CAFÉ FRANCE

Izgatottan, a hasamban furcsa bizsergő érzéssel készülődöm, mintha csak az első randim előtt állnék, pedig az már éppen elég régen volt, és épp elég randi követte az első alkalmat, hogy ne legyen okom a mai este előtt felidézni azt.
Nem arról van szó, hogy nem szívesen emlékezem, épp az ellenkezője áll fenn, az egyik legkedvesebb emlékem, amikor Iason először hívott randevúra. De hogy pont most üdvözöl újra az a feledhetetlen érzés, ez egyszerűen furcsa. Máskor nyugodt örömmel tölt el, ha kettesben mozdulunk ki, most pedig majdnem kiugrik a szívem.
Ebben a pillanatban, amikor butuska módon, mint egy éretlen kislány izgulok, értékelem csak igazán, hogy legalább a ruhaválasztás nem okoz több idegeskedést. Ugyanis az estére szánt ruha már napok óta a szekrényemben pihen.
Aznap láttam meg a kirakatban, amikor Iason felvetette a vacsora ötletét, és egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, muszáj volt hazahoznom a kirakatból rám kacsingató gyönyörű darabot.
Mikor magamra öltöm a finom anyagú ruhát, pár percig küszködnöm kell a cipzárral, mely a ruha hátán húzódik, de eszem ágában sincs Iason segítségét kérni. Pár perc ide vagy oda; ennyiért nem lövöm le előre a meglepetést, merthogy annak szánom a ruhát. A megszokás amúgy is viszonylag magas igényeket alakított ki bennem, így mindig megadom a módját… tulajdonképpen mindennek, de a ma esti ruha különleges és azt szeretném, ha az este is az lenne. Ami azt illeti, meg is fizettem az eleganciát, mely olyan tisztán sugárzik a ruhából, de nem állt szándékomban azzal mérgezni az estét, hogy az ár-érték arányát  kezdem mérlegelni.
Amint elkészülök, fürkésző, kritikus pillantással mérem végig tükörképemet. A ruha szegélye alig egy-két centiméterrel a térdem felett húzódik, a szabása visszafogott, de kifejezetten nőies. A bőrömet simogató anyag követi alakom vonalát, és bár megállapíthatom, hogy a ruha nem mutat túl sokat, az alkalomra tökéletes, és azt hiszem, csinosan is áll. Fekete mintája éles kontrasztot alkot a fehér alapszínnel, ez különösen tetszik. Mindig is kedveltem a letisztult stílust.
Csak pár percnyi céltalan készülődés után, mely már inkább csak semmittevésnek minősülhetett, kapok észbe, hogy Iasont kizártam a szobából, és már egy jó ideje várakoztatom. Ajkamon csintalan mosoly játszik, miközben halkan elfordítom a kulcsot a zárban, kissé kinyitom az ajtót és a résen kidugom a fejem.
- Sokára készültem el? – Azt hiszem, ez legfeljebb költői kérdésnek felelhet meg, de nem zavartatom magam. Mosolyogva fürkészem Iason arcát, és egy gyors, de alapos pillantással tetőtől-talpig végigmérem. Akár a szőke herceg a meséből, csak ő még jobban néz ki és vonzóbb is. És csak az enyém.

Savanyú arckifejezéssel méregetem az étlapot. Kényszerből, mert az itt dolgozó emberek furán néznek rám, és biztos vagyok benne, hogy nemsokára rám szólnak, hogy ez a szék a kávézó tulajdona, és nem egy ülőhely az utcán, szóval akár megkörnyékezhetném valamelyik padot is egy parkban, vagy buszmegállóban. És igazuk lenne. Szóval bevetem az étlapnézegetős trükköt még néhány percig, eldöntöm, hogy nem fogom elkölteni a pénzemet ilyen butaságokra, mert otthon is tudok kávét főzni, aztán angolosan távozok. Koreaisan.
Igazából csak semmi kedvem nem volt megint ahhoz, hogy hazamenjek, és azon gondolkozzak, hogy felkeressem-e Moorin-t vagy sem. Már eltelt két nap, de még mindig csak arra tudok gondolni, hogy milyen őrülten szerelmes vagyok, és akárhányszor csak eszembe jut a csókja, szinte megfájdulnak a térdeim és össze akarnak csuklani alattam. Próbálom leplezni, hogy nem látok a rózsaszín ködtől, de ma már levertem egy Hollywood feliratos bögrét egy szuvenírboltban (amiket csak azért sem tudok megunni, hiába lakok már itt egy éve, és hiába árulják mindegyikben pontosan ugyanazokat a hűtőmágneseket, és képeslapokat), és ki kellett fizetnem. Ezért is érezném magamat bűnösnek, ha most még kávéra is költenék. Chh. Nem is én vertem le, hanem a táskám, mégis én iszom meg a levét. Buta táska. Buta eladó. Buta, buta, buta bögre.
Amióta kitaláltam, hogy végre a saját lábaimra állok – tegnap óta(!) –, azóta elkezdtem spórolni. Most, hogy nem a bátyámtól, vagy apától, vagy a másik bátyámtól kuncsorgok pénzt, egészen más szemmel nézek a dolgokra. Jó-jó, a kuncsorgás azért eléggé erős túlzás, valójában sosem kértem, hogy tartsanak el, de mintha alapvető lett volna, hogy a kicsi Sunny-t el kell látni pénzzel, mert anélkül éhen hal, meg nincs mit felvennie, meg miegymás. A kicsi Sunny viszont felnőtt, éppen két napja, éppen akkor, amikor a kicsi Sunny ajkát a tökéletes Moor ajkai érintették. Nekem ennyi elég volt, hogy úgy érezzem, ideje felnőnöm. Már amennyire ez nálam lehetséges...
Na jó, végezetül mégis csak arra jutok, hogy ideje lenne tényleg továbbállnom. Elvégre csak azért vagyok itt, mert otthon nagyobb lenne a kísértés hogy meglátogassam Moor szobáját, vagy átmennék a bátyámhoz, ami meg olyan kényelmetlen mostanában, mert kezdek rádöbbenni, hogy neki ott van a banda, és az az Irene nevű koreai lány. Nekem meg csak a bátyám, aki mindig ott volt, és mindig ott lesz, de mégsem lóghatok a nyakán egész életében. Ehelyett egyedül csücsülök egy kávézóban... Sanyarú mosoly. Elég nyomorúságos vagy Sun Hee.
- Hm? – A nevem hallatára villámgyorsan felkapom a fejem. Valaki ismeri Nyomorúságos Sun Hee-t? Egy arcmemória versenyen biztosan utolsó helyezést érnék el, de a most közeledő személy mégis rögtön ismerősnek tűnik. Maxxie, vagy a hivatalosabb diákoknak Mr. Oliver mindig is az egyik kedvenc tanárom volt, még akkor is, ha alig egy évet jártam hozzá, és az óráján én volt a „kéz és lábtörést” mondás megtestesítője. Mondjuk legalább nem az „első látásra szerelem” megtestesítője, aki egyébként minden más lány volt az évfolyamunkról (meg gondolom minden más évfolyamról is). Sosem felejtem el, hogy mennyire le voltak törve, amikor kiderült hogy Maxxie... Khm, Mr. Oliver nem a nők iránt érdeklődik. Nem akartam gonosz lenni, de végtelenül idegesítőek voltak. Igazából nem is nagyon tudtam hozzászólni a témához. Csak álltam, és bólogattam, mosolyogtam rájuk, aztán táncórán megint beálltam az utolsó sorba, és próbáltam a lehető legészrevehetetlenebbé válni. Biztos úgy tűnhetett, hogy nem is próbálkozok rendesen leutánozni a mozdulatokat, de valójában otthon oktatást kértem a bátyámtól, és táncvideókat néztem a youtube-on. Hiába, olyan vagyok mint egy béna marionett bábú. De Maxxie-nak mindvégig nagyon hálás voltam, hogy nem kellett a többiek árgus pillantásai előtt vizsgáznom, hanem elég volt csak az ő szeme láttára botladoznom. Így, hogy nem láttak mások, valamivel többet ki tudtam hozni ebből a szenvedésből, amit mások táncolásnak becéznek, és gondolom ezért adta meg azt a jóindulatú kettest. Áldom őt, érte imádkozok esténként.
- Sz-szia – nyögöm meglepetten, és még pislogok párat, mert nem nagyon akarom elhinni a szememnek, hogy tényleg itt van. Mintha az égből küldték volna. Az egyik kávézóban dolgozó ember felé pillantok, aki ekkora már nem is bámul engem az ijesztő lézerszemeivel. Bár még mindig szokatlan, hogy az itteni embereknek normális arcra puszival köszönni, még akkor is ha nem olyan bensőséges a viszonyuk, azért nem húzódok el, sőt, széles mosolyra húzódik a szám. – Jól vagyok, köszönöm – bólogatok bőszen, aztán a következő kérdésére csak még nagyobb bólogatásokba kezdek. – Persze, persze, ülj csak le. Igazság szerint nem rendeltem semmit, mert nagy spórolásokba kezdtem, szóval te vagy az egyetlen oka annak, hogy az az ember, azzal a hülye, nagy hajkoronával, nem jött ide, és tessékelt ki a kávézó területéről. Épp a legjobbkor jöttél – sóhajtok megkönnyebbülten. – Azt sem tudom miért ültem be ide – vakarom meg a tarkómat, és zavartan heherészek. – És te hogy vagy mostanában? Nagyon rég találkoztunk. Ha hiszed, ha nem, hiányoznak az óráig. Meg az iskola is – vallom be őszintén, és sokkal komolyabban gondolom, mint amennyire annak tűnhet. Elvégre sosem voltam nagy táncos, és igazából semmi más dologban sem emelkedtem ki, amit tanulni lehetett az iskolában, mégis nagy lyukat érzek a szívem helyén. Az az egy év felüdülés volt számomra. Bár örök barátságok nem kötődtek, azért volt egy pár kedves ismerősöm onnan. Meg akkor minden nap volt valami dolgom, és nem éreztem magamat úgy, mint aki egyedül kószál LA utcáin, és mint akinek nincs kivel, hova mennie.

Amikor felteszi ezt az igen egyszerű kérdést, és nekem igen egyszerűen válaszolnom kéne, a torkomon forr a szó. Miért is spórolok? Mármint, igazából nem tudom, hogy mire. Nem ruhákra, nem kocsira (nem is tudok vezetni, de Oppa szerint jobb, ha soha meg sem tanulok)... Igazából csak úgy az önálló életre.
- Hááát... igazából csak tegnap óta - felelem, és megvakarom a tarkómat. - Eddig mindig apa pénzén élősködtem, aztán amikor ideköltöztünk a bátyámmal, akkor elkezdtem apa és a bátyám pénzén élősködni. Nem akarok ilyen mihaszna lenni, aki képtelen egyedül létezni - vallom be őszintén, és büszkén kivágom magamat. - Mostantól önálló, dolgozó ember vagyok - szinte fülig ér a mosolyom. - Éppen ma kaptam állást egy kisállat kereskedésben... Kezdésnek egészen jó, ahhoz képest, hogy bár magamnak sem akarom bevallani, de sejtelmem sincsen mihez akarok kezdeni az életben. - Nem akarok én mindenképpen híres lenni, nincsenek nagyra törő álmaim. Nem keresem Az Utamat, csak egy ösvényt keresek, egy félig-meddig járhatót. Elvégre nem maradhatok életem végéig bolti eladó, miközben a mindkét bátyám vagyonokat fog megkeresni egy hónap alatt.
- Igen, most már cseppet sem bánom - bólintok(hmm, ma meglepően sokat bólintok). - Veled legalább tudok beszélgetni - ismerem be kicsit keserű szájízzel, mert hát tényleg nem tudom, hogy mikor beszélgettem utoljára valakivel. Furcsa, nálam beszédesebb és nyíltabb embert aligha teremtett az Isten, és mégis úgy érzem, mintha több száz ismerős arc közül, egy sem ismerné igazán az enyémet. Maxxie nem ilyen, ő arról is tud, amiről másoknak említést sem ejtettem. Nem szeretem felhozni a betegségemet, amit nagy fájdalmak árán küzdöttem le, éppen egy évvel ezelőtt, nyáron. Az embernek pedig néha vannak nehezebb napjai, amikor mélyponton van, és úgy érzi semmi nem jön össze. Ezeken a napokon mindenki a saját módszerével próbál javítani. Az én módszerem sajnos az önpusztítóbb kategóriába tartozik, úgyhogy mindig rettegek tőle, hogy egyszer történik velem valami rettenetes, amitől olyan szomorú leszek, hogy visszatérnek a régi szokások. Tavaly nyár óta alig kétszer-háromszor történt meg, hogy nem bírtam magamban tartani az ételt, és az is csak a legelső hónapban. Azóta olyan étrend szerint élek, hogy lassacskán visszatérnek rám a kilók, és mindig elhessegetem a bűntudatomat, ha az felfedi rút fejét.
Szóval Maxxie az egyetlen, aki a családomon kívül tud a csúnya dolgaimról (jó-jó, az orvosok, meg pszichológusok, illetve a velem együtt kezelt embereket leszámítva). Neki sem én mondtam el. Szerintem már akkor tudta, amikor meglátott, később pedig, már nem is emlékszem hogyan, de egyszer csak elmeséltem neki az életem fontosabb momentumait. Megnyíltunk egymásnak. Ezért hiányoznak az órái, mert amikor iskolába jártam, amikor táncórákon kellett törnöm a bokámat, akkor mindig tudtam, hogy Sunwoo-n kívül is itt van nekem még valaki. Hiányzott, és most mégis itt van. Lehet hogy csak a szemem káprázik.
Örülök, hogy elmondása szerint minden rendben van az életében. Felnevetek a rossz diákok hallatán. - Melyik a rosszabb: 30 rosszcsont diák, vagy 30 olyan botlábú mint én? - teszem fel a költői kérdést, majd felnevetek. - Szerintem mindkettőt nagyon utáltam. Utáltam hogy táncolni kellett, hogy nem voltam jó benne, és hogy mások előtt kellett próbálkoznom vele - sorolom a tényezőket, melyek miatt utáltam bejárni erre az órára. De egy dolog miatt szerettem... - De te voltál a tanár, ezért egyszerre volt ez a legjobb és a legutáltabb órám is egyben - jelentem ki őszintén.