CUKRÁSZDA

Iason & Calli

I need you bro!

átlagos napom volt ma, felvettem az új nacimat, s csak egyszer kötöttek bele, szóval tök jó kedvem volt. Próbáltam csinosan felöltözni, bár nem értem minek szenvedtem ilyenekkel, hiszen én sose lehetek menő csaj azt hiszem. Bár tagadtam, de akkor is tudtam, hogy miért vettem fel ezeket a cuccokat. Mert abban reménykedtem, hogy megint itt lesz. Nem értem miért várok ennyire erre a pillanatra, hogy újra megpillanthassam, s azt se, hogy miért volt rám ekkora benyomással. Jó, nyilván azért mert ő más és nem bántott hanem megmentett. De ettől még mi a francért akarom azt, hogy csinosnak lásson? Biztosan az az oka, hogy belém kódolta az élet már, hogy ha nem vagyok drága rongyokban, amiknek finom az anyaguk, akkor nem lesznek barátaim és mindenki utálni fog, de ennek nem kéne így lennie. Most végre megismertem valakit, aki a világtól igazából elfordul, de nekem valamiért mégis segített. Biztosan nem azért, mert én aztán annyira rohadtul különleges egy lány vagyok, ó dehogy. Bárcsak az lennék, akkor minden bizonnyal nem történne velem az, ami. Most nem sajnálni akarom magam, de tisztában vagyok bőven azzal, hogy ennyi idősen pasiznom kéne, nem pedig éjjel nappal tanulni és a könyveket bújni, vagy a wc-ben bujkálni a többi diák elől... Ez egyszerűen nem mehet már így tovább.
Sejtettem, hogy másnap terjedni fognak rólam és SunWoo-ról a hírek, amiért még biztosan ki fogok kapni tőle ha újra lát, de nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Ha azt mondom, hogy nem a pasim, akkor elterjed a hír, hogy járok egy sráccal akit szégyenlek, de ha meg bevallom... Az egyszerűen csak hazugság, én meg nem fogok hazudni. Most felcsillant egy icipici remény arra, hogy végre lehetnek barátaim, nem fogom tönkretenni. Persze nem pont ilyennek képzeltem el az első barátomat, s nem is igazán tudom még magunkat barátoknak nevezni, de minden nap remélem, hogy egyszer megjelenik ismét, és tesz rám valami bunkó megjegyzést. Eddig nem jött be a dolog sajnos, de reménykedek benne, hogy hamarosan változni fog a dolog. Minden nap kicsit csalódott vagyok, amikor délután nem találom ott, pedig szívesen meghívnám egy fagyira, vagy bármire. Miért is tagadnám le, hogy felkeltette az érdeklődésem? Fogalmam sincsen arról, hogy ő kedvel-e engem, de erre nem mertem mérget venni, mert a normális emberek se szoktak általában bírni.
Leheletnyi sminket felvittem az arcomra, majd felkaptam a táskám, s elindultam a suliba. Egész átlagos napom volt, bár a nagy részét azzal töltöttem, hogy új búvóhelyet kerestem, de még nem találtam meg a legjobbat. Nem akartam, hogy megint megkeressen az egyik csaj azzal, hogy megírjam a háziját, mert ha ismét csak négyesre sikerül, akkor azt hiszem megáshatom a sírgödrömet. Az biztos, hogy most aztán senki se fog engem megmenteni. Amúgy gondolom mondanom se kell, hogy természetesen nem lett következménye annak, hogy bántalmaztak. Miért is lenne? Nekem nincsen pénzes apukám aki elintézi, hogy ne rúgjanak ki a suliból ha verekedek.
Éppen az udvar egyik sarkában meghúzódva olvastam az aktuális kedvenc könyvem, mikor a telefonom megrezzent a zsebemben. Ugrálni tudtam volna örömömben amikor meghallottam a bátyám hangját. Már nagyon régóta nem láttam a kis komisz fejét, s hihetetlenül hiányzott a törődése meg a védelem amit eddig nyújtott nekem. Eltűnt a kis burok ami eddig megvédett, mert Iason kilépett az életemből. Már szinte csak az adott reményt nekem, hogy hallhattam ma a hangját. Mosolyogva lépdeltem be a következő órámra, s nem érdekelt, hogy ferde szemmel néz rám mindenki, vagy éppen összesúgnak a hátam mögött. Végre egyszer jó a kedvem, ezt nem fogja ma tőlem elvenni senki.
Órán a ceruzám végét rágcsálva próbáltam figyelni a tanár szavaira, de a gondolataim túlságosan is összeszedetlenek voltak és teljesen más felé kalandoztak, pedig nem szabadna ezt csinálniuk. Folyamatosan ott járt a fejemben az érintése, mikor letörölte a szutykot az arcomról, pedig nem éppen gyengéden tette... Akkor mégis hogyan lehetett rám ilyen hatással? Tudom, hogy ő nem egy átlagos fiú, de sokan pont ezért szaladnának el tőle... Lehet, hogy én most egyenesen a vesztembe rohanok? Hát, szerintem ettől többé már nem kell félnem, mert biztosan nem fogok vele még egyszer találkozni... Lehet, hogy mesélnem kellett volna neki Iason-nek, mert ő biztosan tudott volna pár bátorító tanácsot adni, de akkor a többit is mondanom kellett volna neki, azt meg nem. Nem fogom elrontani a kedvét azzal, hogy bántanak. Ő a bátyám, nem tehetem ezt meg vele.
Ma is kapkodva szedtem össze a könyveimet és a tollaimat, aminek ugyan az lett a vége, mint az elmúlt napokban: mindent elejtettem, a többiek meg kiröhögtek. Fülem-farkam behúzva sétáltam ki a kapun, s ott megláttam Őt. Nem Őt, hanem a másik Őt. A naphajú és tengerszemű fiút, aki hihetetlenül hasonlít rám. A szívem csordultig megtelt a világ minden szeretetével, s nem érdekelt ki mit szól ahhoz a jelenethez amit most fogok rendelni. Egyszerűen odaszaladtam a bátyámhoz és sírva a karjaiba vetettem magam, de most kivételesen az öröm könnyei szúrták a szemem. Szorosan átfogtam a nyakát, s nem győztem magamba szívni a ruháinak az illatát. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy megint itt van velem. Telefonon persze sokat beszéltünk, de az nem ugyan az.
- Ó Iason, annyira örülök, hogy itt vagy. - mondom neki, miközben hátrahajtottam a fejem, hogy felnézhessek rá. Mindig hatalmasnak tartottam, bár most már nem vagyok hét éves kislány, mint amikor utoljára láttuk egymást. A két tenyerem közé fogtam az arcát és lehúztam a fejét, hogy adhassak neki egy puszit.
- Jól vagy? Hivatalosan is divattervező vagy, már nem? Kérlek nézd el ezt a divatbakit ami most rajtam van, nem éppen a legmenőbb cuccok, de én alakítottam át őket. - mosolyodok el szélesen, majd megpillantottam az autóját is. - Megyünk valahová?

Iason & Calli

I need you bro!

nem igazán számítok meglepetésekre, minden napom teljesen ugyanolyan. Eljövök suliba, néhány végzős nekem vágja a háziját, néhányan rondán néznek rám, vannak akik elkerülnek, előfordul olyan is, hogy beszólnak, vagy ha valamit elrontok, akkor szó szerint kikapok érte. Komolyan. A múltkor is ez történt, s ki tudja mi lett volna még velem ha nincsen ott Sunwoo. Éééééééés, már megint itt tartasz Calli, gratulálok. Miért nem bírsz ki két percet anélkül az idióta nélkül? Igazán lehetne már egy icipici büszkeséged, s elfelejthetnéd végre. Úgy se látod többé, mert a húgának kell odaadnod a ruhákat, nem pedig neki. Elvégre nem hiszem, hogy Sunwoo rózsaszín szoknyában rohangászna otthon a szabadidejében. Bár ki tudja mifélékkel ütik el a koreaiak az idejüket... Elég furcsa emberek. Azt mondják róluk, hogy nagyon szeretik őrizni a hagyományokat, kedvesek, segítőkészek... Na hát az első koreai akit megismertem erre mind rácáfolt. Ilyen a te szerencséd Calli, fogadd el!
A pillanatnyi szomorúság és borús hangulat persze csak addig tartott, amíg meg nem láttam az aranyszőke tincseket. Azokat az ismerős, puha és mindig kócos fürtöket, amik a bátyámhoz tartoztak. Azonnal széles mosoly terült szét az arcomon, s már száguldottam is felé. Annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot, de egyik se ért fel azzal az érzéssel, ami most belém költözött. Azok csupán silány másolatai voltak annak, ami most érte el a lelkemet. Nem vagyok biztos abban, hogy valaha éreztem ilyen erős szeretet valaki iránt, s van olyan ember, aki ennyire boldoggá tudott tenni. Persze Iason mindig ezt teszi. Amikor 11 éves koromban elvitt a cukrászdába akkor is ezt éreztem. Hogy bármi is történik az életben, semmi se számít, mert ő itt van nekem. Nagyon pici koromban mindenkinek azt mondtam, hogy ha majd nagylány leszek, akkor hozzá fogok feleségül menni. Ezen persze ő is csak nevetett, meg minden felnőtt akinek elmeséltem, s azt mondták, hogy akkor biztosan jól fogok dönteni ha eszerint cselekszem. Nem is nagyon tudtak volna mit szólni, mert hát kisgyerek voltam, azt akarták boldog legyek minden pillanatban.
Lábujjhegyre álltam, s úgy öleltem át a bátyám nyakát.
- Le merem fogadni, hogy te a mai napig nem álltál meg a növekedésben. - mondom neki nevetve, s kibuggyant egy pici örömkönnycsepp a szemem sarkából. Nem bújtam ki az öleléséből, de feltűnt, hogy most nem úgy szorongat, mint nagyon régen. Kicsit bántott, de tudom, hogy azért tette, mert akkor mindig panaszkodtam, hogy fájós ölelést ad, meg meg  fog ölni, ha ennyire szorongat. Éreztem, hogy mindenki megbámul minket aki erre jön, s azt hitték, hogy megint valami pasival múlatom az időmet, mivel már Sunwoo-val is összeboronáltak... De nem érdekelt. Szerintem az szimplán vak aki nem látja, hogy Iason a bátyám. Ugyan az a szőke hajunk, kék szemünk van. Az arcunkban is vannak hasonlóságok, de a magasságunk merőben eltér. Én ugyanolyan kis törpe vagyok, mint az anyám, Iason meg... Nos majdhogynem teljesen hátra kell hajtanom a fejemet, hogy felnézhessek rá. Kicsit kényelmetlen, de most örülni fogok a nyakfájásnak. Ugyanolyan érdeklődéssel ittam a szavait, mint egészen pici koromban, ugyan az az érdeklődés csillogott a szememben amikor felnéztem rá. S a mostani szavaitól legszívesebben ugrándoztam volna magamban.
- Komolyan mehetek? Megtennéd? Nagyon szeretnék menni, otthon annyira unalmas, meg nem is szeretek nagyon hazamenni. - talán el kellene mondanom neki, hogy a szüleim mit művelnek éjjel nappal, de szerintem tisztában van azzal, hogy szép szó nem igen hangzik el abban a házban, hiszen ő is - részben legalább is tuti - ezért lépett le. Szerintem ha valakinek, akkor neki nem kellett semmit se mondani arról, hogy mi is folyik igazából abban a házban. Hiszen ő sokkal többet kapott azokból a verbális pofonokból, mint én. Iason mindig igyekezett ezektől megóvni, ezért is vagyok neki nagyon hálás. Mindig úgy viselkedett, mint ahogy az egy nagy testvérhez illik, s áldottam mindent amiért nekem ilyen nagy testvérem van. Melegen rámosolyogtam, majd vicceskedve rácsaptam a kezére, mikor összeborzolta a hajam.
- Hééééé, lehet találkozni fogok életem szerelmével, erre te itt tönkreteszed a hajamat. - nevetek. Persze, hogy nem haragudtam rá, soha nem lennék képes ilyesmire. - És köszönöm. Csak a szüleim már a varrógépet is el akarják adni lassan... Szerintem még egy porszemből is pénzt akarnak csinálni. Már kezd elegem lenni nekem is, csak én nem tudok költözni.
Nem akartam róluk beszélni most, hogy itt van Iason, de valamiért így is kicsúszott a számon a bánatom egyik nagy oka. Soha senki nem kérdezi meg mi a bajom, legalábbis rajta kívül nagyon nem érdekli az embereket. Őket leköti az, hogy ronda pillantásokat vessenek rám. Jól van, tisztában vagyok azzal, hogy nem a legdivatosabb cuccokat viselem annak ellenére, hogy a bátyám egy divattervező, de akkor is... Én sajnos nem vele élek, s alig tudunk találkozni. Boldogan pattantam be az autóba, ami több biztonságot jelentett, mint eddig bármilyen hely, ahol életemben voltam. Talán azért, mert tudtam, hogy ez csak a bátyámé, ő meg minden áron meg akar védeni mindentől.
- Menjünk már! Nem tudod mióta várok erre a pillanatra. - mosolygok rá. Nem tudok nem vigyorogni ha itt van a közelemben.
- Miről meséljek neked? A te életed biztosan izgalmasabb az enyémnél. Suliba járok, tanulok, hazamegyek. Nagyjából ebből áll. - mosolyodok el keserédesen. Talán arra számított, hogy sok barátom van, és bulizgatok? Szegényt akkor ki kell, hogy ábrándítsam. Semmi ilyesmi nem történik velem, hazudni meg nem tudnék neki akkor se, ha akarnék. Érdeklődő pillantást vetettem rá, majd hátranyúltam, hogy elővegyem a szépen becsomagolt kis dobozkát. Tudtam már, hogy mi lesz benne, s izgatottan bontogattam ki a szalagot. Amint kiemeltem belőle a ruhát. Elámultam amikor megpillantottam. Ennyire szépet még soha nem láttam, de a szüleim biztosan nem engednék, hogy felvegyem.
- Gyönyörű. Nagyon szépen köszönöm. De nem lehetne úgy csinálni, hogy nálad veszem fel? Tuti nem engednének el ha ezt viselném, tudod milyenek... Térd alá kell érnie minden szoknyámnak.
Végig forgattam a szemeimet, amíg meséltem neki. Persze sose tartottam be a szoknyahossz szabályt, mert nem vagyok apáca, minek tettem volna? Persze nem minden vágyam, hogy mutogassam magam, de azért úgy se akarok kinézni, mint egy öregasszony. Amint megérkeztünk a helyre, felcsillant a szemem.
- Ide jövünk? - kérdezem, a cukrászdára mutogatva. Nagyon szeretem az édességet, de olyan ritkán tudok enni, hogy egészen lázba jöttem. Megfogtam a bátyám kezét és már húzni is kezdtem a bejárat felé.
- Gyere már! Olyan régen voltunk már itt együtt! - nem tudom mennyire tetszett neki ez a viselkedés, de minden bizonnyal meg fogja majd mosolyogtatni. Úgy örültem neki, hogy végre feldobta az egyik unalmas napom.

Iason & Calli

I need you bro!

igazán tudtam hova tenni néhány dolgot Iasonnel kapcsolatban, de ezek egyértelműen nem az ő hibái. Imádom a testvérem, inkább csak arról van szó, hogy minden bizonnyal azt akarja hallani ami lehetetlen. Az én életem nem lehet amerikai álom, akármennyire is próbálom ezt beadni otthon is, meg a bátyámnak is. Én nem vagyok se népszerű, se kedvelt személyiség a suliban, mégis szeretem eljátszani a dolgot. Talán azért, hogy megfeleljek a szüleim által felállított normáknak? Vagy azt akarom, hogy Iason ne aggódjon? Fogalmam sincsen miért csinálom ezt, de egyszer bele fogok fulladni a hazugságaimba, és igazán nem akarom megvárni azt a pillanatot. Nagyon nem lesz kellemes számomra a lebukás. Ez egy olyan dolog, aminek biztosan sírás lesz a vége és az is egyértelmű, hogy én leszek az akinek az arcán lecsorognak majd a könnyek.
Szerencsére itt még nem tartunk. Ráérek ezzel majd akkor foglalkozni, ha tényleg eljönnek ezek az idők. Most csak ki akarom élvezni, hogy itt van velem, meg akarom ölelni és minden egyes pillanatot elraktározni. Hiszen ki tudja mikor láthatom újra az egyetlen testvérem. Úgy éreztem magam, mintha felhők között lebegnék. Elmehetek vele valahova anélkül, hogy aggódnom kéne érte. A szüleink nem fogják leszedni a fejét még akkor se, ha toronyórát adna nekem láncostul. Elvégre már saját keresete van. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármit is várnék tőle, de azért mégis jó érzés tudni, hogy nem kerülhet bajba.
- Igazán abbahagyhatnád már a növekedést, így is nehezemre esik úgy társalogni veled, hogy ne törjem ki a nyakam. – mosolyogtam rá, majd egy kis tompa ütést adtam a mellkasára. Csak, hogy érezze a szeretetemet, meg a törődést.
Beültem a kocsiba Iason mellé, az anyósülésre. Olyan furcsa, hogy a bátyámnak autója van! Lehet,hogy ez másnak teljesen természetes dolog, de én mégis nagyon büszke voltam rá. Ezek szerint nagyon jól mehet neki a dolog, ha van pénze kocsira. Vagy ha nem is kő gazdag, legalább normálisan él, nem? Nagyon aggódtam érte mindig, hogy vajon van-e mit ennie, vagy álomra tudja-e hajtani a fejét valahol. Folyamatosan láttam magam előtt a teljesen lefogyott bátyámat az utcán heverve. Ilyenkor minden este sírtam érte. Nem volt még telefonja, nem tudott felhívni, aztán amikor megtette, akkor azért sírtam, de persze csak örömömben. Megnyugtató dolog volt végre hallani a hangját, főleg ennyi idő után.
- Hát akkor biztosan belemegy. Szerintem képes lenne eladni egy szervkereskedőnek, két dollárért. – panaszkodtam neki. Ismét eszembe jutott a Sun Woo nevű fiú, aki kicsit mást mondott. Neki valamiért más hasonlatot hozott fel a szülei nemtörődömségére. De mégse mondhatja az a bátyjának, hogy képesek lennék eladni egy arab stricinek, ugye? Talán ez is túl durva volt. Mégis ki beszél így a tulajdon szüleiről, vagy bármelyik családtagjáról? Akár szép dolog, akár nem, valahogy nem éreztem túlzásnak a dolgot. Tényleg úgy éreztem a tragédia óta, hogy szinte bármit képesek lennének megtenni azért, hogy egy kis pénzre tegyenek szert.
- De életem szerelme soha nem fog rám nézni ha kócos vagyok. És akkor nem is tud megismerni. – vetettem oda egy kicsit butuska és gyerekes magyarázatot neki. Tényleg van benne valami, hiszen a mai fiúk nem néznek rá senkire, akinek mondjuk a kisujja körmének reszelésébe bele tud kötni. Egyáltalán miért általánosítok? Egyetlen fiúval beszéltem eddig, aki nem a bátyám volt, szóval mire fel gondolom így? Attól még, hogy neki nem tetszettem, másnak lehet én leszek a legszebb lány. Haha, jó vicc! Mintha annyira kergetnének a fiúk! Szerintem soha nem lesz pasim, szóval nyugodtan és tisztán fogok bevonulni apácának hamarosan. Oké, ennyire azért nem durva a helyzet, de tényleg nem hiszem, hogy a gimis éveim alatt rám talál majd a nagy diákszerelem. Nem is hiányzik nagyon mondjuk.
- Remek. Örülök, hogy végre van saját lakásod. – mondtam neki, és megpaskoltam a kézfejét. Lassan már én is erre a szintre jutok, vagyis remélem. Tényleg el akarok már menni itthonról, semmi kedvem hallgatni anyámék agyasságát meg a nyávogást. Igazából még jól is esik egy kicsit egyedül sétálgatni ilyenkor. Két legyet üthetek ezzel egy csapásra: azt hiszik vannak barátaim, és kiszellőztethetem egy kicsit a fejemet is. Tényleg már a napjaim velejáró szükséglete az, hogy ne menjek haza addig, amíg nem kezd el szürkülni. A maradék időben meg úgyis tanulok és békén hagynak.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd megöleltem. Eszembe jutott az összes emlékem, ami ehhez a helyhez köthető. Mikor kicsi voltam, titokban mindig elhozott, utána meg biztosan fejmosást is kapott érte, de ebből egyetlen vitát se hallottam. Ahogyan azt se, mikor a szüleim marakodtak. Most már tudom, hogy ez azért volt így, mert Iason így intézte. De hát semmi se tart örökké, amint elment, már nem védett meg senki ezektől. Nem feltétlenül érzem bajnak, hogy kipukkadt ez a védőbuborék, így legalább szembesültem az igazsággal.
Megragadtam a bátyus kezét, s egyből el is kezdtem befelé húzni. Nem akartam tovább várni, már csak menni akartam és érezni, ahogyan minden boldog percemet elárasztják a kedves emlékek. Pár évvel ezelőtt pont ugyanígy, kézen fogva léptük át a cukrászda küszöbét. Megkerestem a kis sarokban a helyet, ahova mindig ültetett a bátyám. Egyből odaléptem, s kissé morcosan vettem észre, hogy ez már nem az a kissé kényelmetlen és kopottas szék, mint akkor. Ez már egy süppedős fotel, ami sokkal kényelmesebb az ember számára. Egy kicsit megváltozott a hely mióta idejöttem.
- Az én szívemhez is közel áll – mosolyogtam rá, majd a pincér felé intettem – Már nem kell leadnod a rendelést, pincérek vannak.
Megvártuk amíg egy fiatal srác odalép hozzánk, én meg azt kértem, hogy hozzon nekem egy szelet sajttortát. Megvártam, hogy rendeljen a Iason, majd távozott a pincér.
- És veled mi a helyzet? Nem lettem még sógornő? El nem tudom hinni, hogy egy ilyen jóvágású úriembernek, mint te , ne legyen senkije. – mosolyogtam rá, majd megborzoltam a szőke tincseit. Mindig félhosszú hajat viselt, kiskorában teljesen olyan volt, mint én, csak neki nem voltak két copfba fonva a tincsei. Kellemesen éreztem magam a mai nap, olyan nosztalgikus volt az egész.