy jellegű kérdést feltennie. Hiszen mi oka lett volna a másiknak hazudnia? - Bocsánat, ez igazán udvariatlan volt tőlem! Szóval én csak azt szerettem volna kérdezni, hogy honnan lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett már.
Hitte már, hogy rátalált távoli rokonaira. Örült, de aztán csalódnia kellett. Azóta inkább elővigyázatosabb lett. Nem akart egyedül meghalni, ez igaz volt, szerette volna, ha lenne családja, de tudta, hogy ez önző, mert ezzel csak fájdalmat okozna másnak, így hát beletörődött a semmit tudásba, a várakozásba, és most, mint derült égből villámcsapás itt ez a lány... Effie... az unokatestvére. Nocsak, az égi jelek mégis léteznek?

♥

To:
Andrew Townsend

By:
Effie Townsend

Soha életemben nem ismertem ilyen tanárt. Talán azért, mert az én vérem benne van az övében is, ezért szimpatikus. Humoros, nem néz ki rosszul, és még lehet vele normálisan beszélgetni! És nem alacsonyít le, mint némelyik szokta bő beszólásaim miatt. De Drew kiérdemelte, hogy egy kicsit jobban tiszteljem a többi embernél, mert… azért mégiscsak az unokatestvérem. Másrészt meg jó ember.
Aztán meg ki tudja: lehet, hogy olyannyira jóban leszünk, hogy aztán mindennap találkozni fogunk. Mert annyira jól kijövünk majd egymással, jó rokonok leszünk, vagy éppen csak számíthatunk majd egymásra. Jó ebben a hitben élni, hogy majd válhat ilyenné a kapcsolatunk, és lehet olyan unokatestvérek egymásnak, mint két testvér. Jó ebben az álomban dédelgetni magamat, mert egyke gyerekként mindig is szerettem, hogy valaki legyen a közelemben. Azonban ez nem adatott meg, ezért most lehet reménykedni, nem?!
- Hát… mondhatni, hogy az vagy – mondom neki váll rántva arra a megjegyzésére, miszerint fontos embernek érzi magát. Na, már most… lehet, hogy el fog küldeni a fenébe, amint megtudja, hogy mi is a szituáció. De legalább, míg tudom, addig húzom, és beszélgethetek normális emberrel. Ugyanis nem szoktam annyiszor beszélgetni, ha igen, akkor a túl őszinteségemmel elriasztom őket. Ráadásul mióta kissé megromlott a kapcsolatom a szüleimmel, jó beszélgetni rokonnal. Ugyanis nem is emlékszem egy rokonomra, és most itt ülök egy hasonló vérű ember mellett.
Végtelenségnek tűnt az az idő, míg nem szólalt meg a férfi. Kezdtem azt hinni, hogy hülyeségnek hiszi vagy elhiszi, csak nem igazán tud beletörődni. Tördeltem a kezemet, mert tartottam a reakciójától. Szerencsére nem volt jogos, mert eléggé értelmes kérdést tett fel ezt illetően.
- Igazán semmi, megértem a reakciódat – legyintek a bocsánatkérésére. Na, igen… nem számítottam erre a reakciójára, de örülök ennek. Folytatom – Meghallottam, hogy a szüleim arról beszélnek, hogy apának volt testvére. Aztán kikényszerítettem belőlük, hogy mondják el az igazat. Akkor tudtam meg, hogy van egy unokatestvérem, aki árvaházba került, mert a szüleim nem tudták elvállalni a nevelést. Igen… beharagudtam rájuk, aztán az óta nem is igazán beszélek velük. És tudom, most lehet, hogy legszívesebben nem is találkoznál velem többször, mert tudom, hogy a szüleim az oka annak, hogy így történt mindez. Ha ők nem is, én szeretnék bocsánatot kérni – mondom neki végtelen őszinteséggel megfűszerezve. Mindent komolyan mondtam, mindegyik szótól az utolsókig. Egyszerűen csak dőlt belőlem, mert tényleg… nem érdemelte meg ezt Drew. Bár nem ismerem túl régóta, de annyira tudom, hogy megdolgoztatta az élet rendesen. Talán azért vált ilyenné. Talán nem is kedvelném. De akkor is jobbat érdemel.
- Jesszus! Én nem szoktam ilyen lenni – jegyzem meg inkább magamnak fintorogva, mint a férfinak, aki mellettem ült. Vártam a reakcióját, miközben tartottam attól, hogy faképnél hagy. De legalább megpróbáltam…

to my dear unknown cousin

“A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, ami erre önmagában képes lenne”

Andrew halványan elmosolyodott a lány megjegyzésén, miszerint valóban fontos lenne. Igazság szerint ő nem tartotta magát különösen pótolhatatlan személynek, úgy tekintett a világra, mintha egy hatalmas kerék lenne: egyszer fent, egyszer lent. Minden visszatért végül a körforgásba, így ha valaki meghal, más megszületik, és azok akik egymásnak rendeltettek más testben, de ugyanolyan lélekkel találkozhatnak később is. Így azt sem gondolta, hogy a doglai mulaszthatatlanok, minden éppen az aktuális pillanatban kell megtennie. Hiszen minek: ráér. Sokan nem értettem volna egyet vele, azt hihették volna, hogy próbálja letagadni maga előtt a tényt, hogy nemsoká már nem lesz az élők sorában, de valójában ő mindenkinél jobban tisztában volt az élet végességével. S nem csak azért, mert tanított erről.
Mert bizony erről is tanította a nem is annyira fiatal nebulókat az iskolában. Számtalan epikai mű vagy éppen lírai alkotás választotta témájául a halált és az elmúlást. Igazából a szerelem mellett ez volt a leggyakrabban előforduló motívum a művekben. Kérdezhetnénk, miért, de mindenki tudja a választ: mert annak a gondolata, hogy mi lesz a nagy kérdőjel után, mindenkit érdekel. Mindenkit, kivétel nélkül, így hát a tanár úr sem tud érdektelenséget mutatni e téma iránt, bármennyire is igyekszik kizökkenthetetlennek tűnni ilyen szempontból. Mert mint tanár magabiztosnak kell mutatnia magát bármiről is legyen szó. Ettől azonban még nem lesz fontos ember, hát tessék-lássék, hogy ennek a fiatal, idegen lánynak, miért...
A férfi csak hallgatta és hallgatta, ami ez az ismeretlen összehordott a családjáról... alig mert hinni a fülének. Minden, amit hallott olyan volt, amit elképzelt, amit el tudott képzelni azokról, akik miatt árvaházban kényszerült a szülei halála után. Furcsa elfogadás, végzetszerű érzés söpört végig Drew-n, miután Effie végigmondta, amit szeretett volna, és hirtelen meg sem tudott szólalni. Itt van ez a lány, aki az unokatestvére. Olyan hosszú idő után végre megint elmondhatja, hogy van családja... s olyan családtagja, akit érdekel is, hogy mi van vele!
- Nehogy bocsánatot kérj! A szüleid hibáiért nem neked kell vezekelned, egyébként is én már régen megbocsátottam nekik. Nézz rám, egészen normális ember lettem, nem gondolod? – vigyorodott el a férfi magára mutatva, miközben kérdésszerűen megemelte a vállait. Effie halkan elmormogott alig érthető szavaira pedig egyenesen elnevette magát.
- Miért? Milyen szoktál lenni általában, kuzin? – mosolygott a fintorgó lányra Drew, és felhúzta a szemöldökét, miközben a válaszra várt.
- Alig hiszem el, hogy tényleg itt vagy! Na és, hogy találtál meg? – érdeklődött a férfi, akit egészen felvillanyoztak a megtudottak. Erre aztán igazán nem számított, mikor reggel felkelt, az biztos!

♥

To:
Andrew Townsend

By:
Effie Townsend

Nos… mielőtt akár rászántam volna magamat arra, hogy eljöjjek, és Andrew előtt bocsánatot kérjek, illetve meg is ismerjem… sokat kellett gondolkodnom. Annyi féle mód eszembe jutott, hogy hogyan is ismertessem vele azt a tényt, hogy mi tulajdonképpen unokatestvérek vagyunk. És igen, mindegyik át is cikázott a fejemben, csak sajnos az a sok gondolat nem állhatta meg a helyét beszédben is, ugyanis akkor naphosszat beszélhetnék. Azonban nem is tudtam eldönteni, hogy melyik a legmegfelelőbb, így hát kreáltam egy újat… pont akkor. Talán az is volt a legjobb.
Mindenesetre bármit is fog reagálni, tudom, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem, a folytatás igazából már csak rajta múlik. Azon, hogy hogyan is fogja fel mindezt, amit én mondtam. Bizonyára egészen megfontolt embernek tűnik, így biztosan jobb reakciói lesznek, mint nekem, aki szinte üvöltött a szüleivel. Furcsa visszagondolni arra a napra. Igazából azért voltam dühös, mert belegondoltam abba, hogy milyen jó lett volna az elmúlt 18 évemet valakivel tölteni.
- Őőő… nem normális az, aki tanár, de amúgy igen, egész normális vagy! – jegyzem meg, mikor leesik, hogy nem haragszik rám. Nem… mondjuk így utólag le is esett, hogy igen, nem is nekem kéne bocsánatot kérnem. De úgy döntöttem, így a legtisztább. És nem, nem számítottam arra, hogy ez a fajta reakciója lesz a férfinak. Így meg is lepődtem. Mindenre gondoltam már, komolyan. hogy esetleg dühében belerúg a kukában, hogy üvölteni fog vele… vagy egyszerűen azt mondja, hogy nem kér belőlem – amit meg is értek. Amúgy meg tudom, eléggé abszurd gondolataim vannak.
- Hát… talán túlságosan őszinte vagyok – jegyzem meg, miután szúrós tekintettel, de mosolyogva rámeredek, mikor kiejti azt a szót, hogy kuzin. Jólesően tölt el, hogy egészen jó kuzinom van, ahhoz képest, hogy tanár. Na, már most kezdjük ott, hogy most ismerem meg a legjobb tanárt a földön. Bár lehet, hogy ha óráim lennének vele, akkor a nagy komolysága miatt elröhögném magamat.
- Én is alig tudom elhinni, pedig már jó ideje elterveztem ezt – támasztom alá azt, amit ő mond. Igen, már valóban terveztem jó ideje. Meg el kellett határoznom azt is, hogy idejöjjek – Hát, beírtam a neved a keresőbe, és bár többet hozott ki egy azt hiszem ír énekesről, de téged is megtaláltalak – válaszolok kérdésére a srácnak, és egyre jobban csak tanulmányozásába kezdek, hogy bármikor felidézhessem őt, és nem szeretném elfelejteni őt. Annyira szeretném, hogy vele olyan kapcsolat alakuljon ki, mint eddig soha senkivel. Tudom, hogy fiú, és biztosan érettebb nálam, de unokatestvérem, és testvérként szeretném, ha számíthatnék rá.
- Most mondanám azt, hogy menjünk el sétálni vagy valami, de mint ha azt mondtad volna, hogy órád lesz még – lelkesedem egy kicsit az ötletre magam, de aztán leesik, hogy valójában lesz még órája. igen… pedig olyan jól hangzott volna, ha együtt jégkásázunk vagy valami, de a lényeg az lenne, hogy együtt szereznék emlékeket. Bár az is érdekes lenne, ha bemennék az órájára. Mondom, hogy abszurd ötleteim vannak.

to my dear unknown cousin

“A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, ami erre önmagában képes lenne”

Az egész annyira hihetetlen volt! A férfi úgy érezte, mintha egy könyv főhőse lenne, mely éppen akkor érkezett a bonyodalom kibontakozásának egyik legizgalmasabb pontjára, mikor a meglepetések alakítják tengerre vetett sorsát. Effie belépésével az életéből olyan elképzelések léptek az életébe, melyekre előtte nem is gondolt: családi vacsik, kibeszélések, amolyan igazi unokatestvéres kapcsolat, melyet már régóta űzniük kellett volna, hogyha a lány szülei nem választják őket szét. Mi lett volna, hogyha mégis magukhoz veszik, és testvérekként nevelkednek? Teljesen másképp alakult volna az élete...
- Jogos. Ezzel nem vitatkozom – nevette el magát Andrew, mikor Effie megjegyezte, hogy nem teljesen normális az a személy, aki hivatásául a tanítást vállalja, és ezért nem tudta őt hibáztatni a férfi. Tudta, hogy sokan meglepődnének, ha megtudnák mire is adta a fejét, de ő már mást el sem tudott volna képzelni magának. Mindösszesen 16 éves volt, mikor elhatározta, hogy ezzel fog foglalkozni, és onnantól kezdve minden erejkét ebbe összpontosította. Nem bánta meg, hogy erre a hányatattott útra lépett, mert úgy érezte, hogyha legalább egy diákjának át tud adni valamit, akkor már megérte. Már akkor tett valamit, és nem távozik el úgy a világból, mintha benne sem élt volna. Akkor talán lesz valami értelme az életének.
A család értelem. Ezt sok irodalmi mű is alátámasztotta, és ebben a pillanatban a tanár úrnak is szembesülnie kellett ennek igazságára, mert először érezte, hogy megrémíti saját mulandósága nem tudván, hogy így mennyi időt tölthet el újdonsülten megismert unokatestvérével, akit rendkívül kedvesnek talált. Szerette volna jobban megismerni, megtudni, milyen élete van, miről maradt le az előző években, míg a családjaik nem tartották a kapcsolatot. Szerette volna megtudni, hogy mi miatt döntött úgy, hogy felkeresi, és szeretett volna mellette lenni, most hogy miatta, azért mert kiállt a nem is ismert unokatestvére mellett összeveszett a szüleivel.
- Az őszinteség jó, de minden hazugságnak is van igazságalapja – vélekedett a férfi elnéző mosoly kíséretében ezzel is biztosítva beszélgetőpartnerét afelől, hogy vele bátran lehet olyan őszinte, amilyen szeretne. Andrew egyébként is jobb szerette a nyílt lapokat annak ellenére, hogy neki megvoltak a saját kis titkai, melyeket nem ismertek sokat. Effie viszont tisztában volt nem is eggyel immár, hogy kiderült rokonok. A betegségéről azonban nem tudott... és nem is tudhatja meg, határozta el magában a tanár, mert nem akarta a búcsú keserű gondolatával megmérgezni ezt a friss családi kapcsolatot.
- Nos, örülök, hogy megtetted – bólintott Drew, és valódi öröm csengett a hangjában. Ezután mosolyogva végighallgatta, amint a lány elmesélte, hogy pontosan hogyan is találta meg őt. Áh, a világháló, megannyi csoda születik a virtuális világban, és megannyi apróság válhat néhányak szemében jelentőssé. Például néhány elejtett félmondat egy Hollywood Arts-ban tanító tanárról, akire rákeresett a kedves rokon sokat mondhat. Még szerencse, hogy nincs olyan sok Andrew Townsend a nagyvilágban, gondolta megkönnyebbülten a férfi
- A séta jó ötlet lenne, de valóban van órám. Mi lenne, ha beülnél rá, aztán bekaphatnánk valamit a Grub Truckban! Mindenfélét lehet ott kapni – jegyezte meg Drew, miközben vigyorogva felállt, és az órájára tekintett, mely tudtára hozta, hogy valóban már csak néhány perce volt a kilencedikesnek tartott irodalom órájáig, ahol éppen a Legyek urát akarta velük ismertetni. Nem egy leányálom ez a feladat tekintve a mű komolyságát és brutalitását, de Mr. Townsendnek már meg is volt az ötlete: az egy csapat összeeresztett gyereket a manapság népszerű Éhezők viadalához akarta hasonlítani, hogy a tanulók jobban el tudják képzelni az öldöklés lényegét.
- S ha már itt tartunk: te meddig érsz rá? Itt laksz Los Angelesben vagy máshonnan jöttél? – vonta össze a szemöldökét a férfi érdeklődve, és még mindig nem volt képes levakarni arcáról a mosolyt, miközben csinos kuzinjára nézett, akinek épp az imént füttyögött egy csapat végzős fiú.

♥

To:
Andrew Townsend

By:
Effie Townsend

Érdekesnek tartottam Drew-t, amiért ő maga mondja azt, hogy nem normális az, aki tanár. Pedig ő is tanár. Mindenesetre talán tudja, hogy őrültség az, amit csinál. De talán szereti, és van miért csinálnia azt. Azonban nem akartam tovább firtatni a témát már. Pedig simán mondhattam volna azt, hogy: Ó… végre valaki egyet tud érteni velem. Anyuék szinte mindig az ellenkezőt gondolták, mint amit én. A tanárok sem az én pártomat állták. Talán Drew az első.
És nem… egyáltalán nem bántam meg, hogy Andrew-val találkozom. És mintha ezer éve ismerném már őt, közben pedig azt is érzem, hogy szinte egy másodperce találkoztunk. Szeretném joban megismerni a srácot, az unokatestvéremet. Hisz annyi minden bepótolni valónk van, amit csak az együtt töltött idő oldhat meg. És ennek már mindketten kezdetét vettük.
- Ő… biztosan igaz, ha te mondod – jegyzem meg, kissé ráncos homlokkal, maiért nem igazán értettem meg ezt a hazugságos izét. Ez nekem túl magas, és sohasem szoktam filozofálni, hisz a környezetemmel nem is beszélek, hogy bármi bölcset mondjanak. Minden hazugságnak van igazságalapja? Ezt nem értem… Ami igazság az nem lehet hazugság. A hazugság pedig nem lehet igazság, ha már van benne egy csepp hazugság. Szóval… felvont szemöldökkel várom oktatását.
- Én pedig örülök, hogy megtaláltalak – mutatok rá a férfira, hogy tisztában legyen azzal, hogy pár napja még csak álom volt elképzelni az, hogy előttem áll – vagy ez esetben éppen ül mellettem. Az lényegtelen. Csak a hatás kedvéért.
- Ó, én benne vagyok – jegyzem meg, mikor a srác elmondja felvetett ötletét. Jó, lehet, hogy végig fogom unni az órát, mert ki tudja, mit vesznek éppen. De ha talán az órát nem figyelem, Drew-t biztosan. Aztán pedig lehet, hogy elröhögném magam, azért próbálom nem megtenni. Hisz, most már ismerem valamennyire a férfit, aztán ki tudja… lehet, hogy a diákjaival tök komoly. Tuti röhögnék.
Felállt, én pedig követtem. Fogalmam sincs, hogy hol fog tanítani, éppen ezért ő vezet engem a suliba majd. El is indultunk, hisz azért a becsengetés tudom, hogy nem sokára lesz, mert azért ennyit tudok – talán ugyanakkor csengetnek be, mint az én iskolámban.
- Én ráérek – mondom, mint ha ezt már sokszor mondtam volna. Én nem vagyok az a nagyon elfoglalt fajta, szinte annyi szabadidőm van, mint valakinek egy teljes napi munkája. Én élvezem az életem, nem úgy, mint mások. Jó, oké… ők nem én vagyok, én pedig nem ők. Szóval, innentől ez a téma is le van zárva. Nem hasonlítunk, de én évezem, ahogyan vagyok. – Itteni vagyok, úgyhogy sietségre nincs okom – mondom neki, és igen… ekkor esett le, hogy Isten igazából ő se tud rólam semmit. Nos, hosszú időbe fog telni mire megismerjük és kiismerjük egymást, de ha van, miért, akkor van értelme.
- Jézus… – morgom szinte magamban, mikor füttyentéseket hallok meg. Igen, még nem ismernek engem, és ezért teszik ezt. Utáltam mindig is az ilyeneket, mindegy.

to my dear unknown cousin

“A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, ami erre önmagában képes lenne”

Mikor az ember iskolában tanít, akaratlanul is rászokik, hogy a hétköznapi beszélgetésekbe is olyan elvolt dolgokat csempésszen, amit meglehet, hogy mások nem értenek meg tisztán. Andrew ezúttal is szembesült ezzel, mikor unokatestvére homlokráncolva fogadta az érvelését arról, hogy minden hazugságban van igazság is. Ez valóban megzavaró lehetett, hiszen oximoronnak tűnt a feloldhatatlan ellentét miatt, valójában azonban csak a megfelelő nézőpontból kellett vizsgálni, és máris meg volt a megfelelő körülmény, hogy paradoxonná váljon, és könnyedén ki lehessen bogozni a szálakat, mint egy makacs csomó esetén: csak jól kellett nekiállni.
- Úgy értem, hogy mikor az ember hazudik, akkor valamiért hazudik, és valamiért azt hazudja, amit. Ezekre mindig meg vannak az indokok: azt szeretné, ha az lenne vagy valami hasonló, és így a hazugságaink meglehet, hogy többet elárulnak rólunk, mint az őszinte szavaink – vélekedett a férfi elgondolkodva, ahogyan levezette ezt, és egy tucatnyi könyv jutott eszébe, ahol mindez alátámasztást nyer. Viszont a világért sem szerettem volna azt a benyomást kelteni, hogy többre értékeli a hazugságot, mint az igazmondást, ezért gyorsan hozzáfűzte: - De persze az őszinteség jó. Sőt mi több: alapvetően szükséges. Jobb, hogyha egyenesen beszélt, mintsem mellé.
Mr. Townsend igazán megtisztelve érezte magát, mikor a lány kijelentette, hogy ő pedig annak örül, hogy megtalálta. Immár akkor ketten voltak, akik örültek. Igazi boldog család lehettek volna, hogyha a múltjukban nem lett volna az a mély szakadék, melyet az a szörnyű baleset és szülők oktalan döntése okozott. Mennyivel más lett volna az életük, hogyha együtt nevelkedtek volna fel. Most mindent tudnának egymásról ellenben a jelenlegi helyzettel, hogy alig ismerik egymást. Éppen ezért a tanár meg akarta ragadni az alkalmat, hogy annyi időt töltsenek együtt, amennyit csak lehet: meginvitálta újdonsült rokonát az órájára, és felajánlotta, hogy utána egyenek együtt. Miközben az iskolaépület felé sétáltak, a lány elmesélte, hogy ő is idevalósi, és egyébként nem siet sehová. Mintha csak a Sors akarta volna, hogy ismét egy városban kössenek ki.
- Ez milyen érdekes! Én is idevalósi vagyok, egy éve költöztem a városba – mondta a férfi, és igyekezett elengedni a füle mellett a füttyögetését, hiszen már nap mint nap megszokta, hogy a tinédzser fiúknak van ez az idegesítő szokásuk. Effie azonban úgy látszott, hogy már kijött a gyakorlatból, ami az iskolai közeg ismeretét illeti. Ezen Andrew kellemesen derült.
- Hm, azt gondolná az ember, hogy egy ilyen csinos lány mint te, már megszokta az utána fütyülőket! – jegyezte meg szóban Andrew, aztán vetett egy pillantást a végzős bagázsra, ami erre biztos azt feltételezte, hogy féltékeny pasi, pedig ehelyett védelmező rokon volt. - Ismerem őket, tanításkor majd megkapják a magukét – tette hozzá a tanár, ahogyan bekanyarodtak a folyosón. Lépteik visszhangoztak az üres helyiségben, ugyanis már becsengettek. Mr. Townsend útközben előkereste az ütött-kopott példányát a vett könyvből, majd biztatóan ránézett a kuzinjára, és benyitott a tanterembe, ahol vidám zsivajjal csevegtek a tanulók.
- Szép napot mindenkinek! Sajnálom, ha csalódást okozom, de lesz ma óra, csupán egy vendéget hoztam. Ne hozzatok magatokra szégyent előtte. Te sem Avery, köp ki a rágót! – vette kézbe az irányítást a férfi, ahogyan egy tanárhoz illik, miközben intett Effie-nek, hogy bátran foglaljon el egy üres helyet a tanteremben.
A diákok lassan elcsendesedtek, és míg néhányan érdeklődő pillantásokkal jutalmazták az újonnan felbukkant látogatót, Andrew el kezdte magyarázni az új anyagukat. Először is megkérdezte, hányan olvasták már el a könyvet, ez alig volt a jelenlévők fele. Ellenben ezzel, Az éhezők viadala című filmet majdnem mindenki látta. Így a férfi már könnyebben tudott előttük párhuzamot felállítani a bezárt, túlélésért küzdő gyerekek között. Azt elismerte, hogy távol áll egymástól a két mű világa, mégis volt köztük ez a lényeges hasonlóság, amit a kortárs irodalom jobban megértetett az ifjabb nemzedék számára.
- Jól van. Jövő órára szeretnék mindenkitől egy oldalas fogalmazást kapni arról, hogy mit tettetek volna Jack helyében: maradtatok volna őrizni a tüzet vagy elmentetek volna vadászni. Indokoljátok a válaszotokat. Mára ennyi! A viszontlátásra! – fejezte be az órát az irodalomtanár, majd nekiállt pakolni, ahogyan a tanulók is egyre-másra kifelé haladtak a teremből. Miután már nem volt ott más, érdeklődve Effie-hez fordult:
- Ha nem untál még meg, akkor elmehetünk kajálni – jegyezte meg vigyorogva, rokonának válaszát várva.

♥

To my little princess

Los Angeles nem éppen arról volt híres, hogy a forgalmában kényelmes vezetni. A magam részéről a fiatalkorúak esetén körültekintőbb lennék azt illetően, kinek a kezébe adok jogosítványt és kinek nem. Egyes tinédzserek, akiknek a fenekük alá rakták a kocsit, bandita módjára furikázták a barátaikat városszerte, és számtalan balesetet okoztak. Nem is beszélve a reggeli dugókról és száguldozókról. A dudálástól könnyen megfájdult az ember feje, ezért amikor egyedül utaztam bekapcsoltam a rádiót. Mikor azonban Pippa velem utazott erre semmi szükség sem volt. Az éneklése mindig jó kedvre derített.
Mosolyogva, figyelmesen hallgattam, amit a napjáról mesélt, majd bevettem egy éles jobb kanyart, és még időben vettem észre, hogy az előttünk lévő fékez. Kicsit nagyobb zökkenéssel álltunk meg, ami után ismét hátrapillantottam a tükörben Pippára, hogy lássa, figyelek rá, másrészt pedig hogy meggyőződjek róla, hogy jól van.
- Osztálypénzből fagyiztok vagy adjak pénzt? – kérdeztem tudatos szülőként, és azon sopánkodtam, hogy a tanárok miért nem értesítenek az ilyen órákon kívüli tevékenységekről, mialatt újra sebességbe tettem a kocsit. Ki nem állhattam az automataváltós autókat, ki kellett harcolnom a váltósat, de megérte, így legalább olyan érzés vezetni, mintha tényleg én irányítanék. - A számok pedig hasznosak, szükséged lesz majd rájuk. – jegyeztem meg játékosan, mert tudtam, hogy Pippa nem rajongott a száraz matematikáért. Épp olyan volt, mint az édesanyja. Az érzelmei irányították, a humán tudományok, a zene sokkal közelebb álltak hozzá, mint a reáltárgyak, ellenben velem. Ennek ellenére eszem ágában sem volt arra kényszeríteni a kislányomat, hogy az én utamat kövesse. Támogattam abban, hogy azt csinálja, amit szeretne. Hittem benne, hogy ha olyasmi lesz a foglalkozása, amit igazán szeret, akkor soha életében egy napot sem kell igazán dolgoznia.
- Igen, és nem szabad elfelejtened nekem is előadni azt az új darabot, amiről meséltél! – emlékeztettem őt, majd magamban morogtam egy sort a mellettünk száguldozó autós miatt. Még két kanyar, egy pirosnál való hosszú várakozás következett, aztán végre felsejlett előttünk az iskola körvonala, a parkoló felé kanyarodtam.
- Időben vagyunk, igaz? – néztem a beépített digitális órára, ami még nem érte el a 8:00-át. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

To: My Hero

Már megint valami tehetségtelen ürge kezébe adtak jogosítványt....én kaktuszt adnék neki...apu hirtelen fékezett, majd rám pillantott, miközben a kis túráról beszéltem.
- A tavaly megmaradt osztálypénzből. Jó sok megmarad. Nem mondták szülőin? Vagy elfelejtetted? - nevettem el magam, de nem apu feledékenységén, hanem hogy megkérdezte, adjon e pénzt. A számok hasznosak? Kinek? Nem leszek se boltos, sem konyhán szakács, hogy a számokkal babráljak. Zongorista leszek! Ezt már régóta eldöntöttem....de azokat megfűzetik? Ha olyan híres leszek, mint Vladimir Horowitz és Arthur Schnabel, akkor biztosan. Folyton őket emlegetik a felnőttek...Neki is elő kell adnom. Még szép!!!
- Apu ismered Horowitz-ot? Az ő egyik darabját játszom el, utána a sajátomat. - térdemen kezdtem "zongorázni", közben dúdoltam is hozzá az egyik mese kezdését. A száguldozókat apu se szereti, főleg akkor mikor én is bent ülök a kocsiban. Igaz...amikor a zebrán mentünk át, zöld volt, elhajtott előttünk egy őrült. Apu ijedt meg a legjobban....én meg? Hát befulladtam a rémülettől. Aludni se tudtam este...rossz volt. Pirosat kaptunk. Várakozunk.
- Felemel az ég, oly pompás ez a mókás boldogság.... - dúdoltam tovább, mivel zöldre váltott a lámpa, apu tekintetét fürkésztem a tükörben, de nagyon elfoglalta a vezetés. A suli falai már közelebb tűntek. A szokásos következett, be a parkolóba, apu kérdésére pedig kuncogni kezdtem.
- Persze apu! Nézd, még a tanárnő is most érkezett. - mutatok a piros színű autóra, amiből a tanárnőm szállt ki. Ráadásul a gyerekek többségét is most hozzák a szülők, szóval nem késtünk el. Vagy a legrosszabb...mindenki elkésett. Az pedig vicces helyzet lenne. Egyszerre elkésik mindenki a munkahelyéről, vagy épp a suliból. Erre akaratlanul is felnevetek, miközben hátradöntöm a fejem és a kocsi ''plafonját" figyeltem. Az osztálytársamat is most hozták, épp most szállt ki a kocsiból és nagy hévvel integet. Elmosolyodva pattanok fel és integetek vissza, mint egy kis őrült.

To my little princess

Egyedülálló apaként nem csak a munkámra kellett koncentrálnom, hanem mindenre, ami a lányommal kapcsolatos volt. Én jártam szülőire, nekem kellett észben tartanom mikor vannak külön órái, mikor kell fellépésekre kísérnek, mikor és hol varrassunk ruhát a különleges alkalmakra. Egyszerűen nem bírtam megjegyezni. Nem volt tehát csoda, hogy elfelejtettem, hogy az osztálypénzt jól kezelte Pippa osztályfőnöke. Sóhajtottam, de a leányzó nevetésére elmosolyodtam.
- Még jó, hogy a fejemet nem hagyhatom el, mint Olaf. – pillantottam hátra rá a visszapillantó tükörben megint. Rettenet, hogy feledékeny voltam, mégis ha a mesékről volt szó, akkor ilyen apróságok is megragadtak, minthogy hogy hívták az az őrült – és nem irrelevánsan, teljesen irreális – hóembert az egyik új animációs filmből. Szerencsére a munkámban összeszedettebb voltam, meg ha nem is lettem volna, ott volt nekem Stella, aki a kis jegyzetfüzete segítségével minden fontos dolgot észben tartott.
Mikor Pippa valami Horowitzról kérdezett, nem tudtam, mit mondhatnék. Annyi emberrel találkoztam mindennap az ügyfelek és befektetők köréből, hogy a zeneszerzők megjegyzésére már nem jutott sok energiám. Ebben a témában leragadtam Bach-nál meg Debussy-nél.
- Nem hiszem, hogy ismerném. Nem orosz volt a bácsi? – kérdeztem, bár nem volt szokásom, hogy kiforgassam a szavait. Csak szerettem volna kicsit feldobni az unalmas autóutat. Mosolyogva hallgattam a vidám kis dalt, amit Pippa elkezdett dudorászni, míg zöldre nem váltott a közlekedési lámpa. Aztán újra a forgalomra tereltem a figyelmemet. Mióta Poppy egy autóbaleset áldozata lett, különös figyelmet fordítottam a vezetésre, hogy a lehető legkisebb esélyt adjak egy újabb ilyen eseménynek. Semmi szükség sem volt arra, hogy Pippának még egyszer át kelljen élnie a szörnyűséget.
Szerencsésen megérkeztünk az iskolához, ahol a parkolóban még szerencsére találtam üres helyet. Miután leparkoltam, a lányom segítségével megállapítottam, hogy még bőven időben ideértünk. Kikötöttem a biztonsági övemet, és kiszálltam a kocsiból, hogy szétnézzek a helyen, ahol minden hétköznap kétszer megfordultam. El sem tudtam volna képzelni, hogy ne hozzam őt az iskolába, hogy útjára engedjem egyedül. Önző lettem volna? Talán, de annyira szerettem, hogy nem akartam elengedni, így minden reggel egy kicsit nehéz volt nekem.
- Jól van, kisasszony. Akkor mozgás! – nyitottam ki a hátsó ülések ajtaját, és rámosolyogtam az osztálytársainak integető kislányomra. Igyekeztem laza apukaként viselkedni. - Pár óra és találkozunk. – tettem hozzá inkább magamat nyugtatva, mint őt.

To: My Hero

Ha apu elhagyná a fejét, mint Olaf, hát az durva lenne és vicces. De én nem hagyom, hogy elveszítse a fejét az én apukám. A fej nélküli lovagok...valahogy nem jönnek be.
Amikor Horowitzról visszakérdezett, egy kicsit megszeppentem, mert ezt nem tudom...csak a műveit tudom oda vissza.
- Hát én azt nem tudom. - feleltem vissza még mindig megszeppenve, nem tudom, mérges e lesz emiatt, vagy sem, de remélem nem. Nem szeretem ha mérges, főleg ha rám...én egy jó kislánya vagyok. Amikor leparkolta az autót és a motor is leállt, kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd rápillantottam apura, amikor kinyitotta az ajtót nekem. Milyen kedves. De szeretem. Szavaira elkuncogtam magam, majd kikecmeregtem az ülésemből, majd amikor a talajra ért le a lábam, visszanyúltam a táskámért és kihúztam a kocsiból, végül a hátamra került. Pár óra és találkozunk.
- Apa, az a 8 óra sok idő. - pillantottam fel rá, néha nem szeretek sok időt távol maradni tőle. A zsebembe nyúltam és aminek ott kell lennie az ott van. Meg a telefonom is megvan. Minden meg van. Csípős idő van és még a Nap is előbukkant. Utálom ezt az időt. Egyszer hideg van egyszer pedig meleg, nem tudná az időjárás végre eldönteni, hogy mit akar? Még én is jobban tudom, hogy mit szeretnék, mint ő. Végül egy nagy ölelést kap apu, ha lehajol, akkor egy puszit is nyomok az arcára.
- Legyen szép napod. - suttogtam neki boldogan, majd elszakadtam tőle és az osztálytársamhoz siettem és átöleltük egymást. Másfél fejjel magasabb mint én, de ez senkit se zavar. Mondjuk engem már kevertek össze első osztályosokkal is és eléggé vicces helyzet volt. Végül visszapillantottam apura és integettem neki, majd szaladni kezdtünk az épület felé, elnyelt minket a nagyobb diákok és tanárok tömege.

To my little princess

Ki tudna haragudni egy ilyen édes kislányra azért, mert nem tudja, hogy ez vagy az a zeneszerző milyen nemzetiségű? Annak amúgy sincs semmi köze a zenéhez, a zongoraművekhez meg még annyi sem, szóval ezért nem értettem soha, hogy ha ilyeneket tanítottak az iskolában. Bár a Horowitz nem egy orosz név volt, egy csomó keleti művészről lehetett hallani ebben az „iparágban”, így ez szerintem reális tipp volt a részemről, de nem fogom azzal tölteni a munkaidőmet, hogy a böngészőben rákeressek a pontos információra. Azért annál elfoglaltabb ember vagyok.
A parkoló, ha nem is volt üres, de bőven volt még hely az autónak, így végrehajtottam a szokásos manővereket, és nem kellett sietve, az út közepén elköszönnünk. Utáltam azokat az alkalmakat, mert mindig attól tartottam, hogy valamit elfelejtek: az ölelést, a puszit vagy a köszönést. Minden apróság fontos része volt a reggeli rutinomnak, annak, hogy aztán nyugodtan folytassam az utamat a parkolóba.
Pippa megjegyzése arról, hogy 8 óra milyen sok idő, megmosolyogtat. Az idő relativitását már sokszor volt alkalmam megtapasztalni. Néha 8 óra sok, néha 8 óra kevés… néha még 8 év is az. Sajnos az emberek túl későn ébrednek rá, hogy mit vesztegettek el az idejük során azért, mert attól féltek, hogy nem marad több, hogy egyszer csak kifutnak belőle. Valójában ez mindenkivel megtörténik, csak az nem mindegy, hogy milyen körülmények között.
- Tudom, de meglátod, nem is tűnik majd olyan soknak, mikor délután újra találkozunk. - – mondtam, és megroggyasztva a térdeimet lejjebb hajoltam, hogy a kislányomat az ölelésembe zárjam… vagyis hát ő engem. Ilyenkor mikor nézőközönségünk van, hagyom, hogy ő kezdeményezzen, mert ki tudja, mikor jön el az az idő, mikor majd cikinek érzi azt, hogy az apjával mutatkozzon. Előre félek ennek eljöveteléről (márpedig ez most hamarabb el fog jönni, mint szeretném), de tudom, hogy utat kell engednem az önállósodásának. Ez az élet rendje, és a lényeg, hogy az ő lényege rendben legyen és ő boldog legyen.
- Neked legyen még szebb! – dörmögtem a leányzó nyakhajlatába, mikor elhúzódott a puszi és ölelés után. Miután elszalad, még sokáig nézek utána, mosolygok, ahogyan azt látom, hogy az osztálytársai közt megtalálta a helyét, és lelkesen integetek vissza neki, mikor hátrafordul. Még néhány másodpercig ott van a mosoly múló nyoma az arcomon, aztán az órámra nézek, és visszaülök a kocsimba.
Irány a munka! Tegyünk róla, hogy a Palmwoods továbbra is híres maradjon!

játék vége

PARKOLÓ

PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ

Re: PARKOLÓ