VIDÁMPARK

Megértően bólogattam hallgatva, amit Barbara mesélt az életéről, a világnézetéről és a családjáról. Minden egyes apró részlet, amit megosztott magáról egy-egy darabja volt a hatalmas kirakósnak, ami Őt jellemezte. Véleményem szerint minden ember mögött több van, mint amit mutat, sokkal többet rejtegetnek az emberek, mint amennyiről mi csak sejthetünk. Saját példám okán tudom, hiszen sosem akarnám szemtől szembe azzal keseríteni apám, hogy nem veszem át a halászboltját, de belülről valójában emészt a tény, hogy egyszer majd már sok lesz a kettő, és választanom kell. Ez a belső vívódás és őrlődés szerencsére nem látszik kívülről, és igyekszem is megfeledkezni róla. Elég egy mosoly vagy egy kedves partner, mint Barbara, és akkor máris messze szállnak a problémák.
– Én is szeretem élvezni az életet, de nagyon is megértem a szüleidet. Én, ha lenne egy lányom, aki a tengerentúlra szeretne költözni huzamosabb időre, azt hiszem odakötözném az ágyához – fejtettem ki feltörekvő gondolatom halvány mosolyra húzva a számat, és úgy pillantottam a lányra még mielőtt elhatároztuk volna, hogy kipróbálunk egy vidámparki attrakciót. Választásunk az óriáskerékre esett, mely esetén örömmel konstatáltam, hogy Barbara nem bánta, hogy velem tartson. Egyedül unalmas lenne letekinteni a városra bármennyire is szép is az.
A sort csendesen vártuk végig, és azt hiszem egyikünknek sem tűnt fel, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Nekem legalábbis csak akkor esett le, mikor a mögöttünk csevegő barátnők épp azt vitatták, hogy milyen aranyos pár vagyunk. Épp szólni akartam, mikro Barby-nak is feltűnt a kissé kínos szituáció, de azért nem tartottam az ő hibájának, tehát bocsánatkérését elhessegettem, és ehelyett zaavrtan túrtam a hajamba, miközben elfoglaltuk a helyünket az érkező kocsiban, mely fel fog vinni minket több emeletnyi magasba.
Igyekeztem tekintetemet a karnevál színeiben pompázó szórakoztató központon tartani, de ahogy egyre magasabbra emelkedett a kerék ezen része magával ragadt az éj sötétjét átmetsző csillagok ragyogása, és bágyadt mosollyal hallgattam végig, amit Barby a romantikus filmekről mond. Nem igazán tudta, hogy ezt miért kell tudnia, de nem is volt olyan, aki továbbszövi magában a gondolatot. Már régen lemondott arról, hogy megfejtse a bonyolult női elmét.
– Nem azért, de én is remélem, hogy egyenletes tempóban végigvisz minket. Azt hiszem a lánykéréshez kicsit többet kellene tudnom rólad a nevednél – fordult a lány felé vigyorogva a srác, és ölébe pihentetett kezeit összekulcsolta, miközben figyelte, hogy a szél hogyan játszik a másik hajával. Ilyen későn valóban gyönyörűnek mutatta az éj a mindig nyüzsgő Los Angeles-t, és a Hold fényében fürdő tenger egy egészen más szintre emelkedett.
Az óceán az egyik szerelmem, nem csak a szörf miatt, hanem mert minden oda köt. Nem tudom elképzelni az életem egy teljesen szárazföldi helyen. Inkább élnék egy lepukkadt úszó városban, mint egy aranyban fürdő sivatagi oázisban.
– Na, és hogy tetszik Los Angeles így, madártávlatból? – tudakoltam kíváncsian, mert bevallom, én sem láttam sokszor így, de lenyűgözött. Főleg, hogy éppen ekkor értünk félúthoz, az óriáskerék tetejéhez.
– Ó, nézd, a Rémségek háza! – lelkesedtem, amint kiszúrtam a magasból a kis bunkert, mely már innen sem volt túl bizalomgerjesztő: vérre emlékesztető löttyel festették ki a falát. A lényeg, hogy a sötétbe visznek be embereket, ahol mindenféle horror-film szereplőknek beöltözött fickók próbálnak meg ijesztgetni. Évek óta nem voltam, de rémlik, hogy jól mulattam az ikertesómmal, aki elvitt oda. – Be mersz menni? – kérdeztem Barby-től, és felemelt szemöldökkel, felé fordulva vártam a választ.