JÁTSZÓTÉR

- Mami! Menjünk le. - rángatja meg a kezemet Gemma és mutogat is hozzá, hogy kifejezze pontosan mit szeretne. Kap egy gyengéd kis mosolyt és igaz, hogy nem mondok semmit ő már rohan is a szobába aprócska lábait csak úgy kapkodja, mintha egész életében csak ezt csinálta volna. Tudja, hogy nem mondok nemet neki, és ha egyszer végre itthon vagyok úgy rendesen, akkor mindig lemegyek vele. Lehet akár egy park, vagy a játszótér, de voltunk már uszodában is, meg Karen rábeszélt, hogy milyen jó lesz megnézni a két picit, hogy reagál a nagy vízre. Igazából élvezték, mert nagyon jól elpancsolgattal, de rajtam egész végig a pánik uralkodott, hogy mi van, ha valamelyikkel mégis baj történik.
Gemma hívására kapom fel a fejem, bent kiabál nekem, én pedig felpattanok a székből, amiben ücsörögtem és bemegyek hozzá és rémes látvány fogad. A nadrágot próbálja a fejére húzni, a cipője a kezén foglal helyet, és a nadrágból sikongat, hogy beakadt a haja, vagy valami ilyesmi, én nekem ez sikerül kivennem, pedig a haja be sem akadt. Fejcsóválva megyek hozzá és szedem ki a nadrágból a nagy fejét, meg a cipőjét is jó helyre rakom, hogy mehessünk, mert estefele van még dolgom.
Szerencsére nem tart sokáig összeszedni a picit, és a kis játszótéren talál is pajtit magának, és pedig elfoglalom az egyik padot. Szeretem nézni, ahogy eljátszogat a homokban, és lehet, hogy a hintát egyedül még nem tudja használni, de az a kedvemce. Azt hiszem én is azt szerettem a legjobban mindig, csak nem tudom miért. Talán mert olyabkor madárnak érzi magát az ember, azt hiszi, hogy elérheti az eget, ha elég gyorsan hajt? Nem hiszem, hogy egy négy éves kislány fejében ilyen dolgok pörögnének le.
Ebből az ránt ki, hogy sehol sem látom Gemmát, és emiatt érzem a torkomban a szívverésem, minden dobbanása a fülemben visszhangzik, én pedig gyorsan pattanok fel, és úgy rohanom végig a játszóteret, mint még soha. A szívroham kerülget egészen addig, míg világos fürtjeit meg nem látom, ismeretlennel, de megvan. Nagy és gyors léptekkel teszem meg a távolságot, és mellé guggolva azonnal magamhoz ölelem.
- Ilyet mégegyszer ne csinálj. Ne ijesztgesd a Mamit. - dorgálom meg egy kicsit, majd felpattanok és csak lassan emelem a tekintetem az idegenre. - Elnézést a gyerek miatt, én... Crowley? - a neve akaratlanul is kisiklik ajkaimon, pedig, ha nem mondom lehet nem is ismer fel, még nem voltam felkészülve erre a találkozásra.