RENDŐRSÉGI FOGDA

Remek! Most az egyszer nem én hülyéskedtem és persze, hogy behoztak! Ugyan miért ne? Hisz a fafejű, bunkó, túlságosan alulfizetett, fánkot zabáló rendőröknek nincsen annál jobb dolguk, minthogy engem behozzon, mert "csendháborítás gyanújával" el kellett, hogy hozzanak a belvárosból. Ekkora marhaságot! Még egy pisis gyereknek is több esze van annál, minthogy ezzel a dumával jöjjön, amikor nekem jöttek kocsiival, nem én mentem neki! Gratulálok, biztos "remekül" végzik a dolgukat, ha el tudtak kapni, mert én nem ellenkezhettem. Anyám már így is eléggé dühös volt rám, amiért éjfélkor értem haza, s most, hogy kaptam egy menő kocsit, most rögtön nekem jöttek. Vonzom a bajt, pedig nem is én voltam ezen kivételes esetben a baj forrása.
Kezdjük ott, hogy új autó, hát akkor mutassuk meg, hogy mim van! Nyugodtan furikáztam Los Angeles belvárosában, még nem is maximum hangerőn bömböltetve a rádiót, amikor leálltam az egyik piros lámpánál. Ahogy zöldre váltott, már mentem volna, ha valaki nem megy neki a kocsi farának. Mégis hogy képzelte ezt? Nem tanították meg szerencsétlennek, hogy amíg az előttünk haladó el nem indul, addig mi sem taposunk a gázba? Vagy ennyire szőke volt, hogy nem ragadt meg a hidrogénezett buksijában?
- Mi a...? - léptem ki az autóból, és kit érdekeltek a dagadékok, akik ott fütyülgettek, hogy húzzak arrébb - Te megzakkantál? Vagy csak egyszerűen ennyire vak vagy? - kezdtem bele a vitába fennhangon, majd jó néhány percig tartott piszkálódásom, amikor megszólalt a rendőröket jelző jellegzetes sziréna.
- Remek! Már csak ők hiányoztak - morogtam gúnyosan, majd hagytam, hogy bevigyenek a fogdában a másik csajjal ellentétben, akinek nem nagyon fűlött a foga a dologhoz. Tipikus nagyvárosi csaj, aki félti a ruháját a koszos celláktól, de ez itt LA, ahol minden apró rendszegésért simán a dutyiban kötsz ki. Hát hagytam, hogy vigyenek, hiszen úgy sem tehettem semmit.
Jártam már többször is a fogdában, de minden balhéban tényleg benne voltam. Ma viszont nem tettem semmi rosszat, és mégis itt kötöttem ki! Ennyit arról, hogyha az ember nem csinál semmi törvénybeütközőt, akkor nem is kenhetnek rá semmit. Még hogy nem! De legalább tudtam, hogy anyám leteszi az óvadékot és eljöhetek a kis szöszi mellől, akinek még volt mersze nekem beszólni. Letelepedtem vele szemben, majd gúnyosan vigyorogva hozzátettem:
- Még szép! Végre más is látja, hogy csak a szőke fejed miatt kaphattad meg a jogsidat, nem a vezetésedet nézték - sziszegtem, majd végignéztem rajta - Remélem legalább a szüleid szobafogságra ítélnek, mert tönkre tetted egy idegen csaj kocsiját - tettem hozzá cinikusan, majd megforgattam a szememet. Hurrá, most még a fogolytársam sem valami jó társaság!

A baj ismét csőstül jön. Nem elég, hogy bezártak engem egy cellába egy idegesítő csajjal, de úgy tűnik, hogy az elkövetkezendő órákban csak az ő remek társasága lesz számomra. Gratulálok, ezt jól megcsináltam! Miért is okolnám magamat? Hisz, ha ő nem jött volna belém, akkor én nem álltam volna neki jogosan vitatkozni az utca közepén és nem hoztak volna be minket, mert valószínűleg egy vén öregember nem tudott mit csinálni, már a keresztrejtvényét is megfejtette és éppen kapóra jött neki az alkalom, hogy valami izgalmasat csináljon idős kora ellenére: jelentsen fel két fiatal lányt, akik zargatják a los angelesi "csendet". Ennél nagyobb badarságot még én sem hallottam! Csendháborítás? Annyiszor halottam már ezt, de hogy egyszer még azt is mondjam, hogy valóban így volt, ilyen még soha nem történt. Most sem akart hinni a dagadt rendőröknek, de mit tehettem volna? Anyám leteszi az óvadékot, hamarosan úgyis kivisz engem és akkor kiszabadulhat innen, téma lezárva.
Addig marad nekem a szőke csaj dumája és addig is piszkálhatom, ha már megint ő kezdte!
- Nézzenek oda! Nemcsak, hogy vak, de még süket is! Szép, mondhatom - gúnyolódtam tovább, miközben az egyik göndör fürtömet tekertem körbe az ujjamon. Úgy sincsen jobb elfoglaltságom, hát beszólogatok, ha éppen úgy tartja kedvem és ezért nem adhatnak több órai itt tartózkodást. Akkor életem végéig itt ücsöröghetnék egy fagyos cellában, ami bár nem lenne ellenemre, de sokkal jobb dolgom is van.
- Örülök, hogy ezzel tisztában vagy, de ha nem vetted volna észre, akkor Los Angelesben rajtad kívül senki nem olyan türelmetlen, hogy már sárgánál belehajtson az előtte lévő kocsiba - emlékeztettem a szőkét, miközben még mindig meg sikerült tartanom a hidegvérem. Nem érdekelt a csaj, az sem, hogy egyáltalán miért engem okolt és az sem, hogy mit gondolt rólam. Egy ideig el kell, hogy viseljem, s hogyha már ennyire nagy gondot okoz neki, hogy ő megtegye ezt velem kapcsolatban, akkor én sem leszek sokkal kedvesebb. Enélkül is elég bunkó vagyok, úgyhogy csak dicsérni lehet, amiért ennyi ideig bírtam a beszólogatást.
- Mintha nekem jobb lenne a te társaságod – mormogtam az orrom, hiszen olyan nehéz lehetett mellettem, mint jelen pillanatban nekem vele kapcsolatban. Nehéz esetek voltunk, de egy valamiben hasonlítottunk: nem érdekelt mások véleménye. Egész életemben a saját fejem után mentem, már gyerekként lázadoztam és nem izgatott, hogy mit gondolnak rólam. Dühös voltam, morcos és megsebzett, miután apám elhagyott és ez a tette megalapozta az egész jellememet. Sosem adtam mások véleményére, mindig csak azt tartottam fontosnak, amit én gondoltam, mert csak én voltam az egyetlen ember, akiben nem kellett csalódnom. Nagyképűen hangzik, de így igaz. Apám is fájdalmat okozott, anyám is és mindenki más, aki csak a közelembe került. Nincs hát szükségem másra, arra sem, hogy szentbeszédet tartsanak nekem arról, hogy hogyan éljek és mit tegyek, mert úgy sem fog bejönni nekik. Ilyen vagyok és nem is fogok megváltozni.
- Képzeld, ez az első alkalom! Ügyesen ki tudtam eddig kerülni a zsarukat, de most nem jött össze – feleltem és bármennyire is meglephette a válaszom, nem érdekelt, hogy mit néz ki belőlem. Balhés csaj vagyok, de eddig kikerültem a börtönt és most sem egyéb dologért kaptak el, hanem csak csendháborításért – Miért? Te jártál már itt és valaki hasonlított rám? - vontam fel a szemöldökömet, majd félre billentettem a fejemet.
- Egy valami közös bennünk: az, hogy egyikünk sem ismeri a másikat és sokkal rosszabbnak gondolja, mint amilyen valójában. De engem a te véleményed nem tud érdekelni, hidd el – folytattam tovább dumámat és vártam, hogy erre valamit feleljen. Vagy ehhez nem tud semmit hozzá szólni?

Már de megbocsásson, mit mondott? Mit képzel magáról? Én nem vagyok őrült, csak vagány és nincsenek tévképzeteim, de ha nekem 19 év alatt nem sikerült felvennem a város ritmusát, akkor kinek? Amilyen a viselkedése, még azt is kinézem belőle, hogy ő nem lakik itt, mert akkor bizony már hallott volna rólam ezt-azt és megfontolta volna, hogy hozzám merjen –e szólni. Még a vizsgáztató – az a dagadék, aki alig fért be mellém a kocsiba - , még ő is átengedett, hát akkor miért ne vezetnék jól? Kikérem magamnak, jó sofőr vagyok! Igaz, hogy felelőtlen is néha, de az kit érdekel? Nem „veszélyeztetem magam és a társaim testi épségét” és az egyéb nyálas szövegek a táblákon, mivel arra legalább odafigyelek, hogy ne okozzak karambolt. Szóval, ha ki akar kezdeni velem ezen a téren, akkor bizony rossz ajtón kopogtatott be, mert nem állok jót magamért.
- Csajszikám, én los angelesi vagyok. Nem tehetek arról, hogy a turisták – és ennél a szónál felé néztem – mást gondolnak a városról, mint amilyen valójában. Jobb lesz, hogyha megszokod az itteni közlekedést, mert legközelebb én megyek neked hátulról és akkor nézhetsz – gúnyolódtam tovább, hiszen elképzeltem, ahogy hátracsapja szőke hajkoronáját és dühösen velem kezd el veszekedni, ahogy én ezt tettem pár perccel ezelőtt. Igen, képes vagyok felkapni a vizet, de így nevelkedtem. Mindig én voltam a lázadó, a vagány, a kirívó és semmi bajom nem volt ezzel, mert az emberek véleménye sosem tudott érdekelni. Mit kéne csinálnom, milyen munkát kéne vállalnom, hogy kéne öltözködnöm, hogyan kéne beszélnem… kit érdekel? Egyszer élünk, de akkor már kihasználjuk a lehetőséget, hogy mindent megtegyünk. És én ezt csinálom, s az már csak a többiek dolga, hogy erről mit gondolnak. Sosem adtam arra, hogy mit mondtak a szüleim, sosem kérdeztem meg másokat, hogy jól nézek –e ki, nem folytattam lelkizős dumákat, mert vagány csaj vagyok és képes vagyok önmagam döntéseket hozni. Vállalom is érte a felelősséget, hogy elhibázom, de ha igen, akkor a végén úgyis én bukok vele, hát akkor ez van! Éltem már át kemény időm, nehéz napokat és olyan eseményeket, amelyeket nem is akartam, de ez tett azzá, aki ma vagyok: bunkóvá, szókimondóvá és keménnyé. Lehet, hogy érzéketlen tuskónak hívnak, de nem izgat. Úgy élem az életemet, ahogy akarom, és ne mások tegyék meg ezt helyettem.
- Zűrös környékről? – nevettem fel gúnyosan – Ha azt hiszed, hogy én származom zűrös környékről, akkor nem láttál még itt mindent! Sőt, akkor semmit sem láttál még itt – forgattam meg a szememet a lány mondatát, hiszen igaz, ami igaz, mindenki rossznak hisz. Én nem vagyok az, csak kicsit balhés és hirtelen haragú, de nem olyan családból származom, amilyen bármilyen piával és droggal kapcsolatos ügyet jó szemmel nézne. És nem is fogom megtenne, mivel akkor is tudok bulizni, ha nem vagyok részeg, vagy nem?
- És igen, vagány vagyok, de attól még nem származom zűrös környékről. De gondolj, amit csak akarsz, én úgyis tudom az igazat – tudtam le ezzel a dolgot, hiszen neki nem volt joga ehhez! Én sem mondtam rá, hogy úgy néz ki, mint aki nemcsak nyaralni jött ide, vagy nem csak lakóként él itt, de hát mindenkinek szíve joga, hogy mit gondol a másikról. Én pedig a legkevésbé sem fogom magamat azzal felidegesíteni, hogy itt ez a szőke csaj, aki azt hiszi, hogy én voltam a hibás, hogy ide kerültünk és valószínűleg még egy jó ideig itt is fogunk ragadni.
Szánakozóan pislogtam a csajra, aki végül belátta, hogy nem jó velem vitázni, s békét akart kötni. Végre, megjött az esze! Nem tudtam, hogy meddig tartott volna köztünk ez a kis vita, de úgyis mindig a másik fél húzza a rövidebbet.
- Alison Wayne – mutatkoztam be – De azért kezet fogni nem fogok, Ellie – szólítottam a nevén, s ha ezen is felkapta volna a vizet, hát tegye! Túlléptem a kiscsaj megszólításon, örüljön neki, hogy tudom a nevét és úgy szólítom, nem pedig egyéb gúnyneveken – Igazam volt, mi? Nem vagy idevalósi – folytattam már-már beszélgetésnek nevezhető dumánkat valamivel békésebb hangnemben. Tudok én ilyen is lenni, csak nem túl sokáig.

Nem érdekelt, hogy a kiscsaj – akarom mondani, Noelle – mit gondol rólam, ugyanis mindig az az ember volt, aki vagyok. Sosem változtam olyanná, amilyenné a környezetem akarta, mivel világ életemben fütyültem arra, hogy mit mond a többi ember. A saját döntéseimet hoztam meg, senkinek nem volt beleszólása az életembe, még anyámnak sem! Önző dolog, igen, de azok után, hogy apám lelépett és csak úgy semmibe vett, mégis kire számítsak? Megtanultam, hogy az egyetlen, aki sosem fog csalódást okozni, az saját magam. Csak magamra számíthatok és bár nem sok maradt a családunk, van anyám és fel kéne becsülnöm, de azután, hogy akit apámnak neveztem, ő csak úgy kilépett az életünkből, mintha nem is lettünk volna, szerintem érthető. S ha nem, akkor sem érdekel: ilyen vagyok, kemény, rideg, makacs és nagyszájú. Az elmúlt évek neveltek ilyenné, de most már úgysem tudok megváltozni, de nem is akarok. Jól érzem magam a bőrömben, még ha nem is mindenki nézi jó szemmel, amiket csinálok, de csakis a saját véleményem számít. Nem értem hát, hogy mások miért bőgnek, ha valaki mondott valami rosszat róluk? Miért, hiszen nem az ő véleményük számít, amíg ő elégedett azzal, amilyen. Miért számítana más, ha úgyis előbb-utóbb mindenki cserben hagy majd? Éld a saját életed, ne érdekeljen más, csak az, hogy te élvezd azt, amid van. Ez az én véleményem és eszerint élek.
- Szóval hiszti? Nagyon vicces – nevettem fel, mivel én mindent tudtam csak éppen hisztizni nem, mint az amerikai tini sorozatok főszereplői. Én nem sírtam pasik után, én nem beszéltem ki őket a legjobb barinőmnek, nem csináltam semmi olyat, mint az átlagos lányok. Sosem voltam átlagos, de soha nem is az akarok lenni, mert az csak azt jelentené, hogy hallgattam arra, hogy mások mit mondtak. És ez nem éppen rám vallana – És ezt is hisztinek nevezed, vagy már vagányságnak? – kérdeztem, majd a cellán túlra néztem és az őrre szóltam.
- Hé, maga, dagadék, hájas disznó! Hogy mer bent tartani két ártatlan lányt, akik azért vannak itt, mert maguknak annyi eszük sincs, mint a tyúkoknak. Komolyan? Csendháborítás? Maga idióta! Micsoda tuskó! – feleltem hosszan, majd gúnyos mosollyal figyeltem, ahogy az őr csendben elvonul. Legalább már csak ketten voltunk és nem kellett azt hinnem, hogy a következő pillanatban az őr átrak egy másik cellába, mert megint csendháborítást követtem el. Az lenne szép – Na, most mit gondolsz? Ez elég vagány volt? – kérdeztem gúnyolódva, majd újra visszaültem az egyik priccsre. Hát, igen, ez sem segített kijutni, de én legalább jól szórakoztam!
Csak megforgattam a szememet a fertőzős gondolatra, mert ennyire azért én sem voltam bunkó, de mégsem foghattam kezet azzal, aki nekiment a kocsimnak! Bármennyire is próbálta – vagy csak próbálta magát védeni – megmagyarázni, hogy miért volt, még mindig sajnáltam az autót… de nem az övét. És amúgy is, úgy nézek ki, mint aki minden szembejövőt ölelget és kezet fog vele? Ennyire azért nem vagyok rendes.
- Neked legalább van apád – húztam el a számat keserűen, majd hozzátettem – Az enyém lelépett és azóta sem jött vissza. Ennyit a magánéletemről – folytattam kicsit sem vidáman, majd a vörös körömlakkal festett körmeimet piszkálgattam. Sosem bírtam ki, ha a családomról, főleg apámról kellett beszélnem, mert utáltam ezt a helyzetet! Gyűlöltem, de nem tudtam volna vele mit kezdeni és ez volt a legőrjítőbb az egészben! Nem tudtam, hogy miért, de nem is reménykedtem benne, hogy visszajön. Ó, ugyan miért tenné, ha egyszer elhúzott? A férfiak ilyenek: egyszer hoznak egy döntést és aszerint élnek – Talán nem dob fel a helyzet, de LA annyira nem rossz. Mit láttál belőle eddig? Ne mondd, hogy csak engem – néztem Noellere, mivel abban kételkedtem, hogy ez volt az első napja itt. Túl kemény és belevaló volt ahhoz, hogy beszóljon egy los angelesinek, ha nem tartózkodott volna itt huzamosabb ideje. Én már csak tudom, remekül ismerem az embereket, főleg az olyanokat, mint Ellie. Vagányak és előbb-utóbb beletörődnek a helyzetük, de még mindig az előbbnél járunk és ő még nem törődött bele.

Miután apám lelépett, a suliban is rám aggatták a vagány jelzőt, miután simán és lelkiismeret-furdalás nélkül beszóltam a szurkolóknak, a bunkó focistáknak és néha még a tanároknak is, mert akkor - ahogy most is – nem számított igazából, hogy erre mit lépnek. Saját törvényeim voltak, én azokat tartottam be és nem számított, hogy ki mit mond és tesz, mert én nem hagytam, hogy másokkal ellentétben ők megalázzanak, vagy olyan emberré változtassanak, aki nem akarok lenni. Egy nagyon nagy haszna volt annak, hogy ezt megtettem: soha sem nem bántam meg. Nem, mert mindig magam voltam és nem kellett bocsánatot kérnem azért, mert „véletlenül” bunkón viselkedtem valakivel. Sosem kellett azt mondanom, hogy rosszul döntöttem, mert olyan életem volt, ahol kellett a határozott és helyes döntés. Nem voltam kiakadva, mert rossz jegyet kaptam, hiszen tudtam, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy a doga jól sikerüljön és lám, végül leérettségiztem! Kellett hozzá kitartás is, nem csupán ész, de ezzel nem szeretek kérkedni. Az egy dolog, hogy sok minden van, amit hangoztatok, de egy másik, hogy ez nem tartozott közéjük, ugyanis senki nem hinne nekem. A hozzám hasonló balhés csajokból nem igazán nézik ki, hogy bármit is értek el az életben, de még azt sem, hogy tudnak –e számolni. Nem érdekelt.
Csak megforgattam a szememet Ellie mondatán, mivel nem is ronthattam a helyzetünkön. Ezen már úgysem lehetett volna, de akkor sem értettem a reakcióját.
- Úgysem tartanak bent tovább, nem tehetik. Ami pedig a helyzetünket illeti, te még közbeszólhattál volna – szurkálódtam, mivel ha engem itt tartanak, akkor őt is, mivel egy szót nem szólt a mondanivalómhoz, pedig ha megtette volna, akkor talán az őr vele kissé kegyesebb lenne. Már, hogyha ezért még tovább akart bent tartani minket, amit már csak azért nem gondoltam volna, mivel akkor tudják, hogy ők is rosszul járnának. Engem pedig nem tud egy dagadék őr visszatántorítani attól, hogy úgy éljem az életemet, ahogy szeretném.
- Kínos, de senki nem várja el, hogy újra az apádként tekints rá. Ha elment, akkor elment és ezen az sem tud változtatni, hogy végül visszajött – feleltem, miután befejezte a monológját. Érdekes történet volt az övé és tulajdonképpen találkozásunk óta először egyetértettem vele valamiben. Én sem tudnám, hogy mit tegyek, ha apám felbukkan, de ugye ez számomra lehetetlen, úgyhogy felesleges is erre fecsérelnem az időmet – És legalább, ha nem törődsz vele, akkor megtudhatja, hogy te hogyan éreztél, amikor ő elment. Csak azt kapja, amit érdemel – folytattam, de ne értse félre senki a helyzetet, nem is voltam álpszichológus vagy valami ilyen agyturkász, de tudtam, hogy miről beszél. Engem is elhagytak, az apám eldobott magától és vissza sem jött. Tudtam, hogy milyen elhagyatottnak és összetörtnek lenni, de most már azt is megtanultam, hogy erősnek lenni és olyan embernek, akinek a múlt csak akkor fáj, ha nagyon akarja.
- Ez most komoly? – kérdeztem hitetlenkedve, amikor elmesélte, hogy kivel futott össze eddig – Szép! Akkor Los Angeles „legfantasztikusabb” emberével sikerült összefutnod – macskakörmöztem az ujjaimmal a jelzőt kimondva, mivel Kenny Stevens volt az az ember, akiről mindenki hallott errefelé és senki nem hagyta vélemény nélkül a karrierjét. Én viszont a legkritikusabb voltam, mivel úgy tudtam szidni, mint a tehetségkutató műsorokat. Hollywood egyik büszkesége, az biztos, de az én tetszésemet ezzel a kinézettel és stílussal nem nyerte el és nem is fogja.
- Hidd el, errefelé a sztárpalánták annyian vannak, mint az oroszok. Manapság senki nem lepődik meg, ha összefut velük. Én azonban gyorsan elsétálok mellettük, mivel nem is érdemlik meg, hogy észrevegyem őket – forgattam meg a szememet, miközben felidéztem, hogy hány olyan hírességgel sikerült összefutnom, akit gyűlöltem. Jó sokkal!
- Ennyi? Legalább a városban voltál? És nem az olyan balhés környékekre gondolok, ahonnan elvileg én származok – feleltem, hiszen a város minden sarkán láthattál ilyen helyeket. Csak nem szerették őket mutogatni a turistáknak, nem is csoda! Így mindenki azt hiszi, hogy Los Angeles nyüzsgéssel és látványosságokkal teli tökéletes város, ahol mindenki szeretne élni. Ők csak ezt hiszik, de nem is tudhatják az igazságot.

Addig ne szóljon nekem senki egy szót sem, amíg nem próbált megállítani. Ha megtette, akkor tényleg miattam keveredhetett bajba, de ha nem, akkor viselje az én tetteim következményeit is. Ott van, mellettem lélegzik és él, akkor csak tudna tenni az ellen valamit, hogy én ne csináljak idétlenséget, de ha nem, akkor az ő baja lesz, hogyha ezért nemcsak engem, hanem őt is megbüntetik. Igen, jártam már így, amikor beszóltak nekem, hogy csakis miattam maradhattak délután a sulis elzáráson, amikor ők is ott voltak, amikor a „bűntényt” csináltam. És amúgy sem volt ez annál több, minthogy tönkre ment a suli ezer éves automatája és mindenki ott szerencsétlenkedett vele, én pedig ütöttem rajta egyet-kettőt és ingyen kiszabadítottam belőle egy zacskó kaját. Ez akkora bűn lett volna, komolyan? Melyik az az igazgató, amelyik kiveri emiatt a balhét? Természetesen a mienk volt, de bezzeg arra nem volt pénze, hogy újat vegyen! Szánalmasak az ilyen emberek, nincs is jobb szó rájuk.
- Barátnőd? – kérdeztem, mint a nagyothalló nénikék a televízió előtt ülve. Én azonban nem hallhattam rosszul, de ez azért mégis túlzás – Öhm… mi nem vagyunk barátnők, csak gondoltam, figyelmeztetlek – jegyeztem meg, mielőtt mást gondolt volna. Attól, hogy összekerültünk bizonytalan ideig egy fogdába, attól még nem lettünk öribarik, vagy hogy mondják ezt a gyerekek. Ennek ellenére sem néztem volna ki Noelleből, hogy képes lenne arra, hogy barátnőmnek szólítson, mivel ő sem tűnt annak a nagy barátkozós típusnak. De ez van! A világban nem mindenki boldog és kedves, aranyos, okos, ügyes, tehetséges… nem mindenki olyan, mintha egy romantikus történetből lépett volna ki! Még szép! Hol lehetnék én egy ilyen történetben? Valószínűleg csak a gonosz és bunkó ellenséget alakítanám, de nem érdekel. Sosem akartam ilyen ember lenni és olyan nem is leszek, amilyen valójában nem vagyok. Manapság mindenki csak mások elvárásai szerint él és ők elfelejtik közben, hogy nem is az a fontos, hogy a többiek mit gondolnak. Milyen világ ez? Senki nem lehet olyan, amilyen szeretne lenni, mert mindig ott van néhány ember, akik befolyásolják ebben. Szerencse, hogy én más elv szerint élem az életemet.
- Nem, de jobb így. Most már úgysem érdekel – vontam meg a vállamat, hiszen ha egyszer lelépett, akkor megtette. Mi késztette rá vagy miért nem akar visszajönni, ezeket soha nem fogom megtudni. Jobb így, szebb a világ egy olyan férfi nélkül, aki úgy tűnik, hogy amúgy sem akart foglalkozni velem és csak „csalódást okoztam volna neki azzal, hogy a lánya vagyok”. Néha ezekre gondoltam, amikor próbáltam megfejteni távozásának okát, de akkor tudja mit? Legyen boldog! Én is az vagyok, anya is, akkor legyen már boldog ő is, ha itt hagyott minket. Vagy, ami még jobb lenne! Tegye meg ugyanezt vele egy nő és akkor jöjjön rá, hogy nekünk ez mit jelentett. Alázzák, tiporják a földig, nem érdekel. Csak fájjon neki, ahogy nekem fájt – Valahol máshol kezdett életet és apa nélkül is tudok élni. Látod, lett belőlem valaki – folytattam, bár talán nem jó kifejezés, hogy lett belőlem valaki. Igaz, sikerült leérettségiznem, de nem hiszem, hogy az apák ilyen lányra vágynának, de nekem úgy sincsen apám, úgyhogy nem is kell néznie a bajkeveréseimet.
- Látod, talán nem is vagyunk annyira más véleményen – jegyeztem meg, miután meghallottam, hogy ő mit gondol arról, hogy Los Angeles minden utcasarkán összefuthatsz egy hírességgel. Nagyon sokan örülnének annak, ha itt élhetnének, és mindent nap láthatnák a kedvenc énekeseiket, színészeiket és egyéb olyan embert, akit én nem szívesen, de ebben is különböztem az átlagos los angelesi lakosságtól. És úgy tűnt, hogy egy olyan csajjal sikerült összezárniuk, aki szintén a „híresség gyűlölő” fanklubhoz tartozott. Jó volt ezt látni.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon egy olyan lány, mint Noelle, milyen helyet kedvelhet ezen a környéken. Nem tűnt annak a lánynak, aki sikítva rohan a kedvence csillagjához, úgyhogy nem hiszem, hogy meg kellett volna említenem a Hírességek sétányát. Amúgy pedig ki nem tud róla?
- Hát, a Kínai Negyed jó hely. Ha azonban nyugalmasabb helyre vágysz, ott van a Beverly Garden, illetve a Rózsakert. Emellett van néhány jó klubunk is, az Omega klubot pedig csak ajánlani tudom, de rajtad múlik, hogy el is mész –e – válaszoltam kérdésére, majd ujjra a körmeimet kezdtem nézegetni. Furcsa volt ott ülni mellette, úgy, hogy már több mindent megtudtam róla, mint amennyit először hittem volna. Első benyomások ide vagy oda, nem tűnt annyira vészesnek és szerencsére nem is volt plázacica, úgyhogy legalább nem fogjuk kinyírni egymást az elkövetkezendő időkben.
- És hogy viseled ezt az életet? Az apáddal és egy rakás sztárpalántával? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, mivel nem tudtam volna elképzelni, hogy a helyében én hogyan cselekedtem volna. Ki tudja, úgysem jön vissza az apám és rángat el egy teljesen más helyre, ami tele van hírességekkel.

Barátnők. Hát, ha azokat a lányokat nevezzük annak, akik nap mint nap együtt róják a plázákat, ruhákat vásárolgatnak és pasikat pontoznak, akkor nekem soha nem volt barátnőm. Nem, mintha hiányzott volna, hogy ilyen „hasznos” dolgokkal töltsem a délutánjaimat a suli és a saját, magánéleti problémáim mellett. Igazából barátom sem volt nagyon, hiszen sokan kerültek a kinézetemet és a viselkedésem miatt, a normális beszélgetések aránya az osztálytársaimmal elég alacsonyra ereszkedett. Mondták sokan, hogy igazából velem van a baj, de nem csak velem volt, hanem a többiekkel is, mert ők mindig is „kívülállóként” kezeltek. Sosem merték azt tenni, amit ők akartak, mindig csak a szüleik és tanáraik hatására mertem megtenni cselekedeteket, de én nem hagytam, hogy ezek az emberek beskatulyázzanak. Már akkor is elég makacs és céltudatos voltam ehhez, de apám elvesztése után, ez csak még jobban belém rögzült. Azóta pedig már szinte lehetetlennek tartom, hogy valaha is összefussak olyan csajjal, akit aztán a „barátnőmnek” nevezhetek. Valamiért azonban jelenleg nem is vágyok rá.
- Örülök, hogy ezt tisztáztuk – fűztem hozzá a BFF témához, hiszen én sem gondoltam komolyan, hogy valóban annak nevezett. Bár, annak ellenére, hogy azt hittem, hogy egy kanál vízben képesek lennénk megfojtani egymást, mégis egész jól kijöttünk. Ez pedig nálam már nagy előrelépés, ugyanis az emberek fele, aki elkezd velem beszélgetni, nem sokkal később otthagy, a másik fele pedig másodpercekkel később már el is suhan mellőlem. Nem bírnak, de csak mert nem vagyok jó kislány és hát a külső alapján való ítélkezés mindenki nagyon megy, úgyhogy lehetetlen, hogy valaki meg is értse, hogy miért viselkedek így. Eddig azt hittem, de most pontosan úgy tűnt, hogy Noelle érti a helyzetemet, hiszen őt is ott hagyta az apja, de neki vissza kellett hozzá mennem. Én nem tudtam volna ezt megtenni, ebben biztos vagyok és ezért bevallottam, vagy sem, elég szimpatikussá vált a kiscsaj.
Pasik, pasik, pasik… Mit is mondhatnék szegény hímnemű teremtésekről? Röviden kifejezve: barom és perverz mindegyik. Csak arra kellünk nekik, hogy szépen eljátszogassanak velük, aztán pofára esünk, mert kiderül, hogy vagy nem is szeretnek igazából, vagy megcsaltak – csak úgy véletlen okból kifolyólag. Mindegyik ugyanolyan üresfejű és nagyképű. Mindig csak magával törődik, hogy az ő haja normálisan áll –e, vagy jól néz –e ki abban a pólóban, amit nemrég vett. Esze viszont egyiknek sincsen, mivel nem képes felfogni, hogy a lányok nem buknak az ilyenekre, de ha mindenki ebbe a fajtába tartozik, akkor ki a normális? A válasz egyszerű: egyik sem. Még a nagy romantikus, tökéletes, aranyos srácok sem, akik csak ilyennek tűnnek, de mindegyiknek egy a célja és tudjuk jól, hogy mi.
- A pasikkal? – gúnyosan felnevettem, hiszen a véleményem elég határozott volt, s úgy tűnt, hogy nem sokan képesek arra, hogy megváltoztassák – Gyűlölöm mindegyiket. Csak ugyanolyanok és előbb-utóbb úgyis elhagynak, úgyhogy minek higgyek nekik már az első alkalommal? – emeltem égnek a kezeimet, mintha várnék választ a kérdésemre, de nem tettem. Sokan úgy gondolták, hogy azért öltözködöm úgy, ahogy, hogy a pasiknak tetszelegjek, de ebben nagyon tévednek. A stílusom a sajátom és nem azért vettem fel magamra, mert azt gondoltam, hogy ezzel több pasi szívét lehet meghódítani, sőt ami azt illeti, inkább a fele rám sem néz emiatt. Nem is bánom, maradjanak maguknak és boldogítsanak mást, de nekem nincsen szükségem rájuk. Apa és pasi nélkül is boldog fiatal vagyok, nem látszik eléggé?
- Hát, egyhamar biztos nem felejtjük el – jegyeztem meg elgondolkozva, hiszen igaz, ami igaz: ez emlékezetes nap marad. Nem is biztos, hogy a fogda miatt, de Noelle sem egy átlagos csaj, akivel nap mint nap összefuthatsz a város utcáin, de talán az önfejűsége miatt van ez. Engem azonban nem zavart, csak addig, amíg rá nem jöttem, hogy végül is egész jól megérthetjük egymást, ha nem a rosszat keressük a másikban.
- Az egyik kajáldába akartam menni, de úgy tűnik, majd otthon eszek, ha kivisznek innen – válaszoltam Noelle kérdésére, hiszen ha anyu meghallja ezt, biztos agymosást kapok és mehetek is haza. Vagy csak megforgatja a szemét és hátba vereget, mondván, hogy nem baj, volt már ennél nagyobb balhém is. Nem is tudom, hogy melyik lenne a jobb. Addig is ott maradtam a csaj mellett, akivel az első benyomásokhoz képest egész jól sikerült elbeszélgetnünk. Nem telt bele fél óra, mire szóltak nekünk, hogy mindkettőnkért megjöttek és kiszabadultunk. Csak egy köszönő pillantást vetettem anyámra, amikor kiengedtek a fogdából, de ő csak elhúzta a száját.
- Ó, és Noelle! – fordultam vissza a lány felé – Nehogy belém gyere még egyszer – húztam mosolyra a számat, s mintha ez egy normális viccnek hangzott volna. Nem gúnyos, nem szánakozó, hanem normális poén volt. Lehet, hogy többet kéne a rendőrségen tölteni az időmet? Kizárt!