KÁVÉZÓ

all over again

A reggeli kávém nélkül rendkívül zsémbes tudtam lenni. Általában nem vagyok olyan lusta, hogy ne ütnék össze egy erős feketét a lakásomban, de ez a reggel más volt. El akartam kerülni a találkozást a menedzseremmel, aki megígérte, hogy korán beugrik, ezért én már hajnalban leléptem. Cigarettafüstöt hagyva magam után az ébredező városban órákon át jártam fel-alá. Fáradhatatlanul róttam a köröket az ismerős és ismeretlen tömbök körül, és próbáltam kiüríteni a fejemből a gondolatokat. Leginkább azokat, melyek a zenekarral kapcsolatosak… A volt zenekarommal. A szívem mélyén tudtam, éreztem, hogy egyszer majd elérkezik ez a pillanat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. De már veszett ügy volt a miénk, az igaz, nem voltunk pattentosak:ők zenei forradalmat akartak hirdetni, lázadni, visszaterelni az embereket az „igazi rock” karjai közé, míg én üvölteni akartam, újítani, valami egészen mást. Azonban még mindig nehéz elhinnem, hogy igaz: nem lesz több közös zenélés. S talán jobb is volt így.
Rám dudált egy taxi, mikor átmentem a piroson, de unottan kifújtam a füstöt a számból, mielőtt megsemmisítő pillantást vetettem volna a sofőrre. Nem érdekelt, nagyon nem. Két ujjam közé szorítottam a csikket, és elnyomtam a mellettem lévő zöld fémkuka peremén, majd hanyag mozdulattal a csikktartó szórtam a nikotinhengert. Nem voltam környezetszennyező, legalábbis a kelleténél nem jobban. Nem vesződtem azzal, hogy bevegyek egyet a zsebemben tartott mentolos rágók közül, hogy az elnyomja a leheletemet, mert megláttam a sarkon egy Starbucks-ot, aminek láttán ismét rám tört a kávé iránti vágy, bár a gyomrom is gorombán korgott már valamilyen táplálékért, de közben nem volt étvágyam. Mostanában ez egyre gyakrabban esett nem, nem csoda, hogy lefogytam kicsit. Ezért is akar beszélni velem a menedzserem, mert „aggódik értem.” Röhej.
- Egy nagy fekete lesz – mondtam meg sem várva a pultos lány kérdését,ahogy sorra jutottam ebben a giccses kis kávézóban, ahol a túlértékelt közepes minőségi kávét átlagon jóval feletti áron árulták.
- Rendben. Itt fogyasztás vagy elvitel? – csicseregte a pultos, és gyorsan végig kellett gondolnom. A gyaloglás kicsit kifárasztott, rám fért volna, hogy leüljek, de egy ideje már frusztrált, ha sok ember vett körül. Mondjuk, az utcán is ugyanennyien voltak ebben a reggeli rohanásban, úgyhogy sóhajtva megadtam magamat.
- Itt fogyasztás – feleltem, és végignéztem, ahogyan a lány megtölt egy nagy bögrét forró fekete löttyel, majd egy szalvétát teker a bögre füle köré, és átnyújtja nekem. Mielőtt kimondhatta volna, hogy mennyibe kerül, előkotortam a zsebemből egy húsz dollárost, és odanyomtam a kezébe, és átvettem a bögrét. Az ital melege még a vastag kerámián keresztül is égette az ujjamat, és a felszín lötyögésére figyeltem a lépteim során, nehogy leforrázzam magam, mikor az utolsó pillanatban egy szőke lobonc jelent meg a látókörömben, ami megtorpanásra késztetett. A hirtelen megállásról meglendült a kezemben a kávé, és forró cseppek piros, fájdalmas foltokat hagytak az ujjaimon, de annyira le voltam döbbenve, hogy egy pillanatra még a fájdalomról is megfeledkeztem. Nem lehet ő…
- Ava? – suttogtam megtört hangon arra várva, hogy a lány felemelje  a fejét, és szőke tincsei már ne takarják szív alakú arcát.

to ava - remélem megfelel kezdésnek

Nathan & Ava

When your mind says "Forget them" but your heart knows that you can't.

Egy kolléganőmmel megbeszéltük, hogy a nem is annyira messze fekvő Starbucks kávézóba látogatunk a munka kezdete előtt. Így is tettünk, amint összetalálkoztunk a megbeszélt helyen, és boldogan vágtunk neki a célunknak. A munkatársam olyan, mintha a barátnőm lenne. Talán az is, annyi különbséggel, hogy neki már férje, és egy csodálatos gyereke is van, így nem mindig egy a témánk. De ez azt hiszem, így van rendjén. Én még csak 21 éves vagyok, hol van az még hogy családot alapítsak?
- Nem mondanám, hogy kis sor van – jegyzi meg a társam, mikor is beállunk a várakozók mögé. De igazából nem is volt gond ezzel, hiszen beszélgetni tudtunk, időnk pedig mindkettőnknek volt. Mikor mi kerültünk sorra, a pultos lány mosolyogva kérdezte meg, hogy mit is szeretnénk kérni. A kollégám egy egyszerű vaníliás cappuchinót kért, majd a pultos kérdő tekintettel rám meredt.
- Egy karamellás latte lesz – szólalok meg én is, majd megbeszéltük még gyorsan a másikkal, míg készítik az italt, hogy én fizetem, aztán legközelebb ő fizeti mindkettőnkét. Megköszönjük az italokat, majd épp ott tartunk, hogy keresünk egy helyet, mikor is megcsörren a telefonja. Egy pár percig csak a fal mellett állunk, miközben a munkatársam nagy hévvel beszél a telefonba valószínűleg férjéhez.
- Bocsánat, de nem tudok maradni – mondja sajnáló arccal a másik, mire én kicsit elszomorkodom, de nem teszem szóvá. Megmondom neki, hogy nyugodtan menjen a dolgára, mi még bármikor szervezhetünk találkát a Starbucksban vagy akár máshol is. A munka szüneteiben is többször szoktunk egymással is beszélgetni, így egyáltalán nem haragszom, hogy most a családjával kell lennie.
- Akkor nemsokára találkozunk! – köszönök el tőle integetve, majd egy kiszemelt helyre nézek, mikor még kolléganőm mondd valamit, és visszafordulok hozzá. Elmosolyodom, majd lassan emelem vissza a tekintetemet az asztalhoz, és ekkor hallok meg egy hangot, mely az én nevemet mondja ki.
Ismét megállok, ám ezúttal magamtól, és nem a sor vagy a barátnőm hívása miatt. 4 év. Ennyi telt el mióta nem találkoztunk, és hirtelen elfelejtettem még gondolkodni is. Már annyiszor elképzeltem az újratalálkozást, de egyszerűen nem tudom, hogy hogyan is kéne kezdeni… vagy folytatni. Ám meglepő módon a kinézete nem változott túl sokat. Kicsit olyannak tűnik, mint aki most kelt felt, de hát még reggel van, miért ne nézhetne így ki?
- Ha most rám borítottad volna, már biztosan nem bocsátottam volna meg – mondom még egy kicsi kábultan, de úgy érzem, kezdésnek nem rossz. Elmosolyodom, mert nem gondoltam komolyan, majd mind a két kezemet a bögrére teszem, mert félek attól, hogy kiborulna. Elég instabilan álltam, holott nem magas sarkú van rajtam. Talán nem a srác jelenléte miatt viselkedem így?
- Öm… kérsz egy hideg vizes borogatást? Lehet, hogy nem ártana – teszem hozzá a kezére tekintve, amin máris piros foltok jelentek meg. Átéreztem a fiú helyzetét, hiszen jól emlékszem az első incidensünkre, mikor is leöntött egy forró cappuchinóval. Nem volt egy kellemes érzés, de megérte – azt hiszem.
Közelebb lépek a sráchoz, mikor valaki mellettem próbál elmenni, és hirtelen nem is tudom, hogyan kéne viszonyulnom hozzá. Mármint, nem volt köztünk semmi, igaz? Ez igazából hazugság lenne, mert igenis többet töltöttem együtt vele, mint bármelyik másik sráccal. Volt még pár fiú, akikkel gyakran találkoztam, de azok a bandatársai voltak. Így hát mi mást tehettem, vártam a válaszát, és abban reménykedtem, hogy elfogadja a segítségemet.

Szó: 537 szó // Megjegyzés: Nagyon tetszik!^^

all over again

Nem először képzeltem volna, hogy Avát látom. Őt láttam minden koncertünk hátsó sorában, minden stúdiófelvételnél az üvegfalon túl, minden este az ágyban magam mellett, mikor már lekapcsoltam a villanyt, mikor lehunytam a szememet. Mindenhol ő kísértett, és az, amit jelentett számomra.
Ahogyan a lány rám nézett, és megjelent az az édes mosoly a szája sarkában, tudtam, hogy nem álmodom. Mégis mintha meg kellett volna csipkedni, hogy elhiggyem ez a valóság. Ámde a kávé tette a dolgát, és ahogyan túljutottam a döbbenet első hullámán, tudatosul bennem a fájdalom, amit a forró ital okoz. Felszisszentem, és majdnem elejtettem a bögrét, de ehelyett sietősen letettem a mellettünk lévő asztalra
- Akkor de jó, hogy magamat forráztam le – szűrtem ki magamból válaszképp valamit, de olyan keserűek a szavaim, mint a fekete kávé. Nem tudtam, mit mondhatnék, és a szemeim sarkában fehér pöttyökként kezdett el megjelenni a fájdalom. Ököllé szorítottam a sérült kezemet, hogy így hátha elnyomhatom a kínt, de semmit sem segít. Ki gondolta volna, hogy ennyire fájhat, ha leöntöd magadat forró itallal? Na, persze, Ava tudja jól, hiszen az első találkozásunk, melyre ő maga is utalt, nagyon hasonló körülmények között esett meg.
Az iskolai menzán vártam a cappuccino-mat, ami az egyetlen iható dolog volt az egész büfében, és mivel már késésben voltam egy próbáról, így siettem, és nem néztem magam elé. Épp, mint most. Csakhogy akkor sikerült erősen erejével véletlenül beleütköznöm egy lányba, és átáztatnom a fölsőjét a meleg italommal, de ő még azt is méltósággal fogadta, de sértődötten elutasított minden segítséget, és hiába kértem százszor bocsánatot, egyszer sem mondta, hogy „semmi baj”, persze, miért is mondta volna? Az Isten szerelmére, ez rohadtul fáj! Már éppen eszembe jutott, hogy vajon ha égési sérülést szenvedek, akkor tudok-e majd tovább gitározni, de a sarokban porosodó hangszerem gondolatára semmi sem lesz jobb, és mikor kitisztult a tekintetem, újra megláttam magam előtt Avát, aki ugyancsak meglepettnek látszott, de ettől még gondoskodón emelte rám gyönyörű szempárját, és kérdezett valamit, amit csak kicsit később fogtam fel. Szegény, biztos azt hiszi, hogy retardált lettem az évek alatt, amiért ilyen lassan és bágyadtam válaszolok:
- A borogatás jó ötlet lehet – nyögtem ki esetlenül, és letekertem a bögrém fülére csavart papírszalvétát, hogy felitassam az ital egyensúlyozó maradékát a kézfejemről, de az érzékeny bőr alatta továbbra is kicsípett rózsaszín színű. Magamat sajnáltattam, és a szerencsémet áldottam, miközben a szemem sarkából eltűnt a lány, hogy valamit beszéljen a pultoslánnyal. Valószínűleg egy vizes rongyot kért, de miközben lerogytam a legközelebbi asztal egyik székére, már-már abban reménykedtem, hogy vissza sem jön. Nem akartam, hogy egy ilyen roncsként lásson, amivé váltam.
De visszajött, és csak miután leült velem szemben, néztem úgy igazán rá. Ezúttal nem kaptam el a tekintetemet, mélyen abba a zöldeskék szempárba néztem, és próbáltam rájönni, hogy mennyit változhatott az elmúlt négy év alatt, de nem láttam benne azt a megtörtséget, amivel minden reggel a tükörbe nézve szembesültem. Ő a maga módján még mindig maga volt a napsugár.
Azon kaptam magamat, hogy átnyúltam az asztalon, és az ép kezemet az ő rongyot nem szorongató ujjaira helyeztem, de azonnal vissza is húztam a kezemet, és lefektettem azt az asztalra néhány centire az övétől. Még mindig ugyanazt a bizsergést váltotta ki belőlem…
- Alig hiszem el, hogy tényleg te vagy az – suttogtam
hangot adva legmélyebb meglepettségem. Annyi emberbe ütközhettem volna, és éppen Ő volt itt. Talán ez egy jel, talán mégsem értelmetlen ez az élet.

to ava -  

Nathan & Ava

When your mind says "Forget them" but your heart knows that you can't.

A szám elé kaptam a kezemet, mintha csak az én tenyerem lenne megégetve. Most hogy itt áll előttem, és kínjában felszisszent, eszembe jutnak a régi emlékképek, és mintha csak újból érezném a forró kávé égetését a mellkasomon. Szerencsénkre Nathan hamarabb leteszi a bögrét, mint ahogyan sikerült volna elejtenie azt.
A válasza kevésbé döbbentett le, mint a hangneme. Kissé keserű válasza szíven üt, és ekkor jut eszembe, hogy talán csak külsőleg nem változott meg. Mi van, ha már teljesen más? Ha már nem az a Nathan, akivel órák hosszat tudtunk vitatkozni? Akivel mindent megbeszéltünk, és beszóltunk a másiknak, és furcsamód ez nem bántott minket. Mi van, ha a hírnév mássá tette? De szívem legmélyén hiszek abban, hogy csak a forró fájdalom miatt hangzott így el a mondata. Hiszen én sem mondtam a legszebbet, mikor a büfénél eltalált engem.
- Akkor szerzek valamit – mondom, miután Nathan nyögvenyelősen, kissé fáradt hangnemben válaszolt. Nem akarok arra gondolni, hogy valami rossz történhetett vele. Hiszen ő mindig is erősnek mutatkozott, és mikor olyanja volt, egy poénnal elütötte. Inkább abban reménykedem, hogy nem volt jó éjszakája, és ezért jött ide kávét inni, hogy kicsit felébredjen. De félek, hogy nem a második lesz.
Egy pultos lánytól kértem egy hideg vizes rongyot, majd azt megköszönve slisszantam vissza a rég nem látott fiúhoz. Ő addigra már hanyag testtartással egy széken ült, én pedig a szemben lévőn foglaltam helyet. Mikor legközelebb rátekintek, csak azt veszem észre, hogy engem néz, így gyorsan az itallapra szegezem tekintetem. Nem akarok elgyengülni pont most, mikor annyi ideig sikerült mellette olyannak lennem, aki titkolja az érzéseit iránta. Az pedig végképp nem segített, hogy hirtelen a keze érintését éreztem az enyémen. Mielőtt felfoghattam volna mindezt, már el is vette azt. Én meg csak bambán rátekintettem, és éreztem, ahogyan elektromosság járja át a kezemet.
- Hát, nem hiszem, hogy csak álmodnánk – reagálok hitetlenkedésére, de azt hiszem, már elvesztettem a cukkolódó énemet felé. Pedig az voltam én igazán, és remélem, hogy még visszakapom azt a részemet.
Megfogom a fiú sérült kezét, és kicsit közebb húzom magamhoz. A hideg ronggyal kicsit bevizezem a pirosas tenyerét, majd lassan körbetekerem a kezén. Mindezt direkt lassan csinálom, mert amíg lehet, amíg szerte nem foszlik az álom, addig érezni akarom érintését. Majd miután összekötöttem a rongyot, elhúzom a kezeimet, és a combomra ejtem.
- És Nathan Keynes… még mindig tetszik LA? – kérdezek rá talán egy elég semleges témával, de félek megkérdezni, hogy van. Félek, hogy esetleg olyat mondok, amit később megbánok. Félek attól is, hogy nem olyan, mint volt. Félek, hogy esetleg már van valakije. És talán ettől félek a legjobban.
Akárhányszor csak rápillantok, eszembe jut egy-két múltban történt tett. Néhány olyan is, amit sohasem beszéltünk meg egymás között. A csókok, melyek nyomot hagytak a számon, de a tetteinkben sohasem. A csókok, melynek emlékképe még mai napig bennem él. És ahogyan őt nézem, kissé mélázóan, nem tudok máshogy tekinteni rá. Egyszerűen nekem még mindig ugyanaz a fiú, aki négy éve.

Szó: 486 // Megjegyzés: Remélem, tetszik!^^

all over again

A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy éppen Los Angelesben fogom viszontlátni Avát. Megfordult már párszor az a bűntudatos gondolat a fejemben, hogy visszamehetnék a kisvárosba, ahol együtt töltöttük a középiskolát, felkereshetném, és megkérdezhetném, hogy van, de az talán még ennél a kávés incidensnél is fájdalmasabb lett volna. Hiszen minden kapcsolat megszakadt köztünk, mikor eljöttem onnan, és talán tényleg ez volt a legjobb mindkettőnknek. Idővel tényleg úgy gondoltam már, hogy neki jobb, hogy nincs mellettem. S hogy nekem mi lenne jobb, az már csak mellékes.
Alig hallottam, ahogyan Ava azt mondta, szerez valamit, mert az elmémben múltunk apró darabjai játszódtak le újra és újra mozaikokként alkotva egy mozifilmet, ami nem úgy ért véget, mint ahogyan azt bárki várta volna… vagy szerette volna. Mikor a lány visszajött, és leült elém, még mindig olyan volt, mint egy angyal, akit csak azért küldtek, hogy visszatérítsen a jó útra, melyről letértem. Igazság szerint már fogalmam sem volt, hogy van-e olyan, hogy helyes út vagy csak különböző helytelenek közül lehet választani. Viszont azzal tisztában voltam, hogy mennyire helyesnek éreztem, mikor mellette volna, és mikor amolyan szeretetteljes adok-kapok játszódott le közöttünk, amit egyikünk sem gondolt komolyan, ellenben a csókokkal… Legalábbis az én oldalamról azok nagyon is komolyak voltak, de sosem tettem semmit, ami ezt Avának is a tudtára adta volna. Meghagytam abban a hitében, hogy nem akarok tőle többet barátságnál.
- Ki tudja? Lehet mindketten megőrültünk – mosolyodtam el erőtlenül, és erőltetetten igyekeztem egy kis színt hozni ebbe a szürke társalgásra, ami cseppet sem emlékeztetett azokra a játékos vitáinkra, melyek lezajlottak köztünk. Akkor úgy sértegettük a másikat, hogy biztosak lehettünk benne, hogy nem veszi magára. addig cukkoltuk egymást, míg már felkelni sem tudtunk a földről a nevetésről. Istenem, idejét sem tudom már, mikor nevettem utoljára egy olyan jót!
Nem tehettem róla, megremegtem a lány érintésétől, amilyen gyengéden megfogta a sérül kezemet. Ő nem tudhatta, hogy önkénytelen reakciómat nem az égési seb váltotta ki, hanem ő maga, és az érintése, mely forróbb volt minden kávénál. Nem is szólaltam meg, míg Ava azon ügyködött, hogy ellássa a sebemet, és kiélveztem minden egyes másodpercet, mely azzal járt, hogy ujjai finoman jártak fel-alá a bőrömön. Bizseregni kezdett tőle a tenyerem, és a hiánya szinte már fájt, mikor az ölébe ejtette a kezeit.
- Köszönöm – suttogtam a szépen bekötött kezemre néztem, aztán a szám sarka akaratlanul is felszaladt, ahogyan eszembe jutott az első igazi találkozásunk. - Szerencséd, hogy én nem vagyok ilyen jó elsősegély-nyújtásból, máskülönben akkor levetkőztettelek volna a menzán… – utaltam vissza a régmúltra, hiszen neki egyenesen a mellkasára sikerült borítanom a cappuccino-t, és le sem vettem a tekintetemet a lány arcáról, mely már vártam, hogy mikor pirul bele a gondolatra. Vagy talán csak az én gyomrom állt görcsben azért, mert újra látom, és ő már nem érez semmit.
Meglehet, gondoltam, mikor a lány úgy ejtette ki a nevemet, mintha egy idegen lennék számára. Kérdése elgondolkodtatott. Mégsem mondhattam el neki, hogy kezdett elegem lenni ebből az egész hercehurcából. Úgysem értette volna meg… vagy igen? Nem is tudom, ő állandóan meg tudott lepni.
- A város nem változott, én igen. Megszoktam, már nem vagyok elájulva tőle – vontam vállat, és a szabad kezemmel a kötést birizgálva idegesen letekintettem az asztallapra. Hirtelen belémhasított a félelem, és nem mertem rákérdezni, hogy ő miért van itt. Nem tudtam, melyik válaszlehetősége esett volna rosszabbul: hogy tökéletesen megvan nélkülem is, vagy ugyanolyan üresnek érzi magát, mint én. - Viszont, ha jól emlékszem, te sosem voltál oda érte. Mi szél hozott ide? – a kérdés ostobábban hangzott, mint azt terveztem, de ennyire futotta tőlem.

to ava – boldog karácsonyt!

Nathan & Ava

When your mind says "Forget them" but your heart knows that you can't.

Ahogyan ott ülök szemben vele, elgondolkozom, hogy melyik is volt az a pillanat, mely elrontotta a kettőnk közötti kapcsolatot. Talán mikor azt hazudtam, hogy nyugodtan menjen LA-be, én pedig megleszek? Igen, valószínűleg az igazat kellett volna bevallanom neki, hiszen a bensőm majd’ szétszakított olyannyira ki akartam mondani, hogy ne merjen elmenni, De egyszerűen csak néztem, ahogyan kisétál az életemből. Eltűrtem, és most, mint idegenek ülünk egymással szemben. Voltam én már közelebb, sokkal közelebb hozzá.
- Ó, én már a bongyor hajadtól megőrültem! – mutatok rá a másik frizurájára, melynek göndörsége az évek múltán sem változott semmit. Amiért pedig mindezt ki mertem mondani, az azért volt, mert a haját már akkor is „ki nem állhattam”. Pedig igazából nagyon is jól áll neki ez a stílus, rosszul is érintene, ha levágatná. Egyszerűen csak jó érzés volt mindig piszkálni valamivel.
- Nincs mit – válaszolok, de elmémben a „Máskor is” zakatol, és erősen összeszorítom a számat, nehogy véletlenül ki is ejtsem. Igen, szeretném még egyszer, kétszer… vagyis inkább végtelenszer megfogni a kezét, érezni a melegségét, a gitártól érdes ujjbegyeit. Nem akarok eltávolodni tőle, és most hogy ismét találkoztunk, hogy alig van tőlem egy karnyújtásnyira, megint annak a lánynak érzem magam, aki akkor volt, miután Nathan kijelentette, hogy felajánlottak a bandájának egy szerződést Los Angelesben. Amikor ezt megtudtam, már nem tudtam ugyanúgy tekinteni rá, mint azelőtt. Természetesen örültem a sikerüknek, hiszen ott voltam a próbáikon, a koncertjeik hátsó sorában, és néha még a dalszövegekben is – na, jó… az ritka eset volt -, és őszintén örültem a sikerüknek, de közben rettentően rosszul is éreztem magamat, hiszen a fiúnak lényegében választania kellett: a szerződés vagy én. És én nem akartam önző módon azt mondani, hogy maradjon, ezért inkább hazudtam, hogy könnyebb legyen neki a választás. Nekem nehéz volt ezt mondani, de abban reménykedtem, hogy egy idő után majd elfelejtem. Elfelejtem a közös élményeinket, a szurkálódásokat és az együtt töltött, értékes perceket. Naná, hogy megjelenik ismét az életemben, és még mielőtt elfakulnának ezek, csak újból, erősen, mintha csak tegnap történtek volna, jól az emlékeimbe vésődnek.
- Honnan tudod, hogy nem azt akartam mondani, hogy a biztonságod érdekében vedd le a fölsődet? – mosolyodom el rákönyökölve az asztalra, így kisebb távolságra ülve a másiktól. Nem mondom, hogy százas a helyzet, de már kezd alakulni az adok-kapok dolog, és ahogyan a másik a vetkőztetésre terelte a témát, én inkább visszatereltem rá, mielőtt túl késő, és beadom a derekam. Nem, mintha sokszor álmodtam volna arról, hogy egyszer elgyengülök, és egy olyan pillanatomban megcsókolom őt, és onnantól vége, és együtt leszünk örökké. Igen, a csókig minden rendben is ment, de miután nem beszéltük meg ezeket, nem is lett belőle semmi.
Megváltozott, azt mondta, hogy megváltozott. És nem tudom, hogy ez most, hogyan is érintsen. Talán már nem is fogunk többet beszélni, talán ez lesz az utolsó alkalom, hiszen azt mondta, hogy megváltozott. Lehet, hogy már nem kívánja a társaságomat. Nem, mintha biztos lennék abban, hogy valaha kívánta, de sohasem akart korán lelépni a találkánkból, és akár aludt is a kanapénkon, miután már késő lett volna hazamenni. Legalább is mindketten ezt az indokot mondtuk, holott kisvárosban éltünk, és a két végpontja negyed órára van egymástól.
- Tényleg nem vagyok – erősítem meg a hitében, miszerint sohasem vonzottak a nagyvárosok, és ebben LA sem volt kivétel. És ezt még régen tudtára is adtam a fiúnak, pedig tudtam, hogy ő ezt az álmot dédelgette magában – hogy egyszer híres lesz a bandájával. Folytatom – A Hollywood Times munkalehetőséget kívánt, amit nem utasíthattam vissza.
Ezt a témát nem kellett nagyon firtatnom, hiszen Nathan tudja, hogy az iskolaújságot szerkesztettem – persze nem egyedül. Legalább is reménykedem benne, hogy nem felejtette el, mikor egy-két cikket együtt veséztünk ki utólag…

Szó: 607 // Megjegyzés: Neked is, drága  

all over again

Azt mondtam, lehet mindketten megőrültünk. Magamon nem csodálkoztam volna, hiszen annyiszor álmodtam már Aváról, hogy lehetségesnek tartottam volna, hogy ez is csak így újabb, megtévesztően valóságosnak tűnő álom. Mennyi is? Négy év telt el azóta, hogy nem láttam, és nem hallottam róla? Mondjuk, a családomról sem hallottam sokat, nem tartottam a kapcsolatot senkivel a városban, a zenekarom tagjaitól tudtam azt a minimális mennyiségű infót a régi ismerőseinkről, ami eljutott hozzám. Azaz, a volt zenekarom tagjaitól. Nem hibáztattam őket, amiért kidobtam a bandából, talán egy ekkora pofonra szükségem is volt az élettől, hogy észhez térjek. Na, de persze mit csináltam én ahelyett, hogy elgondolkoztam volna azon, mit vétettem? Alkoholba fojtottam a bánatom, és összetörtem, amit csak értem a lakásomban. Még jó, hogy van bejárónőm máskülönben még mindig üvegtörmelékekkel lenne tele a padló.
Fanyarul elmosolyodtam, majd az lassan őszinte mosollyá vált, ahogyan a lány válaszára felidéződtek bennem, hogy Ava mennyiszer húzogatta a hajamat vagy éppen cukkolt amiatt, mert hosszabb volt a kelleténél. De igazából nem szerettem sokat foglalkozni a hajammal, ha pedig túl rövid lett volna, havonta vágathattam volna fazonra. A kényszerpihenőm után visszavágattam a „megzabolázhatatlan bozótból”, ahogyan a menedzserem hívta, de ne annyira, hogy ne legyen mibe beletúrni, és ne tudjon mi a magam természetes módján göndörödni.
Ava olyan természetesen mondta, hogy „nincs mit”, mintha szomszédok lettünk volna, és így köszönt volna minden reggel, nem pedig régi ismerősök, akik 4 év után látják egymást először. Ismerősök? Talán nem is ez a legjobb szó ránk. De hogy barátok? Azt sem tudom, hányadán álltunk, hogy mennyire volt komoly ez a dolog köztünk. Talán valamelyik bandatársamat… khm… volt bandatársamat kellett volna megkérdezni, ők, külső szemlélőkként mit láttak, de már mindegy volt, nem? Már mindegy volt, mik voltunk akkor, mert most itt vagyunk, és úgy ülünk egy kávézó asztalának két oldalán, mintha mi sem történt volna, pedig közben egy élet eltelt.
Mikor Ava egy édes-bájos mosoly keretében megkérdezi, hogy „Honnan tudod, hogy nem azt akartam mondani, hogy a biztonságod érdekében vedd le a fölsődet?” Magasra felszalad a szemöldököm. Ez már tényleg úgy hangzott, mintha nem is telt volna el idő azóta, hogy elváltunk. Nem bírtam ki vigyorgás nélkül.
- Ó! Szeretnéd? – kérdeztem kihívóan, és már nyúltam a fekete KISS-es pólóm alsó szegélyéért, hogy kibújjak belőle.
Ava tudhatta jól, hogy ha nem állít meg, megteszem, hiszen 1) mégiscsak Kaliforniában éltünk, szóval persze, hogy látott már félmeztelenül, ez nem lett volna új neki 2) a rajongóim is láthattak már félmeztelenül a bulvársajtónak hála 3) nem voltam kifejezetten szégyellős ezek után 4) mégiscsak Los Angelesben voltunk, nyáron! Senkit sem zavart volna, hogyha itt nekivetkőzöm. Ha meg mégis, akkor az engem nem érdekelt volna. Azért kíváncsi voltam az előttem ülő lány reakciójára.
Avával ellentétben én viszont régen tényleg imádtam Los Angelest, olyan volt számomra, mint egy távoli elérhetetlen álom. Mézesmázos köntösbe öltöztettem, elhitettem magammal, hogy ott, ahol a hollywoodi álom él, minden szebb és jobb. Egy csudát. A maga giccses díszei mögött ez a romlott világ rosszabb mindegyiknél, hiszen csak a teljesítményre hajtanak, nem érdekli őket az ember a felszín mögött, hanem csak az, hogy adjon és adjon: egy újabb interjút, egy újabb autogramot, még egy képet, még egy dalt. S ha nem megy? Vagy ha nem megy elég jól? Ha már nem tetszik nekik, amit adni tudsz? Akkor félrehajítanak, mint ahogy a száraz, szikkadt kenyeret odadobják a csavargó kutyáknak. Akkor már tudod, hogy nem kellesz nekik. És én most éppen úgy éreztem, hogy nem kellett senkinek. Főleg nem Los Angelesnek, bármennyire is erőlködik a menedzserem.
- Hollywood Times… Hm, szóval sikerült. Valóra vált az álmod, és újságíró lettél. Gratulálok! – őszintén örültem a sikerének, viszont azért is hálás voltam, mert ez az újság még nem keresett meg engem. A mi bandánk keményebb volt annál a cukrozott, rózsaszín világnál, amit az emlegetett lap képviselt. Minket a Kerrang meg ilyenek hoztak le… anno. A kitöréseim óra sajnos csak a bulvárújságok.

to ava – bocs a megvárakoztatásért

Nathan & Ava

When your mind says "Forget them" but your heart knows that you can't.

A végzős évem borzalmas volt az előző évhez képest, hiszen Nate eltűnt a mindennapjaimból, az itt maradt nyomait a szél hamar tovaszállította, őszből lassan tél lett, és én egyedül fagyoskodtam a szünetben, ahelyett, hogy meglátogattam volna esetleg Őt. Bár akkor már minden veszve volt, hiszen amint elment, minden kapcsolatunk megszakadt. Hiszen nem mondtam ki, hogy szeretem, ezért hagytam hogy elmenjen anélkül, hogy akár búcsút intettünk volna egymástól, vagy megígértük volna a másiknak, hogy fogunk még beszélni. Hülyeség lett volna ezt ígérni, hiszen sohasem beszélgettünk telefonon, interneten keresztül is csak nagy ritkán. Ha beszélgetni szerettünk volna, átmentünk a másikhoz, vagy kerestünk egy olyan helyet, ahol nyugodtan kibeszélhetjük, hogy mi történt velünk. A haverjai, akik történetesen a bandájának a tagjai voltak, nem tudom, mit gondoltak rólunk. Talán többet, talán tényleg csak baráti szinten. De ezt nem hiszem, hogy most már megtudom.
- Öm… - kezdek bele határozatlanul, amikor Nathan a pólója alsó szegélyéért nyúl, mert tudom jól, hogy meg fogja tenni, ha nem állítom. Melyik a jobb lehetőség? Ha azt mondom neki, hogy nem, akkor azt fogja hinni, hogy nem akarok vele mutatkozni így. Ami nem igaz. Ha pedig nem szólalok meg, és tényleg leveszi a felsőjét, akkor nekem megírták a halálos ítéletemet a hirtelen beálló szívrohamom miatt. Persze láttam már őt félmeztelenül, nem is egyszer, de most nem készültem fel rá, és úgy érzem, meg sem tudnék szólalni, ha meg tenné. Már a gondolattól is alig bírtam kinyögni valamit, nemhogy még választani tudjak! De a kérdésére végül ezt válaszoltam – Nagyon szeretném – mondom mosolyogva, ám erősen fókuszáltam a szemeire, hogy még véletlenül se tévedjen a tekintetem a tökéletesen kidolgozott felsőtestére. Nem vitte túlzásba akkoriban az edzést, mert anélkül is sportos alakja volt. A szívem pedig akaratlanul is hevesen vert, attól féltem, hogy még a srác is meghallja az amúgy nyüzsgő kávézóban.
Úgy döntöttem, én nem kérdezek rá, hogy valóra vált-e az álma. Mindennap néztem az újságot abban a reményben, hogy találok róla cikket, mindennap vártam, hogy a főnököm kijelentse, hogy Nathan Keynes interjút kell lebonyolítanom. Egyszerűen volt egy elképzelésem, ami romba dőlt, mert a banda egyre kevesebbszer jelent meg a magazinokban, és bár az utóbbiakban sokszor találkozta cikkükkel, de az nem a feltörekvő karrierükről szólt, hanem arról, hogy Nate kilépett. Nem sokszor beszélgettünk komoly témákról, és mivel sok év után először találkoztunk, nem akartam egyből lerohanni a fiút azzal, hogy mi történt vele.
- Köszönöm. Bár ezt részben neked köszönhettem – mondom a fiúra pillantva mosolyogva. Emlékszem, hogy ő akár ott feküdt az ágyamon, míg én az íróasztalon a klaviatúrát ütöttem egy iskolai cikkhez. Az is mély nyomot hagyott bennem, hogy sokszor segített, ha nem jött a számra egy szó, vagy ha nem működött a laptopom, átmehettem hozzá, és írhattam nála. Egyszerűen sohasem volt konfliktus e terén, hiszen ő ezt támogatta, én pedig a bandáját. Kevésbé tudtam neki segíteni, de a próbáira gyakran elmentem, őszintén elmondtam, hogy mi jó szerintem és mi nem. Bár hiába cukkoltam a fiút, kezdtem egyre elfogultabb lenni a zenéjükkel kapcsolatban, és végül megszerettem a rock stílust is, és még a mai napig hallgatok e fajta zenét.
Egy erős pillanatomban elvettem a tekintetemet a srácról, és nem is olyan messze a göndör hajától megpillantottam egy órát, mely a falon csüngött. Mikor az nem a hirtelen, délutáni kívánt időt mutatta, tágra nyílt szemekkel nézek rá. Hiszen reggel van, és munkába kell mennem! Gyorsan lenyugtattam magam, mert még volt egy kis időm, de a csevegést abba kell hagynom a másikkal, mert különben elkések a munkahelyről. És abban is biztos vagyok, hogy Nate észrevette, hogy késésben vagyok.
- Mennem kéne dolgozni, azt hiszem – túrtam bele a hajamba idegesen, mert nem akartam most elveszíteni, nem akarok ismét álmokat dédelgetni. Látni akarom Őt, a valóságban, a közelemben szeretném tudni. – Találkozunk valamikor? Tudod… ahogyan régen szoktunk. Adok egy lakcímet is, bármikor felugorhatsz… ha gondolod – motyogok össze-vissza a másiknak, miközben a táskámból előszedek egy kis kártyát. Volt egyáltalán értelme annak, amit mondtam? Mert erősen kétlem, hogy bármi normálisat tudtam volna mondani. A kis kártyán rajta volt a telefonom, és a munkahelyi elérhetőségem. Ezt általában munkaügyben szoktam az embereknek odaadni, így gyorsan ráfirkantottam még a lakóhelyem adatát, majd odacsúsztattam az asztalon a fiúnak a kis lapot. Ó, istenem… remélem, hogy nem tűnök túl nyomulósnak.

Szó: 697 // Megjegyzés: Boldog új évet!

all over again

Ava mindig is egyfajta biztosíték volt számomra. Egy kapaszkodó az élethez. A kisvárosban, ahonnan jöttünk, ismerték a nevemet már mielőtt a banda befutott volna, és könnyen elszállhattam volna, ha nincs Ava, aki aztán tényleg mindig megmondta a tutit. Sosem volt az a fajta lány, aki megjátszotta volna magát egy pasi miatt, mindig önmagát adta, és ezt nagyon tiszteltem benne. Azt hittem, ismerem, hogy tudom mikor megbántott, mikor van valami baja, mikor cukkol csak, és mikor őszinte, de azon a napon, mikor utoljára láttam, mintha csak tükörbe néztem volna. Azt láttam rajta, amit magam is éreztem: hogy ki akar mondani valamit, de nem teszi. Amit én akartam mondani, azt butaság lett volna, csak tönkretett volna köztünk mindent, olyasmit erőltetett volna, amit nem lehet. Hogyan is köthettem volna meg a kezét, mikor azt sem tudom, mikor látom utoljára? Így mikor, azt mondta, hogy rendben lesz, megkönnyebbültem: nyugodt lelkiismerettel mehettem el. S nézzenek rá: tényleg milyen jól megvolt nélkülem. És én? Az életem láthatólag kész káosz nélküle, elvégre is kapaszkodó nélkül maradtam, és hiába kapálództam a fény felé a verem aljáról. Mindeddig.
Mikor a lány viccelődve megjegyezte, hogy lehet biztonság kedvéért le kellene vennem a pólómat, én csak beszálltam a játékába, nem gondolkodtam komolyan, eleve képtelen voltam komolyan gondolkodni attól a pillanattól fogva, hogy ő megjelent a kávézóban. A válasza és a visszafogott mosolya pedig olyan Avás volt, hogy egy pillanatra elhittem, hogy semmi sem változott: hogy nem telt el négy év, és mi még mindig ugyanazok a tinédzserek voltunk, akik húztuk egymás agyát.
- Ahogy kívánod – feleltem vigyorogva, és habozás nélkül lehúztam magamról a pólót, hogy aztán az ölembe ejtsem azt. Szinte éreztem környezetemben lévők bámulását, de nem izgatott a közönség, csak az előttem ülő lány érdekelt, aki viszont felszegett fejjel nagyon igyekezett, hogy egy pillantást se vessen a megcsupaszult felsőtestemre. Ugyan az utóbbi időben elhanyagoltam magamat, azért még látszottak a hasizmaim – szerencsére -, így nem kellett szégyenkeznem. S bár azt hittem, hogy a sokévi újratalálkozásunk alkalmával való vetkőzésem zavarba hozza majd a lányt, nem így történt vagy legalábbis nagyon jól titkolta.
A témánk gyorsan átváltott a jelenre, arra, hogy kinek mit sikerült elérnie, és meglepő volt hallgatnom, amint a sikere egy részét nekem tulajdonította, hiszen én aztán nem tehettem arról, hogy veleszületett tehetsége van az újságíráshoz. Ellenben vele, aki rengeteg dalom ihletője volt, de erről nem kellett tudnia.
- Dehogy, én csak ültem, és élveztem, hogy nézhetem, ahogy dolgozol, nem voltam túl nagy segítség – mindig szívesem láttam nálam, mert imádtam nézni őt. S amikor belemerült egy-egy cikk megfogalmazásába, nem foglalkozott azzal, hogy én mit csinálok, így tehettem úgy, mintha egy dalon dolgoznék vagy játszhattam véletlenszerűen akkordokat, és közben csak bámulhattam, ő pedig meg sem tudta. Ez volt az én bűnös élvezetes kis szokásom.
Ahogyan szóba jött az újságírás, láttam, hogy Ava tekintete elvándorol rólam, és a tekintetében lévő felismerésből leesett, hogy valószínűleg munkába kellene mennie. Valószínűleg csak egy meló előtti kávéra ugrott be, nem pedig úgy, mint én, aki csak a hajnali fáradalmakat akarta kipihenni. Nem tehettem mást, mint hogy bambán bólintottam a kijelentésére. Mégsem szögezhettem oda az asztalhoz, bármennyire is nem akartam elengedni. Ezért mikor folytatta, és felvetett egy találkozót, azt hittem, csak képzelődöm. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen!
- De. Az nagyon jó lenne – bólintottam rá talán túl gyorsan is, mert már alig vártam, hogy újra láthassam. Mindent tudni szerettem volna róla, annyi kérdésem lett volna, de ha nem is felelt volna, csak elnézem magam előtt, nekem az is elég. Az pedig Ava hasonlóan érzett, és fel szerette volna éleszteni a barátságunkat, ami főként miattam, de talán részben mindkettőnk miatt, tönkrement, ez pedig jót jelentett. Vagyis azt hiszem, ez csak jót jelenthetett.
- Mi lenne, ha este felvennélek, és elmennénk valahova kajálni? – ajánlottam megkocogtatva a kártyát, mely ezek után a legértékesebb tulajdonom lesz, hiszen rajta van minden, amivel elérhetem őt: telefonszám, cím. Ennél közelebb rég éreztem magamhoz, és reméltem, hogy a ma este nem túl gyors neki. Nem akartam ezúttal semmit sem elrontani.

to ava – neked is, és gratulálok a győzelmedhez!  

Nathan & Ava

When your mind says "Forget them" but your heart knows that you can't.

Nate, ha tudja, ha nem – márpedig biztosra veszem, hogy még csak nem is sejti -, egyszerűen meghatározta az életemet. Próbáltam tovább lépni rajta, új társaságot keresni magamnak. Találkoztak az óta fiúkkal, és több randira is hívott. Ekkor mindig abban reménykedtem, hogy el fogom felejteni a gitáros fiút, akinek mindig eszembe jutott göndör, fekete haja. És hiába is próbáltam normális kapcsolatot létesíteni fiúkkal, egyáltalán nem jött össze. Egyik sem hasonlított rá, és ez zavart. Nem tudtam velük sohasem a legőszintébb lenni, nem tudtam velük csak ülni az ágyon és beszélgetni a világ dolgairól, nem tudtam őket úgy cukkolni, mint nála. Így hát minden kapcsolatom hamar végeszakadt egy el sem kezdődő kapcsolat miatt. Természetesen az idők során kissé elfakult az arcképe a gondolataimban, fáradt napjaimon nem is gondolkoztam róla, de mikor elérkezett egy karácsony, egy újév, akkor mindig eszembe jutott, hogy biztosan együtt töltenénk, ha még tartanánk a kapcsolatot egymással. Ez egyfajta reményt táplált bennem, holott tudtam, hogy a valószínűsége ennek közelít az egy százalékhoz. És no, lám… itt ülünk egy kávézóban, és beszélgetünk. Mintha mi sem történt volna.
Meg kell említenem, hogy egy pillanatra meghökkentem, mikor tényleg levette magáról a pólót. Tudom, hogy ő olyan, aki képes bármilyen őrültségre, így egy másodperc elteltével már csak határozottan, mosolyogva nézek a másikra. Jó ideig nem néztem a mellkasára, de tudtam, hogy nem tehetem ezt sokáig, mert akkor észre fogja venni, hogy nem merek odanézni. Így hát egy gyors megbeszélést végeztem magammal, miszerint két másodpercet rászánok a felsőtestére. Nem is lett másképp, gyorsan oda néztem, majd hamar visszatekintettem a srác szemeibe. - Hm, látom, ugyanolyan izmos maradtál – vigyorodom el, mintha semennyire sem hatott volna meg, hogy ilyen kinézettel látom. Pedig nem sok századmásodpercnyi gondolkodás kellett volna ahhoz, hogy véletlen rajta legeltessem a tekintetem. És így utólag hálát adok istennek, amiért elválaszt egy asztal minket egymástól. Az pedig, hogy nem hozott zavarba, az nem igaz. Csak erősen próbálkozom, hogy ezt ne mutassam ki. Bár félek, ha túl sok időt fogunk egymással tölteni, akkor megismeri a kis hazugságaimat.
- Dehogynem! Hagytál dolgozni, az már nagy segítség volt – jegyzem meg őszintén, mosolyogva – félek, hogy a szám már be fog állni a szüntelen mosolygásra. Az akkordjai a gitárján pedig csak ihletet adtak, arról nem is beszélve, hogy néha libabőrös lettem a dallamoktól, amelyet tudtam, hogy a fiú ujjai produkálnak.
Mikor felvetettem a találkozót, utólagosan csapkodtam a fejemet gondolatban, mert szörnyen szégyelltem, hogy nem tudtam normálisan összerakni egy mondatot, és úgy beszéltem össze-vissza, mint aki nincsen teljesen magánál. Teljesen zavarban voltam, de abban reménykedtem, hogy a hirtelen sietésemre fogja a másik. Bár az igaz, hogy ez is közrejátszott, de egyszerűen nem akartam mégsem sietni, hiszen inkább lettem volna együtt Nate-tel pár óra hossza erejéig, mint a munkahelyen.
Nagyon hirtelen ért, mikor bólintott felvetésemre, mert még le sem játszódtak a fejemben a lehetőségek. Olyannyira megörültem, hogy igent mondott, de próbáltam ezt egy nagy mosollyal elintézni. A szívem hevesen dobogott, a világ máris sokkal jobbnak tűnik, hogy tudom, fogok vele találkozni még. És ez annyira boldoggá tett. Olyannyira, hogy majdnem elfeledkeztem arról, hogy valójában sietnem kéne…
- Ez jó ötlet – mondom felállás közben, majd a táskát a vállamra helyezem. Idegesen a kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt, és nem tudtam eldönteni, hogy hogyan is köszönjek el tőle. Régen volt mikor öleléssel búcsúztunk a másiktól, vagy egy sima sziával, mint a barátok, és volt olyan eset is, mikor csókkal köszöntünk el a másiktól. Természetesen soha sem volt betervezve, arra sem emlékszem, hogy melyikünk kezdeményezett akármelyik esetben. – Akkor találkozunk este, Nate – szólalok meg végül, majd ránézek még egyszer, és próbálom elhinni, hogy tényleg találkoztunk, és beszélgettünk. Elmosolyodom, majd megfordulok. Kifelé menet, mikor már nem lát, idétlen vigyorgás  ül ki az arcomon, mint aki most találkozott kedvenc hírességével. Ha úgy vesszük, ez tényleg így volt. Ő a kedvencem mind közül.
Az utcán, az ablakon belátva még megpillantom utoljára Őt, aztán sietve a munkahelyem felé veszem az irányt.

Szó: 642 // Megjegyzés: Köszönöm :3

all over again

Az elmúlt hónapok sötétsége hatalmas viharfelhőként tornyosult fölém, és azzal fenyegetett, hogy bármikor eleredhet, és kitörhet az orkán. Baljós hangulatban voltam a vállaimra rakott tehertől, a depressziótól és az otthontalanság-érzettől, melytől szenvedtek elismert és el-nem-ismert művészek százai. Úgy bolyongtam keresztül a napjaimat, mintha állandó ködben éltem volna, de ahogyan megláttam Avát, a köd oszlani kezdett, és a mosolya egyenlővé vált a Nappal számomra. Ha nem is mindet, de a sötétség nagy részét sikerült erre a rövid időre – túl rövidre az én megítélésem szerint – kiűznie a lelkemből, és bár megbánás, bűntudat még mindig gyötört, eszembe jutottak azok a vidám emlékeink, melyekről mintha eddig megfeledkeztem volna. Újra eszembe jutott, milyen őszintén mosolyogni.
Még az is elégedett mosolyt csalt ki belőlem, mikor láthattam, hogy meghökkent egy pillanatra azon, hogy tényleg levettem a kérésére a pólómat. Ugyan egy kis csalódottság borsozta meg ezt az édes érzést, mikor már úgy tűnt, hogy egy pillanatra sem méltatja a felsőtestemet – nem mintha szánt szándékkal mutogatni akartam volna -, de aztán végül feladta az „ellenállást” és a tekintete gyorsan végigszaladt rajtam. Az azt követő megjegyzésére pedig megint csak majdnem elnevettem magamat. Furcsa volt, hogy ezt ki tudta hozni belőlem, mikor olyan régen éreztem már ilyen könnyűnek a lelkemet.
- Azt azért nem mondanám, de hízeleg a dicséret – csóváltam a fejemet, aztán témát váltottunk. Felidéztük a középiskolás éveket, azt, hogy belőle is az lett, aki akart lenni. Legalábbis remélem, hogy az ő álma így vált valóra, és nem úgy, mint az enyém, hogy megkapta, amit akart, de mégsem, mert csalódott az álmában. Hogy kiderült az egészről, hogy csak egy gyermek naiv képzelgései voltak. Szerettem volna hinni, hogy csak én voltam ilyen szerencsétlen, és az ő élete mellőzött minden effajta vagy bármilyen veszteséget.
Mire észbe kaptam a nagy beszélgetés közepette, Avának mennie kellett. Hát persze, akinek kötött a munkaideje! Magam sem tudom, mi ütött belém, mikor gondolkodás nélkül felvetettem az esti találkozót, de a világért sem vontam volna vissza, főleg amilyen mosoly varázsolódott ezután a lány arcára. Mikor felegyenesedett a székéből, én is esetlenül felálltam, nem tudván, hogy miképpen búcsúzzunk el. Olyan régen volt már! Nem is beszélve arról, hogy én még mindig félmeztelen voltam, és így még az ölelés is kínos lett volna négy év távlatából, bár én szívesen éreztem volna közel magamhoz.
- Akkor este – ismételtem a lány után egy bamba mosollyal az arcomon, és addig követtem a tekintetemmel sudár alakját, míg el nem tűnt a város forgatagában.
Amint Ava távozott, csak bámultam magam elé, és igyekeztem feldolgozni az előbb történteket. El sem hittem volna, hogy mindez megtörtént, ha nem látom magam előtt a kis kártyát, amit nekem hagyott. Ott virított rajta nyomtatott nagy betűkkel a neve és pár szám, mely külön-külön értelmetlen lett volna számomra, így viszont arra sarkallt, hogy az agyam legelérhetőbb zugába égessem, hogy mindig fel tudjam idézni. Mikor már pár perce csak néztem ki a fejemből, eszembe jutott a kávé, az égés, a kötésem, és az ölembe hullott póló, és sorban foglalkoztam mindezzel. Visszavettem magamra a pólót, megigazítottam a rögtönzött kötést, mely alatt bár még érzékeny volt a bőröm, már nem fájt annyira, mint korábban. Végül letekertem a rongyot, és belekortyoltam a kávémba. Keserű volt, épp ahogy általában szerettem, de időközben kihűlt, és az ízét vesztette. Amúgy sem volt már szükségem erre a fekete löttyre ahhoz, hogy ébren maradjak késő estig vagy ne legyek zsémbes. Az előbbi találkozás az egész napomat feldobta. Visszavittem a pulthoz a rongyot s a kávét, majd nem foglalkozva a nő ragaszkodásával, hogy ad másik italt, egy mosoly halvány lenyomatával az arcomon léptem ki Los Angeles nyomasztó utcáira. Az engem megvetően megbámuló emberek sem tudták letörni a kedvemet. Hogy miért? Mert hosszú ideje először újra elmondhattam: ma este megint látni fogom Avát.

to ava – köszönöm a játékot!
a következőt kezdjem vagy kezded?

Mi Na & Sun Gyu

Még mindig kissé kótyagos vagyok az időátállás miatt. Hiába tűz a Nap és csupa élet a város, egy részem még visszabújna a vackába, és húzná a lóbőrt. Odahaza hajnali négy körül járhat, és alig aludtam az éjjel, mert a bioritmusom még egyáltalán nem ehhez van szokva. Emiatt kissé nyúzott és fáradt vagyok. A reggeli hideg zuhany az előbbit segített, de az utóbbin képtelen volt, azóta is folyamatosan ásítozom. Örülök, hogy előrelátóan délutánra beszéltem meg a találkozót a Beverly Center HR-esével, aki majd felvilágosít a gyakornokságom részleteiről. Szerencsére interjúval már nem kell bajlódnom, úgy jöttem ide, hogy minden el volt rendezve, hála a jó referenciáknak… és valljuk be: apámnak. Nem mintha megérte volna átutazni a fél világot egy fél napon át, hogy aztán egy állásinterjún elbukhassak. Ám valószínűleg ennek lehetőségétől sem ijedtem volna meg, ugyanis bíztam a képességeimben. Nem nagyképűségből, de aligha találhatnának nálam alkalmasabb személyt a pozícióra, amiért ráadásul csak a gyakornokoknak járó szinte éhbért fizetik. Kapzsi, fukar amerikaiak! Még jó, hogy nem a fizetés miatt jöttem, hanem hogy tapasztalatokat szerezzek. Az Egyesült Államok a kapitalizmus bölcsője, itt tényleg mindent a kereslet és kínálat törvénye szab meg, és ők tényleg képesek mindent szemérmetlenül és szégyentelenül eladni. A becstelenségük mellett azonban akadnak hasznos elképzeléseik, innovatív elgondolásaik és olyan stratégiáik, melyek nem terjedtek keletebbre. Azért jöttem tehát, hogy átlássam mindezt, és hazavigyek belőle valamennyit.
Egyik kezemmel megdörgölöm az arcomat, és kiiszom az első kortyot a fekete kávémból, amit a bevásárlóközpont lábánál lévő kávézóban rendeltem. Ízlésesen berendezett kis helyiség, már elsőre megtetszett, és szerencsére még a déli ebédszünet miatti nagy forgalom ellenére is találtam magamnak egy eldugottabb kis zugot távol az ajtótól, de közel a pulthoz, az ablak mellett, ahol összeszedhettem magam. Szerintem a pultoslány azt hitte, hogy most keltem vagy azt, hogy másnapos vagyok. Elég gyanakvó tekintettel fürkészett, miután csak egy nagy csésze feketét kérnem és semmi mást. Meglepődtem a tapintatosságán, hogy nem kérdezett rá, és a vágott szememet sem firtatta, de örültem, hogy nem kellett szóba elegyednek vele. Ha fáradt vagyok, hajlamos vagyok mogorvábban viselkedni, mint egyébként. Ez pedig semmiképp sem lenne jó pont az új munkahelyemen, úgyhogy a pult mellől felmarkoltam a fonott kosárban sorakozó kis tasakok közül egy féltucatot, és magammal hoztam az asztalhoz. Már az első korty után elfintorodom, és felszakítom az egyik zacskócskát, majd a tartalmát, a nagy szemű kristálycukrot az italomba öntöm. Még két tasak jut erre a sorsra, a többi pedig vár a sorsára. Tudom, hogy nem éppen egészséges, de a helyzet megkívánja: a természetes cukor energiát ad, ez közismert tény, nekem pedig az kell, hogy felébredjek.
Miközben tovább kortyolgatom a már elviselhetőbb ízű és nyelvemet sem leégő kávémat egy gazdasági napilapot olvasok magam előtt, amit még útközben vettem. A nyugodt iszogatásomban azonban egy veszekedő pár hangja zavar meg. Nehezen tudnám nem észrevenni őket, hiszen alig pár méterre az asztalomtól rendeznek jelenetet. Feltekintek rájuk, és látom, hogy a férfi a nő karját szorongatja, így akarja távozásra bírni. Össze-vissza csapkodnak, vitatkoznak, nem foglalkozva azzal, hogy zavarják a körülöttük lévőket. Felsóhajtok azon, hogy milyen emberek vannak, és már éppen készülök visszatérni az újságomhoz, mikor valami megakadályoz benne.
- Hé, vigyázz! – kiáltom automatikusan az anyanyelvemen, mikor egy fiatal lányt látok közeledni az egyre hevesebb páros felé. Valami nagyon lekötheti – talán elgondolkozik vagy telefonál -, mert észre sem veszi, hogy a vitatkozó férfi kezéből kirepült a papírpohár, és éppen felé tart. Automatikusan, szinte gondolkozás nélkül ragadom meg a lány csuklóját, mikor épp időben az asztalom mellé ér, és rántom közelebb magamhoz.
A pohárból kiömlő kávé csúfos véget ér az ablaküvegen maszatos foltot hagyva maga után.

Minámnak, mert már most bele vagyok szerelmesedve ❤

Mi Na & Sun Gyu

Odahaza inkább teát iszok. A kávéra is csak egyetemen szoktam rá, mert míg a tea lassan, de hosszútávra hat, addig a kávé gyorsan, de a hatása hamar elmúlik. A vizsgák előtt pedig ez utóbbira van szükség, hogy kellő mennyiségű dolog megmaradjon. Az a szerencsém, hogy olyat tanulhattam a felsőoktatásban, ami tényleg érdekel és amiben jó is vagyok. Ez a két faktor, ha nem is megkönnyítette a tanulást, de legalább élvezetesebbé tette, és mivel másokkal ellentétben én testközelből is megtapasztaltam, hogy miképpen folyik egy nagyvállalat igazgatása, jobban el tudtam képzelni a tankönyvben írtakat vagy tanáccsal fordulni apámhoz, amikor éppen kellett. Üzleti kérdésekben mindig készségesen segített, de már idejét sem tudom annak, hogy mikor fordultam hozzá más témában, csak úgy, mint egy fiú az apjához. Talán Sunwoo példája elrettent attól, hogy elvárjam apánktól, hogy azért szeressen, mert a fia vagyok, és nem azokért az érdemekért, melyekért megküzdöttem és azokért az dolgokért, melyeket letettem már az asztalra. Minden egyes nap az ő elismeréséért töröm magam, de kezdek belefáradni, hogy az ő útját járjam, hogy mindig azt tegyem, amit ő mond. Mégsem mondok nemet, mert nem akarok csalódást okozni, nem akarok eltérni attól a tökéletes képtől, amit felépített számomra. Mégis leginkább abba kezdek belefáradni, hogy elengedjem a fülem mellett az olyan megjegyzéseit, melyekben úgy beszél, mintha én lennék az egyetlen fia. Csak mióta ketten vagyunk otthon tűnt fel, hogy így tesz, és ez elgondolkodtatott, hogy vajon azelőtt is így beszélt-e vagy csak mióta az ikrek eljöttek? Ha igen, akkor én azelőtt túl elvakult voltam, hogy észrevegyem, és bele sem akarok gondolni, milyen lehetett ezt Sunwoonak hallgatni. Bocsánatot akarok kérni, amiért nem értettem meg, amiért nem voltam mellette, de az a fránya büszkeségem és önbecsülésem nem engedi, hogy csak így kiálljak elé. Aztán meg öcsi hűvössége és utálata sem segít, mind arra emlékeztet, ahogyan én viselkedtem vele, és a legjobban az rémiszt meg, hogy tudom, megérdemlem, amit tőle kapok.
Gondolataimból a veszekedés szakít ki, és magam sem értem, hogy miért szólok bele a dolgok alakulásába. Talán mert már nem az a 12 éves gyerek vagyok, aki hagyja, hogy körülötte történjenek a dolgok, hanem szembeszáll a sorssal is. Mindenesetre azok kapom magam, hogy felállok a helyemről, és a lányt, aki egyébként elázna a kávétól, mert a padlót fixírozza, ahelyett hogy körbenézne, magamhoz rántom megmentve a csúnya forró ital galád támadásától. Ahogy a felismeréstől elkerekedő szemeivel engem vizslató lány tekintete összekapcsolódik az enyémmel, tudatosul bennem, hogy nem is akkora égés, hogy koreaiul szólaltam meg az imént. A velem szemben álló – pontosabban hozzám simuló – lány arcformája, hosszú barna haja, nagy csokoládészínű szemei és azok alakja egyértelműen meggyőznek arról, hogy egy honfitárssal hozott össze a végzet. Legalábbis valamilyen kötődései kell, hogy legyenek Dél-Koreához, de ennek ellenére angolul kezdi szidni a vitázó párost teljesen jogosan. Olyan gyorsan beszél, hogy igyekeznem kell, hogy minden szavát felfogjam. Miután kiadja magából a dühét, rám pillant, és hátrál egy lépést, mire én is hasonlóan teszek. A ledöbbenésemben elfelejtettem ugyanis elengedni, amint az incidens megtörtént, és ezért zavartan félrefésülöm a hajam a homlokomból. Az ismeretlen lány a hálálkodását még egy kedves mosollyal is betetőzi, amit fapofával veszek tudomásul. Még ha viszonozni is akarnám a gesztust, egy mosoly tőlem elég ügyetlenre sikeredne, ugyanis nem vagyok egy mosolygós fajta – ha nem muszáj. A kishúgom, Sunny az, aki úgy igazán meg tud mosolyogtatni időről időre.
- Jól vagy? – tudakolom azt én is angolra váltva, amit az illendőség megkíván, de valóban is érdekel, hogy nem esett-e baja, nem-e rántottam meg vagy szorítottam meg a csuklóját túl erősen. Aggodalmasan vontatom végig a tekintetemet előbb a lány arcán majd alakján, és nem zavartatom magam, hogy így megnézem magamnak. Végül az ablaküvegre pillantok, ahol még mindig csorog le a kávé és az alkalmazottakra, akik igyekeznek rendet meg nyugalmat teremteni a pillanatok alatt felfordult helyen.
- Talán még egy ingyen kávé is jár neked ezért – jegyzem meg arra gondolva, hogy ez az eset bizonyára ront a kávézó imidzsén, így csak azzal javíthatnak a dolgon, ha ellenszolgáltatásokat kínálnak a majdnem leöntött, ártatlan lánynak. A marketingja legalábbis… Hajh, Sungyu, mindig csak az üzlet!

i’d come for you

Mi Na & Sun Gyu

Tényleg nem értem ezt az amerikai mentalitást. Kinek jut eszébe egy kávézóban, emberek tömege előtt jelenetet rendezni? Ha párkapcsolati problémáik vannak, oldják meg otthon. Ha egyszer én be akarok ülni egy nyugodt kávézásra, akkor hadd ne kelljen már őket hallgatnom. Nem is értem, hogy az alkalmazottak miért nem avatkoztak közbe hamarabb. Talán azt várták, hogy maguktól elmenjenek? Naivak. Ha rajtuk múlott volna, egy fiatal lány drága, márkásnak tűnő ruhái talán maradandó kárt szenvedtek volna a ragacsos és forró kávéfoltoktól. Nem csodálom hát, hogy a lány le van sokkolva a történtektől. Teljesen érthető, bár nekem meglehetősen nyugodtnak tűnik. Sőt, nagyon optimistán áll hozzá a dologhoz, ami meglep. Nem mindennapi teremtés, az egyszer biztos.
Először felhúzom a szemöldököm a lány célzatos megjegyzésén, de közben halványan megmosolyogtat a dolog. Tudja, hogy ami jár, az jár, és nem szégyelli megkérni az árát. Határozott, magabiztos kiállása van, biztos vagyok benne, hogy nehéz vitapartner, mert a maga igaza után megy. Nem hozza zavarba egykönnyen a helyzet, ami azt mutatja, hogy jól fel tudja mérni a körülményeket, és nem érti félre a tényeket. A tárgyalóteremben, hogy jól el tudd adni magad, két dologhoz kell értened: a pókerarchoz és ahhoz, hogy olvass mások kifejezésében. Alapvetően jó emberismerőnek vallom magam... legalábbis míg üzletről beszélünk. Hiába verték belém már az egyetemen is azt, hogy a szervezeti célokat az egyéni célok határozzák meg és alakítják, nem egészen látok ennek a mélyére. Mindenki a legjobbat akarja magának, ez így természetes. S mivel mindig van az a pont, ahol már nem lehet úgy javítani valaki helyzetén, hogy másé ne romolna, kompromisszumokat kell kötni. Ezek után meg sem lep, hogy nem számolok az idegen lány következő lépésével. Azt gondoltam, hogy megköszöni a segítségemet, aztán megy Isten hírével, és nem látjuk egymást soha többet. A lány azonban amint kézhez kapja a kávéját, lehuppan az asztalomhoz, és kényelmesen elhelyezkedik a szemközti széken.
- Nem várok senkit - ismerem be, és visszaülök a helyemre. Tekintetemet le sem veszem a lányról, aki rólam érdeklődik. Olyan lelkesen vált át koreaira, hogy biztos vagyok benne, kevés esélye van az anyanyelvén beszélgetni.
- Sun Gyu. Min Sun Gyu - felelem az utóbbi kérdésére. Az előbbire felesleges válaszolnom, hiszen mindent elárul, hogy értettem a kérdését. Ennyivel azonban a lány nem éri be, tovább kíváncsiskodik az ittlétemről. Normál esetben zavarna meg hát nem ismerkedni jöttem, de van valami a lányban - talán a hozzáállása vagy a mosolya - ami miatt nem akarom lekoptatni.
- Ezek szerint nem sok koreaival találkozhatsz - következtetek a kijelentéséből, mert lehet, hogy a hazaiak közt is emlékezetes arcom van, de hogy ennyire? Mármint persze tisztában vagyok benne, hogy jó géneket örököltem, de nem úgy tűnt, mintha a lány erre célzott volna. - Megnyugodhatsz, nem hiszem, hogy tévednél. Csak tegnap érkeztem az országba. De gondolom te már elég otthon vagy itt, nem igaz...? - vonom fel a szemöldököm egy kérdésbe sűrítve kettőt. A nyilvánvalón kívül jelzésértékűen a tudtára adom a nyitottan hagyott mondattal, hogy a nevére is kíváncsi lennék. Akcentus nélkül beszéli az angolt, úgy gondolom, ha nem is itt született, régóta itt él. Ez pedig elgondolkoztat: vajon használja még a koreai nevét? Sőt, egyáltalán kapott koreai nevet? Vagy örökbe fogadták? Egyre több kérdés vetődik fel bennem, ahogyan előregondolkodom, ami megmagyarázza számomra azt, hogy mi késztethette a lányt is arra, hogy érdekeljem. Egy Amerikában megjelent ázsiainál mindig felvetődik a kérdés, hogy vajon bevándorló-e, turista vagy mégis mi ágról szakadt oda. Egy európai esetén persze nem ez lenne a helyzet, mert ők beleolvadnak ebbe a nyugati közegbe. Rólunk azonban lerí, hogy nem idevalósiak vagyunk. Nem mintha zavarna, büszke vagyok a származásomra, és velem szemben ülő lány sem szégyellt koreaiul rákérdezni a nevemre. Nincs is miért, de mivel amúgy is gyakorolnom kell az angolt, csiszolni az apróságokon, nem bánom, hogy a helyi nyelven folytatjuk tovább a beszélgetésünket.
- Gyakran jársz ide? – fűzöm tovább a szót körbelegeltetve a tekintetem a helyiségen. Jó lenne tudni, hogy az ilyesmi, mint a mai, általános dolog-e itt. Meg persze az sem árt, hogy tudom, összefuthatok-e még vele itt, ha ide fogok járni a szüneteimben.

i’ll wait for you    

Mi Na & Sun Gyu

Szeretem az állandóságot és a rendszerességet az életemben. Számomra az lenne a legjobb, ha mindent előre meg tudnék jósolni: a dugót a főutcán, az esőt, a konkurens csődbe menését... A napirendem tökéletesen igazodna a valósághoz. Unalmas? Inkább biztonságos. Viszont mivel ez nem lehetséges, a saját rendszeremhez szeretem tartani magam, egy olyan rendszerhez, amit ideiglenes lakóhelyemhez igazodva meg kell reformálnom. Itt sok minden más: a viszonyok és a távlatok, mind nagyon különböznek attól, amit otthon megszoktam. Kell, hogy legyen a munka- és lakóhelyemen kívül más biztos pont ebben a városban. A Palmwoods részben annak tekinthető, hiszen Sunny örömmel lát, de nem akarok túl sok vizet kavarni. Sunwoo így sem repes az örömtől, hogy itt vagyok, nem akarom nála túlfeszíteni a húrt. Egy kávézó ideális hely lenne arra, hogy a munkaidő szüneteiben kicsit kiszellőztessem a fejem. Hajlamos vagyok túlórázni akkor is, mikor nem kellene, úgyhogy muszáj kiszabadulnom ilyenkor a munkahelyről. Csak arra nem számítok - ugye milyen jó lett volna, ha ezt előre látom? -, hogy ilyen incidensnek leszek a szemtanúja, és megismerkedek egy koreai lánnyal. Üzletelésen kívül ritkán ismerkedem, de még a kávém fele megvan, és amíg nem idegesít nagyon, addig nincs okom rá, hogy ne viselkedjek illedelmesen.
- Nem gondolnám, hogy szükségem lenne rá – felelem rövid gondolkodás után, hiszen valóban nem tartottam fontosnak, hogy erre a mindösszesen három hónapra valamilyen más, „amerikaiasabb” néven éljek. Való igaz, nem volt olyan nevem, mint az ittenieknek, nem Steve vagy John, de nem is akarom, hogy tömegnevem legyen. Otthon persze ezt nehezebb kivitelezni, hiszen 47 millióan élünk egy viszonylag kis alapterületű országban, és bármilyen változatosak is lennének nálunk a nevek, matematikailag elég kicsi az esély arra, hogy ne találkozz mással, akinek ugyanaz lenne legalább a két keresztneve.
Az idegen lány beszédessége furcsamód feloldja az incidens miatti kedvtelenségemet. Egyáltalán nem zavartatja magát, sőt mintha már teljesen megfeledkezett volna arról, hogy alig 5 perce majdnem leöntötték forró kávéval. Úgy cseveg velem, mint vadidegennel, mintha már régi jó barátok lennénk, akik összefutottak a kávézóban munkaidő szünetében. Talán ez a barátságos nyíltsága az, ami arra késztet, hogy én is kérdezzek.
- A családoddal mi a helyzet? Hogy-hogy elkeveredtél tőlük? – Meglep, hogy egyedül él, pedig nem lehet idősebb nálam. Még ha különköltöznék is ebben a korban apámtól, nem egy másik országot választanék célpontul. De ez én vagyok, a testvéreim már meg is tették ezt a lépést.
- Örvendek, Mi Na – biccentek üdvözlésül, és tényleg felcsillan bennem az öröm egy apró szikrája, amiért találkoztam vele. Ahogyan ő is mondta, jó egy másik hazaival találkozni külföldön. Ha pedig már hiányom lesz abból, hogy valakivel az anyanyelvemen beszélhetnék, akkor felkereshetem őt. S azért valljuk be, sokkal kellemesebb ez a találkozás, hogy nem egy nagydarab, szőrös hentes koreaival, hanem egy kétségkívül gyönyörű lánnyal. Persze nem a külső számít, de emellett a tény mellet mégsem tudok elmenni.
Bólintva veszem tudomásul, hogy a lány már ilyen régóta itt lakik, és érdeklődve hallgatom, hogy milyen gyakran jár ide. Hamar kiderül, hogy ha amellett döntök, hogy bejárok ide, könnyen összefuthatunk majd. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy ez pozitívum-e vagy sem, de legalább a kávé biztosan jó.
Mina kérdése nem lep meg. Várható volt, hogy előbb-utóbb kíváncsisodik efelől, ahogyan engem is érdekelt, hogy ő mióta van itt. A sablonválasszal rukkolok elő, hiszen a testvéreimmel kapcsolatos indokom még apám elől is rejtve van, nem áll szándékomban az első szembejövőnek kiönteni a szívem.
- Munka miatt. Gyakornoki állást kaptam a Beverly plázában – magyarázom részletesen, hiszen úgyis sejtem, hogy a „hol?” lenne a következő kérdés. Ám ha már erről beszélünk, nem akarom, hogy csak az én melóm legyen a témán. - Te is a közelben dolgozol? – érdeklődöm, hiszen azt említette, hogy munka után is szívesen beugrik ide, akkor biztos nem lehet olyan messze. Elgondolkodtat, hogy a véletlen hányszor hozna még így össze minket csak amiatt, mert egymáshoz közel dolgozunk.
Közben megiszom a kávém maradékát, mert nem szeretem, ha kihűl. Ahogy azt sem, ha egy beszélgetés unalmassá válik. De van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog egyhamar.

beautiful ❤

Mi Na & Sun Gyu

Az újonnan megismert lány olyannak tűnt, aki bármikor, bárkivel bármiről képes beszélni, és nem azért, mert muszáj. Ebben különböztünk. Ha munkáról volt szó, én is beszédessé váltam. Persze csak a jóízlés keretein belül, hiszen ismertem az ügyfeleink igényeit. Szeretik, ha beszéltetik őket, ha meghallgatják a kis problémáikat, de azt szeretik a legjobban, ha gyarapszik a pénzről. Ezért a legjobb, ha wonokról és dollárokról beszélünk, mert az tudja őket lekötni a legjobban. Kapzsiak, de hát melyik ember nem az? A mindennapi beszélgetésekben is előbb-utóbb előjön a pénz, mint beszédtéma, akarva-akaratlanul is. Arra vonatkozóan, hogy valami olcsó-e vagy drága, vagy hogy mit vett a múltkor, mennyit keres meg ilyesmik. Szinte elkerülhetetlen, hogy ha sokáig társalogsz valakivel, akkor elkerüld a tárcádban megcsörrenő érmék emlegetését. Még csak rövid ideje beszélgetünk Minával a legnyilvánvalóbb témákról: származás, nevek, család és akkor a kérdésemre való válasszal kerülünk a legközelebb a pénzhez. Üzlet.
Nem tehetek róla, felcsillan a szemem. Mindig is érdekeltek a vállalkozások: a kockázat és nyereség játéka. Még mindig azon tépelődök, hogy egyszer saját vállalkozást nyissak-e, hogy megízlelhessem, milyen a helyzet bizonytalansága, és valamit igazán a sajátomnak hívni, magam felépíteni, de valószínűleg nem lesz hozzá elég bátorságom. Egyébként is, apám csalódott lenne, ha nem venném át az üzletét, mert mindenképpen szeretné, ha a szállodalánc igazgatása a család kezében maradna. Ha pedig nem nekem, akkor kinek adná? Nincsenek testvérei – vagy csak nem beszél róluk, mint ahogyan arról sem, hogy neki valaha lett volna rajtam kívül másik másik fia. Azok után, már semmin sem lepődnék meg.
- Egyedül Los Angelesben egy üzlettel, nem túl nagy felelősség ez? – vonom fel a szemöldököm kíváncsian. Lehet, hogy a hangsúlyomból kicsengő hitetlenség kicsit sértő, de valóban nehéz elképzelni ebből a lányból, hogy nem csak hogy eltartja magát, de még egy talán sikeres üzletet is fenntart egymaga. Félreértés ne essék, nem az vált ki belőlem ilyen kétségeket, hogy nőről és nem férfiról van szó vagy mert legfeljebb velem egy idős lehet. Hiszem, hogy a nők egyenjogúak velünk, és a korunkban Steve Jobs már kitalálta az Apple-t. Az is érdekel persze, hogy milyen üzlete van, és vajon ugyanolyan-e, mint az anyjáé, de ha jól sejtem, Mina mindezt magától is meg fogja osztani velem, ha elég sokáig beszélgetünk.
A lány természetes módon elmosolyodik, mikor hivatalosan is üdvözöljük egymást, és elgondolkodom, hogy mitől megy neki ennyire egyszerűen. Mintha nem is kellene erőlködnie, hogy mindenkire, idegenre, nőre vagy férfire, ugyanúgy, ugyanolyan lelkesedéssel és – valljuk be – naivitással mosolyogjon. Nem teszek erről megjegyzést.
- Akkor valószínű. Van valami, amit érdemes tudni a helyről? – kérdezem tárgyilagosan, mert az üzleti érzékem azonnal megérzi a másik helyismeretéből származó előnyöket. Ez kicsit úgy hangozhat, hogy nem is örülök annak, hogy lesz egy ismerős arc a sok üzlettulajdonos között, hanem inkább csak az tölt el jó érzéssel, hogy lesz valaki, aki be tud avatni a helyi titkokba. Ez azért így nem teljesen igaz, bár azt el kell ismerni, hogy mivel nem barátkozni meg ismerkedni jöttem, egylőre ez a legnagyobb pozitívum Mina személyében a számomra.
- Ah… – alighogy kinyögöm a felismerést, mert egy ruhaüzlet valahogy tényleg illik Minához, ő már fűzi is tovább a gondolatmenetét, és nagylelkűségén eléggé meghökkenek. Szimplán emberségből „megmentettem” attól, hogy elázzon a ruhája, erre ő venne nekem egyet? Ezek szerint legalább nem egy női ruhaüzletben dolgozik… vagy legalább remélem. Nem értem, miért keveri az üzletet a személyes hálával. Az annyira nem… professzionális, találom meg végül a szót, amit kerestem, és még mindig kérdőn nézek a lányra, aki felemelt mutatóujjal fenyeget, hogy élt adjon szavainak. - És ha azt mondom, nincs szükségem új ruhára? – emelem meg a szemöldököm kihívóan, mert hirtelen kíváncsivá válok, hogy mit ért az alatt, hogy ezt még megbánom. Egy ilyen édes lány mit tudna csinálni, még akkor is, ha tudja, hogy hazudok? Két darab bőrönddel jöttem egy egész nyárra, naná, hogy kell vennem még ruhát!
Közben megiszom a kávém maradékát, mert nem szeretem, ha kihűl. Ahogy azt sem, ha egy beszélgetés unalmassá válik. De van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog egyhamar.
- Elnézést… kérnénk még kettőt ugyanezekből – intem le a felénk járó pincérlányt, mikor feltűnik, hogy Minának az enyémhez hasonlóan elfogyott a kávéja. Talán nem a legjobb ötlet ilyenkor rögvest két adagot bevinni egy ilyen koffeinbombából, de úgysincs jobb dolgom, míg arra várok, hogy mehessek az elbeszélgetésre.
- Én nem vagyok éhes, de ha te ebédelni jöttél, nyugodtan rendelj magadnak valamit. Meghívlak. Ha már ragaszkodsz a ruhához, én ragaszkodom ehhez – jelentem ki, mert nem érzem fairnek, hogy elfogadjam tőle, amit kínál. Egy ruhatisztíttatás nem ér annyit, mint egy vadonatúj ruha. Én pedig szeretem a fair játékot.

bocsánat, hogy ilyen soká
our tomorrow    

Mi Na & Sun Gyu

Ki nem szereti az izgalmakat? Hát én. A kihívásokkal teli új munkákkal, feladatokkal persze semmi bajom, de minek bonyolítaná túl az ember az életét felesleges izgalmakkal? Nyugis életet szeretnék efféle plusz feszültségek elkerülésével. Enélkül is elég stresszes a munkám, és a családi helyzetemről pedig már ne is beszéljünk. Nem feltétlen izgalomnak nevezném, de a fiatalabb testvéreimért való aggódás bőven elég volt. Úgyhogy köszönöm szépen, nekem izgalmak nélkül sem volt időm unatkozni. Egyfajta  csodálattal pillantok ezek után a lányra, ugyanis a széles mosolyából és naiv kiállásából azt gondoltam volna, hogy semmit sem tud az életről. Ehhez képest egymaga vezet egy vállalkozást, és egyedül, mindenféle segítség nélkül él egy ilyen veszélyes nagyvárosban, mint Los Angeles. Ránézésre azt gondoltam volna, hogy még az egyetemi padokat koptatja, és soha életében nem dolgozott még, ráadásul a szüleivel él. Viszont a várakozásaimmal szemben egy két lábbal a földön álló nőt látok immár magam előtt. Ezt azonban nem jegyzem meg hangosan, inkább csak hümmögök, hogy tudja, felfogtam, amit mondani akart.
Egy részem irigyli, amiért máris a saját lábára állt, egy másik viszont kifejezetten örül, hogy még van időm próbálgatni. Nem mintha az utam nem lenne kikövezve. Ez kényelmet ad, ami határozottan jó, hiszen nem kell amiatt aggódnom, hogy lesz-e munkám, ha végzek az egyetemen – bár az én referenciáimmal egyébként sem kellene. Másrészről viszont elveszi a választási lehetőséget, ám ezen sosem rágódtam sokat. Úgy nőttem fel, hogy tudtam, apám nyomdokaiba szeretnék lépni. Már egész kisgyerekként szerettem körülötte sürögni-forogni, megfigyelni mit és hogyan csinál. Még óvodás voltam, amikor azt mondtam, olyan akarok lenni, mint ő. De ez még az ikrek előtt volt, anyu halála előtt, azelőtt, hogy minden megváltozott volna.
- Igyekszem majd észben tartani mindezt – bólintok, miután a lány kifejti, hogy milyen hely is a Beverly Garden. Egy belsősből mindig több infót lehet kiszedni, mint egy honlapról vagy amikor csak vásárlóként sétál át rajta az ember. Mina lelkes segítségnek tűnik a tanácsaival, és én tényleg igyekszem megjegyezni mindent, amit mondd, de olyan gyorsan beszélt, hogy szinte fel sem fogtam mit mondott, már haladt is tovább. Azt hiszem, ráragadt már a los angelesi rohanás.
Mint például arra a fickóra is, aki majdnem leöntötte őt kávéval. Nem gondoltam, hogy felhozza még a témát, azt sem vártam, hogy valamit cserébe megtegyen azért, mert „megmentettem”, szerintem szimpla emberi gesztus volt tőlem, de Mina úgy látszott többre értékelte. Ez ellentétes érzéseket váltott ki belőlem, hiszen ebben a világban soha semmi sem volt ingyen. Számomra legalábbis nem, mert szerettem fair lenni.
Meglepődök, amikor a lány nem köti az ebet a karóhoz a ruhával kapcsolatban, de nem bánom, hiszen már eleve arra készültem, hogy leintsek egy pincért. Mosolyogva látom, hogy azért egy kicsit nekem is sikerül meglepnem Minát ezzel a lépésemmel.
- Azt jelenti. De jobb lenne, ha adnál egy időpontot, hogy mikor menjek, akkor biztos nem felejtem el – válaszolok. Nem mintha olyan feledékeny lennék, csak szeretek mindent felírni a határidőnaplómba. Közben bármit is rendel a lány kijelentem a pincérnek, hogy az én számlámra írja, aki ezt egy bólintással veszi tudomásul.
- 3 hónapra szól az ajánlat, addig maradok – felelek a másik érdeklődésére éppen, amikor csilingelve megszólal a telefonom. Kénytelen-kelletlen előveszem a készüléket, és akkor látom, hogy vészesen közeleg a találkozó időpontja. Készülődnöm kell. Lesimítom a mellkasomon a nyakkendőmet, és összegombolom a zakómat.
- Mennem kell, de úgy hiszem, találkozunk még – biccentek, és kissé talán még annál is hűvösebben viselkedem, ahogyan eddig. Mina kedves lány, van benne valami naiv és mégis erős, határozott, nem tudom hová tenni. Márpedig szeretem beskatulyázni az embereket: segíthet-e nekem vagy sem. Nála nehéz eldönteni, és még nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem.

cuki az aláírásod
aftertaste