ÉLELMISZERBOLT

Morcosan vágtam a mobilomat a falhoz. Ha a szüleim látták volna, hogy ezt csinálom, minden bizonnyal nagyon kiakadtak volna. Minimum visszakövetelték volna az árát, de most szerencsére nem tartózkodott egyik se a szobámban. Mint úgy általában. Ezért is volt igazán könnyű dolgom, amikor el kellett dugnom előle a ruhákat, amiket a bátyám nekem csinált. Nem akartam eladni őket, ezeket én kaptam. Ha ezt látnák, megkapnám, hogy önző vagyok és nem gondolok a családra, pedig ez nem igaz. Inkább ők azok, mert még ahhoz is hozzányúlnak ami nem az övüké. Ezzel így általában nem lennének azok, de mivel önös érdekek vezérlik őket… Nem értem miért kell mindenből pénzt csinálni, de komolyan. Vannak dolgok amiknek egyszerűen csak eszmei értékük van és kész. Ilyenek számomra azok a ruhák is, amiket Iason tervezett. Nem tudják mennyi munka volt bennük és milyen szeretettel készítette nekem. Ők az ilyen dolgokat már nagyon régóta nem tudják megérteni.
Minő meglepetés, hogy hamarosan meghallottam a kerekek surranását és kopogás hallatszott be az ajtómon.
- Calliope, miért tombolsz már megint? – szólt be apa, mire felsóhajtottam. A következő pillanatban kinyílt a szobám ajtaja és begurult rajta.
- Ez is ilyen kamaszdolog, ugye? – kérdezte. Sokan azt hitték volna, hogy csak jó fej apa akar lenni, de nem erről van szó. Ki akarja deríteni mi a bajom, mert éppen nincsen jobb dolga. Aztán adni egy jó kis fejmosást, hogy megint „semmis problémák miatt dühöngök, amit kivetítek a környezetemre”.
- Tudod, hogy nem szeretem ezt. – válaszolok neki. Pontosan értette miről beszélek. Utálom ha betörnek a szobámba. Szeretek egyedül lenni a szemétdomb tetején, ha már több nem jutott nekünk ennél. Nem elégedetlen vagyok, csak egyszerűen idegesít ha az engedélyem nélkül lépnek be a szobámba. S hamarosan érkezett a válasz, amit már szinte szinkronban tudtam mondani apámmal.
- Ez az én házam. Oda és akkor megyek be, amikor akarok. – jelentette ki, a héten már legalább harmadszor. Felsóhajtottam és nem válaszoltam neki, csak kimásztam az ágyból és összeszedtem a mobilomat. Ha jól emlékszem nem állítottam be magamnak ébresztőórát, már nincsen rá szükségem hiszen szünet van, dolgozni meg csak délután megyek. Valami miatt mégis csak csengett. Óvatosan feloldottam a készüléket, aminek a kezdőlapja egy közös kép Sunnyval. Egész jóban lettünk az utóbbi időben annak ellenére, hogy a bátyjával kissé civakodós a viszonyunk.
- Ki ez a lány? – jött rögtön a kérdés. Semmi érdeklődés nem volt a hangjában, ezért úgy döntöttem nem vagyok köteles válaszolni neki.
- Elmentem fürdeni. – jelentettem ki, majd leléptem. Hallottam még ahogyan pár jelzőt mond rám, köztük volt a „szemtelen”, meg az „elkényeztetett liba” is. Na hát ez utóbbival nagyon tudnék veszekedni, de inkább nem teszem. Már megtanultam, hogy apámat úgy a legegyszerűbb hatástalanítani ha az ember egyszerűen átnéz rajta.
Mire visszatértem a szobámba, szerencsére már nem volt ott az érintett személy, ezért nyugodtan öltöztem fel. Időközben megnéztem az sms-t amit kaptam. Cartertől jött, s szinte azonnal válaszoltam is neki, hogy szívesen megyek. Pillanatok alatt elkészültem. Nem nagyon sminkelem magam alapból se, s mivel a legjobb barátommal találkozok, indokolatlan is lenne magamra kenni egy egész vakolatréteget. Nem vagyok az a fajta lány aki festővásznat csinál az arcából csak azért, mert találkozik egy fiúval. Felkaptam egy rövidnadrágot, egy egyszerű kis felsővel, meg tornacipővel. Én is magamhoz vettem egy keveset a spórolt pénzemből, hogy vegyünk fagyit is.
Örültem neki, hogy a kapcsolatunkon nem érződik, hogy pár hónapja találkoztunk újra. Tényleg nagyon féltem tőle, hogy esetleg nem lesz ugyanolyan a viszonyunk, vagy ő is úgy fog kezelni, mint a többiek, de szerencsére nem lett így. Sok mindent kellett pótolnunk, de hamar letudtuk a dolgot, s most már mondhatom azt, hogy ténylegesen ő a legjobb barátom. Sok mindent elmondhatok neki, amit másnak nem tudtam és ez hatalmas segítség. Levette a terhet a vállamról, amit eddig cipeltem. A bátyámmal azért mégse beszélhetek meg mindent a helyzetemből kifolyólag. Azt szeretném ha boldog lenne, ezért nem meséltem neki soha, hogy micsoda lelki sérülések értek a suliban és otthon is. Carter az az ember, akinek kiönthettem a lelkem.
Most éppen a bolt felé igyekeztem, ahol rendszerint bevásárol. Jó dolognak tartom, hogy a szülei befogják azért a házimunkára annak ellenére is, hogy jól keresnek. Legalább lesz benne egy kicsi háziasság és tudja majd kezelni a pénzt. Azért tényleg nem mindegy az embernek, hogy mire költ még akkor se, ha van mit szórni. Mert ha egyszer elfogy, csak foghatja a fejét utána, hogy „jézus, milyen hülyeségekre költöttem el a pénzem”.
Megálltam a bolt előtt, s ameddig Cartert vártam, kíváncsiságból bekapcsoltam azokat a számokat, amiket tegnap tettem rá a telefonomra. Valami koreai zenekar voltak, FT Island a nevük. Kíváncsi voltam arra, hogy Sunny-ék vajon milyen zenét hallgathattak. Nem olyan rossz, de nem is nevezném a stílusomnak.
A fiú hamarosan be is kanyarodott az utcába. Azonnal mosolyogni kezdtem. Megvártam amíg kiszáll, aztán csak utána mentem oda megölelni. Mindig így üdvözöltem.
- Szia. – köszöntem neki, majd rendezgetni kezdtem a kissé kócos haját – Na hát, fésülködtél te a héten?
Na nem mint ha nem állt volna neki jól a kissé borzos haj, de valamivel azért szerettem volna kedvesen cukkolni.
- Hogy vagy? Történt veled valami jó az utolsó találkozásunk óta? – érdeklődtem, majd elindultam a bejárat felé. Felesleges itt kint álldogálnunk, vásárlás közben is tudunk majd beszélgetni.

Alapjáraton kíváncsi természettel áldott meg a sors. Annyira azért nem voltam az, hogy mélyen beleássam magam az ázsiai kultúrába meg szokásokba, de azért a zene egy olyan dolog, ami minden országban más és más jobb esetben. Ezt azért gondolom így, mert egyszer a suliban kellett kiselőadást tartanom Németországból, ahol a zeneipar nem éppen a csúcson van. Ha egy országot meg akarok ismerni, vagy valamiért felkelti a figyelmem, akkor mindig először a zenével kezdek.
Most egyszerűbben is ismerkedhetnék. Elég lenne megkérdezni az újdonsült koreai ismerőseimet, hogy milyen ott, de én mégse tettem. Sun Woo minden bizonnyal kigúnyolna, Sunny meg… Nem tudom miért, de nem akartam beszélni vele a dologról. Ezért is töltöttem le pár számot a mobilomra, hátha abból megtudok valamit. Sun Woo ilyen zenéket szeretett volna? Ez a férfi valahogy… Más. Az egész banda más. A dallamok lágyak, kellemesek, és egy egész képet festenek le elém annak ellenére, hogy nem ismerem a szöveget. Az énekes mélyen csengő hangjában benne volt a világ összes szenvedése, amitől libabőrös lettem. A mi zenénk nem ilyen. Nem ennyire kifejező és őszinte, inkáb csak gépies. Ez azt jelenti, hogy az emberek is gépiesek ebben az országban? Csak tesszük a dolgunkat, de nincsenek érzéseink? Szeretem az országomat, félreértés ne essék, de nem vagyok vele kapcsolatban elfogult. Nagyon ritka, hogy egy zenész ennyire kiöntse a szívét…
Ilyen és hasonló dolgokon gondolkoztam amíg nem jött meg a barátom, aki viszont nem is lát tovább ezeken a határokon. Biztos vagyok benne, hogy a világutazós álmomat se tudja megérteni, de támogat benne, mert barátok vagyunk.
Azonnal észrevettem amikor leparkolt az út szélére. Egy ilyen kocsi mégis kinek kerülné el a figyelmét? Hát ez az. Senkinek. Mindig előbb észreveszem annál, hogy a frászt hozná rám.
- Nem, nyugi, pontosan… - néztem a mobilomra, amin a zene szólt – 2 perc ötven másodpercet. Ez határozottan jobb, mint a múltkori, szóval rekordot döntöttél.
Miközben ezt mondtam neki, megveregettem a vállát, mintha dicséretet kapott volna. Sose váratott meg nagyon, fogalmam se volt arról, hogy a múltkor mennyi ideig maradt el, de akkor se kellett tíz percnél többet ácsorognom egyedül.
- Még szerencse, hogy lány vagyok és nálam mindig van. – csóváltam meg a fejem és már kerestem volna elő, de természetesen csak heccből – Ilyen lelenc kinézettel velem aztán nem fogsz mutatkozni Carter Daanen!
Talán még sose fordult elő, hogy elpirultam volna a fiú társaságában. Az nem hozta zavarba, sose tett felé olyan lépéseket amitől vörösödhetett volna a bőröm. Valahogy… Annyira természetes volt a barátságunk, hogy elsőre ki tudtam neki önteni a szívem a Iasonról, anyáékről, meg mindenről. Sun Woo-ról mégse beszéltem neki. Nem is igazán lenne mit mondani. Megmentett azoknak a lányoknak a markából, én rosszul lettem és ő meg egyszerűen hazavitt és megetetett. Természetesen tudtam a cikkről is, ezért is próbáltam minél kevesebb embernek – magyarul senkinek – elmondani az incidenst. Nem akarok a címlapokra kerülni. A suliban már így is elég érdekesen néznek rám, mármint azok, akik ismerték a fiú együttesét.
- Izéé… koreai – feleltem neki végül. Most már biztosan nem menekülök, neki meg nem fogok hazudni azért, hogy kivágjam magam ebből a helyzetből. Anyámmal megtenném, Carterrel nem fogom.
Csendben követtem a barátomat a boltba. Nem azért hallgattam, mert nem lett vona mit mondanom neki. Egyszerűen csak meg akartam várni, hogy válaszoljon nekem. Néha elgondolkoztam azon, hogy nem unatkozik-e. Ennyit lazulni? Egészséges lenne?
- Te csinálsz is néha valamit? Mi lenne, ha valamikor megint mennénk a Palmwoods-ba medencézni a haverjaiddal? Legalább addig is kimászol a négy fal közül. – vigyorogtam rá. Amikor a kishúgát említette, akkor szélesebben mosolyodtam el. Igazán helyes lány, mindig kedveltem.
- Én megvagyok. Egy szerencsétlen szituáció következtében ismertem meg egy kedves lányt, akivel azt hiszem barátok lettünk… - mosolyodtam el, de nem mondtam ki mindent. Sun Woo… Hova tehetném a fiút? Miért gondolok egyáltalán ennyit rá? Biztosan a fejembe is bele akart mászni az a bunkó. Olyan, mint egy parazita, csak úgy terjed az emberben. Én mégse így gondolok rá… Furcsa.
Vigyorogva néztem ahogyan felderül az arca az édesség láttán. Ilyenkor nagyon emlékeztetett arra a kisfiúra, aki régen volt. Akivel olyan sokat játszottam kiskoromban, sőt sokszor aludtam náluk, vagy ő náluk. Anyuék kedvelték Carter családját, most viszont tudni se akarnak róluk. Miért változnak meg ennyire az emberek? Nem tudtam eldönteni mitől hiszik azt, hogy a viszonyuk tönkremehetne azért, mert most más anyagi körülmények között élünk.
- Gyere, vegyünk hozzá fagyit is – intettem felé és meglobogtattam a pénztárcámat – Iason küldött nekem egy csomó ruhát amik az új kollekciójában lesznek majd, szóval nem kell arra költenem a zsebpénzem.
Tényleg nagyon boldog voltam a bátyám figyelmessége miatt. Azt meg nagyon remélem, hogy mikor hazaérek a doboz ugyanúgy a felfeszegetett parketta alatt fog állni, ahova eredetileg dugtam. Vagyis na… Ott csak a cuccok vannak, a dobozt igazából megsemmisítettem. Remélem, hogy nem lesz annyi eszük anyáméknak, hogy ott kutakodjanak. A szekrényembe amúgy se nagyon nyúlnak be, mert ott nem találnak általában semmi eladhatót.