Ha épp nem színészkedem, szívesen hódolok kedvenc hobbimnak, a fényképezésnek. Los Angeles úgyis kapóra jött, mert nem igazán készítettem még képeket erről a helyről. Nyakamba vettem hát a világot... na jó, azért nem, csak a fényképezőgépemet, majd a Palmwoodsból egyenesen a Beverly Gardenbe siettem, melyről úgy hallottam, hogy mindig gyönyörű, de ebben az évszakban különösen. Elkattintottam néhány felvételt a parkban, majd dél lévén, elég éhesen valamilyen étkezdét kezdtem el keresni. Az Angyalok városában ez igazán nem okoz gondot, mert minden sarkon találsz egy éttermet, legyen az kínai, olasz vagy thai. Mindenesetre én ezúttal valami lazábbat, kicsit szabályszegőbbre vágytam. Bár a szerződésemben benne volt, hogy jó kondiban kell tartanom magamat, ezért is kényszerültem heti néhány edzésre, úgy gondoltam, hogy csak nem árt, ha ez egyszer egy gyorsétteremben teszem a tiszteletem. Szabadnaposként másra sem vágytam, mint gyors és közvetlen kiszolgálásra.
A McDonalds parkolójában, kiszállva az autómból azonnal megcsapott a frissen készülő sült krumpli illata, mely érzetére megkordult a gyomron kifejezve tetszését. A helyiség szokás szerint tele volt emberekkel, ezért több percbe telt, míg az aktuális sorból a pulthoz értem, és rendelni tudtam magamba egy burgert meg kólát menüben. Szerencsére utána már hamar elkészült az ebédem, ezért már csak annyi volt hátra, hogy helyet keressek magamnak. Találtam is egy eldugottat az egyik sarokban, ahova beülve nekiálltam elfogyasztani egy kis ketchuppel a krumplimat. Nyugodtan és csendben eszegettem egy ideig, majd arra lettem figyelmes, hogy néhány asztallal odébb egy lánytársaság izgatott suttogásba kezd. Körülnéztem, hátha valamilyen érdekes személy bukkant fel a helyen, de mikor a kérdéses egyének felé pillantottam sandán, feltűnt, hogy felém mutogatnak. Nem voltak benne biztosak, hogy engem keresnek, én pedig bár leggyakrabban szívesen beszélgetek a rajongóimmal, de szeretem a magánéletemet - így az étkezésemet is - elhatárolni tőlük. Elégedjenek meg azzal, amit a kamerák előtt nyújtok. Nem akarok celeb lenni, hanem jó színész, akinél nem az a fontos, hogy mit tesz, milyen botrányt kavar a mindennapjaiban, hanem, hogy milyen a színészi alakítása az aktuális filmben.
Kelletlenül a fejemre húztam a kapucnimat, hogy minél kevésbé felismerhető legyen az arcom, majd a tálcámmal együtt felálltam, és kimentem a teraszra. Jó idő volt, és a napernyős asztalok alatt biztosított árnyékban is kényelmesen elfogyaszthattam volna a burgeremet, csak hogy egyik asztal sem volt üres. Kiszúrtam azonban egyet, ahol egy hosszú hullámos hajú lány üldögélt egyedül. Eltűnődtem, hogy vajon ő is eszik-e, vár-e valakire, vagy csak szimplán leült ide, hiszen nem is muszáj, hogy vendég legyen, aztán végül úgy döntöttem, hogy hát mást nem pofára esek, megkérdezem, hogy szabad-e mellette a hely. Közelebb lépdelve hozzá feltűnt, hogy nem az a tipikus los angelesi cicababa, sokkal inkább lázadó tinédzsernek látszott erősen lakkozott körmeivel és kihívó sminkjével. Mikor ezeket megállapítottam már szinte biztos voltam benne, hogy elküld egy melegebb éghajlatra a pulcsim alatt megbúvó kockás ingemmel és a kék vászonnadrágommal együtt. Olyan volt, mintha a Jégkirálynő és az Udvari bolond találkozott volna. Hirtelen nevetségesen érkeztem magamat.
- Bocs, nem bánod, ha csatlakozom? – kérdeztem rá azért és bizonytalan mosollyal a szám szegletében vártam, hogy felnézzen a lány, mikor lefékeztem az asztala szélénél. Csak remélem, hogy nem érti félre ártatlan kérdésemet, és borítja rám a tálcám tartalmát.

Nem vagyok sztár. Nem tartom magamat annak. Erről Roxanne is tudna mesélni, hiszen ismer a kezdetek óta, és bár valóban megváltoztatott a forgatás, a felelősség, ami a szerep felvételével jár és a nyomás, hogy jó legyek, de sztárként mindezek után sem gondoltam magamra. Miért gondolnék, hiszen a média felhajtásért sosem voltam különösebben oda. Ezért is örülök, hogy a legújabb filmem kicsit inkább művészfilm lesz, és nem nagyképernyős mozifilm. Azok körül mindig túl nagy a felhajtás, és még ha be is lehet velük futni lehet, hogy csak a paparazzi hordáit vonod magad után. Nem akartam olyan színész lenni, aki nap mint nap a bulvárújságok címlapján szerepel. Ezért örültem, mikor megkaptam a kisvárosi sorozatnak az egyik főszerepét. Az nem jelentett ekkora népszerűséget mégis megismerték a nevemet, és kis rajongótáborra is szert tettem, amire nagyon büszke vagyok. Múltkor, a születésnapomon még fel is köszöntöttek videókkal, képekkel és egyéb kedvességekkel. Ezeket úgy őriztem, mintha milliókat érnének, mert számomra bizony annyit is értek. Jelezték azt, hogy vannak, akik értékelik a munkámat, azt, amit csinálok. Persze ismerem a szakma árnyoldalait: lehet, hogy igazából nem is engem kedvelnek, hanem a szerepemet. Az pedig már nem is én vagyok, így egy hamis, nem létező idolba szerettek bele. Viszont valamilyen szinten mégis én vagyok, hiszen én tettem olyanná a karaktert, amilyen. Szeretem azt mondani magamnak, hogy más játszotta volna Woody-t a sorozatban, akkor nem lett volna olyan népszerű, de néha mégis kétségeim vannak. Ezért igyekszem nagyon, hogy a következő filmemnél ne legyen bennem ilyen kételyek, hanem sokkal inkább elégedettségérzet, amiért én kaptam meg a szerepet, és a játékommal sikerül majd belopnom magamat a szívekbe.
Nem szívbe lopódzást terveztem, mikor kimentem a gyorsétteremből, és keresve magamnak asztalt éppen ahhoz a lányhoz léptem oda, aki első megszólalásából ítélve nem nagyon vágyott asztaltársaságra. Azonban ebből a megjegyzéséből azt is sikeresen leszűrtem, hogy nem ismert meg engem. Ezt pedig határozottan jó jelnek vettem, hiszen éppen azért jöttem ki, hogy ne kelljen még étkezés közben is a szakmámmal foglalkoznom. Most az egyszer nem Bryan a színész, hanem Bryan az ember szerepet szerettem volna magamra ölteni, és egy ilyen lánnyal ez lehetségesnek is tűnt.
- Hű. Elég rosszul nézhetek ki, ha még a perverz pszichopata is megfordult a fejedben. Csak azt nem értem, hogy akkor hogy-hogy nem szólt eddig még senki? – vigyorodtam el, ahogyan megpróbáltam elviccelni a lány kijelentését. A bunkó sztárpalánta részéről pedig inkább hallgattam, mert annak az egyik fele volt csak igaz. Legalábbis én úgy tartottam.
Viszont a lány folytatta, még mielőtt leülhettem volna, és nem tudtam megállni, hogy ne vonjam fel kérdőn a szemöldökömet arra, amit mondott. Ugyanígy a kérdésemet sem fojtottam magamba, és miután szépen, lassan kényelembe helyeztem magam az asztalnál vele szemben, rákérdeztem:
- Mert milyenek is a magamfajták? – faggattam tűnődve, bár volt egy kérdés, amire még ennél is jobban érdekelt volna a válasza: hogy akkor milyenek a magafajták. Ehhez nem volt elég végignéznem rajta. Akkor ugyanis egy csinos lányt láttam vagányan felöltözve. Olyasvalakit képviselt, aki nem volt az ízlésem. Mindig is a bájos, kedves lányokra buktam, mint Roxanne. De hát amúgy sem csajozni jöttem ide. Az viszont megint csak elgondolkoztatott, hogy vajon a másikat mi hozhatta ide, mármint így, egyedül. Már ránézésre elég függetlennek, de az ilyenek körül is ott szoktak lenni a barátnői. Ő viszont magában volt, és sajtburgert eszegetett. Nem sok lány vállalja be errefelé az ilyen kaját, de bevallom, én mindig is azokat szerettem, akik nem törődtek azzal, mit mondanak mások, csak a saját véleményük érdekli őket. S ha neki ez ízlik, egye bátran. Én is ezt választom a saláta helyett.
Kicsit kínos csönd állt be, ahogyan ott ültünk ketten az asztalnál, és nem tehetek róla, utálom a csöndet, ezért azonnal beszélgetést kezdeményeztem. Igazság szerint tartottam attól, hogy lenéző pillantásokat kapok csak válaszul, de azok is jelei lennének a másik figyelmének. Legrosszabb esetben meg megeszem a kocsimban a kajámat.
- Öhm… jó helyet választottál – nyögtem ki a burgeres zacskómat bontogatva, amolyan nagyon ergya bókként. Bár kétségtelenül kellemes volt, hogy a napernyő olyan szögben fedte le az asztalt, hogy a forró napsütés nem ért bennünket, talán nem ilyen megszólalással kellett volna megpróbálnom előcsalogatni a másik kedves oldalát, mely hajlandó társalogni velem.

Jófiú lennék? Az igaz, hogy az eddigi szerepeim nem azok a tipikus bad boy image-emet erősítették, még ha lett is volna olyanom. A karakterek, melyeket eddig alkalmam volt eljátszani tipikus fiatalok voltak, de nem azok az elszállt fajták. Nem szerettem volna, ha beskatulyáznak, ezért is jött éppen jókor ez a film szerep, mert egészen más szerepkörben mutathatom meg a tehetségemet: motorozni fogok, dohányozni és inni a szerep kedvéért a kamerák előtt. Ez már igazán kimeríti egy rosszabb fiú eszköztárán, viszont nem feltétlen tartottam fontosnak, hogy ezt a velem szemben ülő lány is tudja.
- Szóval tipikus jófiúnak tűnök? Igencsak hasznos információ. Kár, hogy az ex-barátnőim nem értenének egyet veled – mondtam természetesen, mintha már egy tucatnyi barátnőm lett volna, pedig igazán nem volt sok. Roxanne viszont tényleg nem tarthat különösen jó fiúnak azok után, hogy a karrierem miatt olyan csúnyán elhanyagoltam. Egy jó pasi, de még csak egy igazi barát sem tenne ilyesmit: meló miatt nem figyelni a másikra. Kicsit elszaladt akkor velem a ló, és nem mondom, hogy megváltoztam, mert elhamarkodott lenne ilyesmit kikiáltani. Még mindig kicsit munkamániás vagyok, és a karrieremnek élek jóformán. Ezért nincs időm barátnőkre, sőt még csak ismerkedni sem. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy visszautasítom a lehetőséget, ha az szembejön velem az utcán. Annyi biztos, hogy nem fogom törni magamat párkereső oldalakon.
Kicsit ellenségesnek éreztem a széplány és laza „kösz”-jét követő megjegyzését, mire megrántottam a vállamat, és kibontottam a burgeremet a zacskójából.
- Nos, amennyiben te azt sem veszed zokon, előtte inkább elfogyasztanám a burgeremet – válaszoltam erre egy széles mosoly keretében, majd élvezettel beleharaptam a szendvicsbe, melyet rendeltem. Produkciómat kissé túljátszottam, még a ketchup is lefolyt a szám széléről, ezért gyorsan felnyaláboltam egy adag szalvétát a tálcámról, és tisztára töröltem az arcomat… remélhetőleg.
Egyértelműen látszott, hogy asztaltársaságom le akart rázni, nem mondta ki, de erősen utalt rá, viszont én úgy tettem, mintha ezt észre sem vettem volna. Minél jobban tiltakozott, annál inkább próbálkoztam. Azt akarja, hogy elmenjek? Hát, maradok. A szófogadás nem volt sosem az erősségem, ha szembekerült a bizonyításai vágyammal. Még most is jófiúnak tart? – tűnődtem el egyszerre, és bármennyire is érdekelt, hogy mit gondol rólam, volt egy olyan érzésem, hogy bármelyik verzió is lenne igaz, nem tetszene. Talán tudni sem akartam a szívem mélyén, viszont ennek ellenére piszkálta a csőrömet a kíváncsiság. No meg az, hogy megmozgassak valamit ebben a lányban. Olyan volt, mint egy márványszobor a sírkertekben: tekintélyparancsoló – valamilyen abszurd módon -, hideg és leutasító. Viszont azt gondoltam, hogy nem lehet mindig és mindenkivel ilyen.
- Ah, látom te nem az a salátás-fajta lány vagy – böktem váratlanul a lány sajtburgerébe, majd gondolatba jól felpofoztam magam a hülyeségemért. A lehető legneccesebb témára eveztem ezzel, mert tudtam, hogy amennyiben csak egy kicsit is félreérti szavaimat a másik, eláshatom magamat. Az étkezési szokások olyan kényes témák a nőknél eddigi tapasztalatom szerint, mint a súly vagy a ruhaméret. Engem pedig úgy neveltek, hogy ne feszegessem ezeket a témákat. Az amerikai szókimondóság azonban rajtam is meghagyta a nyomát, és ez egyszerűen csak úgy kicsúszott a számon mindenféle hátsó szándék nélkül, mintegy megállapítás, ami a szememben igencsak pozitívnak minősült. Ezért azonnal szabadkozni kezdtem, nehogy rosszra gondoljon a lány, aki úgy nézett ki, mint aki képes lenne kikaparni annak a szemét, aki csak egy rossz szót szól rá. Ez a vadság azért, be kellett ismernem, elég vonzóvá tette.
- Ami persze jó. Sosem értettem, hogyan képesek azt a nyúlkaját enni – jegyeztem meg, aminek a második fele részben hazugság volt. Elvégre is Roxanne egészségesen táplálkozott, így néha ő is leragadt a zöldnél, és nem néztem rá furán. Megértettem, hogy ő ezt szereti, és nem volt vele semmi bajom. Magam részéről azonban inkább a kalóriában és így energiában dús ételeket részesítettem előnyben éppen, mikor nem a menedzserem határozta meg az étrendemet. Abban ugyanis sajnos nekem is kijutott a Cézár-öntetes salátákból, melyek bár nem voltak rosszak, de szinte olykor éheztem egy-egy jó hamburgerre, mint amin most nyammogtam.

Jónak lenni személyenként mást jelent. Jó ember az, aki nem bánt másokat. Legyen az fizikai vagy lelki sérülés. Viszont aki épp csak felsérti egy másik ember lelkét az mennyire lesz attól rossz? Én megbántottam hozzám közel állókat, köztük egy olyan lányt, aki mindig is támogatott, és mellettem állt a legrosszabb napjaimon is. Ő fogta a kezem, mikor izgulva vártunk a telefonhívást, hogy megkapom-e a szerepet. Ő mindent megtett, hogy én tudjak dolgozni. Segített bepótolni az órai anyagokat, melyekről lemaradott. Ha kellett még az osztályozó vizsgákra is segített felkészülni. Nélküle nem tudom, hogyan bírtam volna ki a középiskola húzós éveit, mialatt a sorozatot forgattuk. S mivel háláltam meg Roxanne-nek az erőfeszítéseit, a kedvességét és odaadását? Semmivel, és ez volt tőlem a leghálátlanabb dolog. Túlságosan is lefoglalt a munkám, és kicsúsztak a kezemből a gyeplők, melyekkel irányítani tudtam ezt az alattam robogó sikerszekeret. Ahogyan a sorozat és a szerepem egyre népszerűbb lett, és jóra fordultak a munkalehetőségeim, úgy a magánéletem egyre gyötrelmesebben festett. Már alig töltöttünk együtt egy kis időt, és ha mégis sikerült perceket szakítanunk egymásra, megesett, hogy apró-csetlő-botló dolgokról csak veszekedtünk. Elvakított a maximalizmus, és már arra sem emlékszem, melyikünk mondta ki, hogy vége. Mindenesetre békében váltunk el. Nem is ezért mondta azt, hogy az exeim nem gondolnának jófiúnak, viszont úgy tűnt, hogy az idegen lány előszeretettel kötött bele a szavaimba, és tudomásomra hozta, hogy mit gondol a témáról. Ezt követően pedig már én sem hagyhattam szó nélkül a dolgot annak ellenére, hogy alig ismertem őt. Bárki lehetett volna: egy újságíró, őrült rajongó, aki így akar a közelembe férkőzni, de meg sem fordult a fejembe. Hogy miért? Csak. Ránéztem, és nem tudtam elképzelni, hogy ne magát adná.
- Nem arról van szó, hogy dobtak-e vagy sem. Az csak egy momentuma egy kapcsolatnak. Arról beszélek, hogy nem egy embert bántottam már meg szándékomon kívül, és attól, hogy valaki udvariasan viselkedik, az nem törli el más bűneit – csüggesztettem le a fejemet, és újra megjelent előttem Roxy arca, amint sugárzó mosollyal gratulált a filmszerephez. Nem úgy tűnt, mintha haragudott volna rám vagy neheztelt volna, de ő amúgy sem volt az a fajta, így nem tudtam alapul venni. Azóta meg nem mondhatnám, hogy hosszú életű kapcsolataim voltak. Egyszerűen nem értem rá, hogy ezzel foglalkozzam. Egy kaktuszt sem tudtam életben tartani – ilyet is csak nagyon kevesen mondhatnak el magukról! – nem hogy egy párkapcsolattal bajlódjak. De hát anyukám mindig azt mondta, hogy a szerelem olyankor talál meg, mikor a legkevésbé számítanál rá.
Az asztaltársaságomul szolgáló lány, miután rájött, hogy nem tud egykönnyen lezárni, meglepte ugyan, de beletörődött, és flegma megjegyzésével felmentette magát ennek következményei alól. Továbbra is széles vigyor ült az arcomon, miközben a hamburgeremen nyammogtam, és közben ügyetlenül kibontottam a ketchupszószos kis műanyag flaskát, és abba tömködtem néhányat a sült krumplijaim közül, melyek elmaradhatatlan tartozékai voltak egy amerikai egészségtelen táplálkozásának. Nem érdekelt, mert ízlett, amit ettem, és csak az számított, hogy jó legyen, és jóllakjak. Bezzeg ha a menedzserem megtudta volna, hogy ilyesmit eszem, akkor egy hétnyi protein-gazdag, zsírmentes kajára rendeltetett volna, ami cseppet sem volt ínyemre. Ösztönösen körbenéztem, hogy nem figyel-e minket senki, de mintha a gyorsétteremben kajálók tekintete átcsúszik volna felettünk. Csak egy csendben eszegető fiú és lány voltunk, semmi sztárod pompa vagy más. Rég éreztem ilyen természetesen, feszélyezés nélkül magamat.
Ehhez pedig az is hozzájátszott, hogy végre egy olyan csajjal beszélgethettem, akit nem foglalkoztatott a róla alkotott vélemény, aki bátran azt csinálta, amihez kedve volt, azt evett, amit megkívánt, és a bulvárlapokat biztos voltam benne, hogy szennylapnak gondolta. Már csak emiatt is újabb bizonyosságot nyert, hogy nem ismer engem. Nem mintha olyan gyakori szereplője lennék az említett lapoknak, de aki lelkesen nyomon követi a sztárvilágot, az már belefuthatott a nevembe. Mindenesetre örülök, hogy eme lány esetén nem ez a helyzet. Mert így neki esélye van az igazi önmagamat megismerni, és nem egy szerepet vagy rámhúzott valóságlátszatot, amit az újságírók kreálnak. Lehettem mellette még önmagam, és ez igazán felszabadító érzés volt.
- Nem tudják, mit hagynak ki – bólogattam egyetértően egy széles mosollyal az arcomon, majd egy falásra bekaptam a két harapásnyi maradékot a burgeremből, és egy szalvétával megtöröltem a számat. Mélységesen egyetértettem a lánnyal, és örültem, hogy végre normális beszélgetésbe tudtunk elegyedni, túllépve az el akar-e küldeni vagy sem témát, ugyanis eléggé úgy tűnt, hogy próbált „rám ijeszteni” hogy ne kelljen mellettem ennie. Nos, ha abban reménykedett, hogy megfutamodott, bennem emberére lelt!
- Bryannek hívnak – szúrtam közbe a „hamburgeres csávó” megszólításnál, és úgy éreztem ezzel megint egy hibát követtem el. A velem szemben ülő ugyanis nem tűnt annak a fajtának, aki értékeli, ha félbeszakítják a mondanivalóját, ami egyébként kivételesen pozitív volt. Ez mosolygásra késztetett, és egy kicsit talán dobott is az önbizalmamon, és a miután ittam néhány kortyot a kólámból, mellyel megnedvesítettem kiszáradt torkomat, majd reagáltam meglepően kedves szavaira:
- Ha ez nem rossz, akkor nincs is annyi rossz tulajdonságom, mint gondoltam – rántottam meg a vállamat elégedetten, majd a vadóc lány felé böktem. - Te pedig teljesen más vagy, mint a többi lány, de ezzel bizonyára tisztában vagy... És ami azt illeti a másság jó – jelentettem ki, és ekkor kezdett el hiányérzetem támadni: Ő már tudta az én nevemet, viszont vele szemben, nekem fogalmam sem volt arról, hogyan szólíthatnám, márpedig azt jó kezdetnek találtam ahhoz, hogy kicsit jobban megismerjem. Érdekelt volna, hogy mit találok a látszólag érdes és kemény felszín alatt.
- Nos, sajtburgeres lány, mondd csak, idevalósi vagy? – mutattam az ő módszerét felhasználva, vigyorogva a mellettünk elfutó utat körülölelő pálmafák felé, arra, ahol a nagyváros jellegzetes épületei emelkedtek a magasba. Los Angeles fehér szárnyaiként a ragyogó napsütés körülölelt minket, és csak a napernyőnek hála nem vakított el fénye.

Furcsa volt egy szinte vadidegen lánnyal arról vitázni, hogy mit jelent jónak illetve rossznak lenni. Nem ismert, és én sem ismertem őt. Joggal állíthatnánk, hogy nagyjából annyi jogunk volt beleszólni a másik életébe vagy gondolkodásmódjába, mint annak a marhának, amelyikből a burgerem húsa készült. Viszont mióta százával megtalálható gyorsétteremnek a teraszán olyan apróságokat tudtam meg róla, hogy lassan a főbb jellemzői alapján képet tudtam róla festeni róla. Nem volt kedves az emberekkel, egyáltalán nem, és cseppet sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla mások. Az sem érdekelte volna, ha itt hagyom, sőt lehet hogy még örült is volna annak, ha még egy embernek sikerült volna eljátszania a türelmét. Elképzelhetőnek tartottam hobbiból kihúzza a gyufát mindenkinél, akivel csak találkozik, de igazság szerint sejtettem, hogy a felszínen lévő sérthetetlen lány valamilyen mélységet takar. Egy ember sem csupán annyi, amennyit mutat magából. Ezt a színészkedés nagyon alaposan megtanította nekem, hiszen annyi különböző személyiséget játszottam már életem során, hogy össze sem tudnám számolni. A színdarabok és filmek legjelentéktelenebb karaktereit is fel tudja emelni egy jó színész, aki közel érzi magához a szereplőt, és egyszerűen mikor belebúr a karakterébe átlátsz a felszín fátylán, érzékelteti, hogy benne több van. Nekem pedig meg volt ehhez a szemem, mióta bekerültem a szakmába. Sokan csak azért próbálnak egy-egy felkapott emberhez közeledni, hogy aztán ingyenvacsikra meg minden effélére járhassanak vele. Nem állítom azt, hogy engem nem tudnak átejteni, de meggondolom magamat mielőtt bizalmat szavazok valakinek. Allisonnak azonban nem kellett törnie magát. Annyira nem érdekelte, hogy utálom-e vagy sem, hogy bízom-e benne vagy sem, hogy nem is kételkedtem abban, hogy igazat mond.
- Meglehet, hogy téged nem érdekel, mit gondolnak mások, de engem igen. Ha valaki olyat bántok meg, még akkor is ha nem akarom, akit kedvelek, miért ne hibáztathatnám magamat? – vetettem fel, bár nem vártam, hogy megértsen. A kérdése viszont elgondolkoztatott, jobbnak láttam nem konkrét számmal dobálózni, és úgy gondoltam, hogy ezt nem is várja el tőlem. - Sokakat? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, és csippentettem egy újabb darabot a sült krumplimból.
Emlékeim szerint még nem találkoztam olyan emberrel, akivel annyira mások lettünk volna, hogy minden második mondatunkat félreértettük volna. Ezzel a lánnyal azonban úgy tűnt, hogy komoly alapvető fogalmi zavaraink vannak, mert ismét azon kaptam magamat, hogy egy korábbi megjegyzésemet kell megmagyaráznom:
- Nem. Tudod, ezt úgy hívják szarkazmus. Túloztam, nem tartom magamat rossz embernek – világítottam rá, hogy mit akartam mondani, de igyekeztem visszaszorítani szavaimnak kioktató élét, és kedvesre venni a formát. Alapvetően jófej csávónak vallottam magamat, de nehéz volt annak maradni, mikor egy ilyen lánnyal ülsz egy asztalnál.
- Gondolom, nem sok ember fogadja jól az igazságot, amit te hangosan is ki mersz mondani – jegyeztem meg elgondolkodva, hiszen komolyan gondoltam, hogy ez a vagány őszintesége olyan jó értelemben tünteti fel őt másképp. Sosem értettem, hogy az emberek miért nem képesek szembenézni az igazságról, ha róluk van szó. Mindenkinek el kellene fogadnia magát, szembenéznie vele, és nem megsértődnie rajta, ha valaki felvilágosítja arról, milyen is ő. Allison azon ritka emberek közé tartozott, aki ilyen nyílt és közvetlen volt, bár úgy látszott élvezi, hogy eltaszítja maga mellől az embereket.
- Hm, valamiből élnie kell ennek a városnak is, nem igaz? Nem csinálhattak két kaszinó nagybirodalmat egymás mellé – utaltam Las Vegasra, mikor a lány megjegyezte, hogy a sztáros felhajtásai miatt már elege van LA-ből, ahol egész életében élt. - Talált süllyedt. Angliából jöttem, bizonyára az akcentusom buktatott le – ismertem be, hogy nem vagyok idevalósi, és hogy legyen egy kics időm végiggondolni, mit válaszolok: még alaposan megrágtam a burgerem maradékát. Lenyeltem a szendvics végét, leöblítettem azt egy kis kólával, aztán végül hozzátettem, mi is hozott ide, az Angyalok városába egy brit srácot:
- Meló miatt. Legalább a sztárok sok lehetőséget adnak arra, hogy dolgozhasson a pórnép, nem igaz? – ironizáltam kissé, s szánt szándékkal homályosan fogalmaztam. Nem állt szándékomban félrevezetni a lányt, de úgy döntöttem, míg ő ilyen titokzatos szeretne maradni, én sem fedek fel magamról mindent. Elvégre is nem lenne mivel előrukkolnom később, ha máris nyílt lapokkal játszanék. Bekaptam egy újabb falat sült krumplit, és elszontyolodva láttam, hogy hamarosan elfogy...