BENZINKÚT

Mit is csinálhatna egy normális ember a mai napsütéses napon? Hát szögezzük le, hogy nem plázákat járok vagy éppen a pasimmal nézzünk egy nyálas romantikus filmet a moziban, esetleg a tengerparton henyélek. Nem, mivel ma csak délután kell játszanom a partőrt, ami mint kiderült, annak ellenére, hogy elég laza melónak tűnt, annál nehezebb. Jön a kis nyolc éves srác, aki nem tud úszni, vagy a nagymami, aki azt hiszi, hogy nem olyan mély a víz, hogy elsüllyedjen, de végül mindkettejüknél kiderül, hogy máshogy gondolkodtak az egész úszás dologról. Az a legjobb, amikor még a szülőnek áll feljebb, hogy én hogy mertem kihalászni a gyerekét a tengerből, amikor éppen arra akarta megtanítani, hogy legyen már komoly és ne szórakozza el az egész életét! Két szempontból nem értettem vele egyet. Az első és az idegesítőbb ok, hogy én csak a dolgomat végzem, míg neki éppen az lenne a dolga anyaként, hogy figyelje a pici kis fiát. Másodszor is, miért várja egy nyolc éves taknyostól, hogy komolyodjon meg? Szépen ki is röhögtem a nőt, aki persze nem értette, hogy miért teszem, de szépen ott is hagyott. Nem is zavartattam magamat, mivel ilyen voltam a munkám, hiszen a partőrködés azzal járt, hogy néha szóváltásba keveredtél az emberekkel, akiket próbáltál megmenteni, de ők nem így fogták fel. Azért jegyezzük meg, hogy nem mindenki az ’egyszer élünk’ elv alapján tölti a napjait, illetve nem hagyhatom, hogy megfulladjanak, mivel akkor kirúgnak és más normális munkát pedig nem hiszem, hogy elviselnék. Most komolyan? Menjek el szemetet szedni vagy legyek az, akit a nyálas tini sztárok ugráltatnak? Kösz, inkább nem. Tehát ez a meló egyelőre jó, még a főnököm sem olyan rossz – bár dagadt és akkor hasa van, mint egy sörös hordó - , de még a tengerparton is lehetek és bikiniben tölthetem a délutánjaimat.
Szóval én ezen a napon kocsikáztam a városban és beugrottam néhány helyre, majd megálltam a benzinkútnál, mert már megint kifogyott a benzin. Komolyan, alig vezetem ezt a tragacsot – ami nem az, de attól függetlenül nem tudom másnak nevezni - , mégis folyamatosan a benzinkútnál kötök azonban. Azonban mielőtt betöltöttem volna, láttam, hogy egy kikötözött szőrcsomó elvégezte a dolgát a kocsim kerekére. Na, ez nem volt szép!
- Ide figyelj, te ki szőrcsomó! Nem az én autóm a legjobb hely arra, hogy megtedd, amit tettél. Csak tudnám hol a gazdád, aki még erre sem tanított meg. Lenne hozzá egy-két szavam – morogtam a kutyának, miközben paskolgattam. Lehet, hogy valaki azt hitte, hogy simogatom, legalábbis távolról úgy tűnhetett, de én nem süllyedek ilyen mélyre.
- Csá, szóval a te kutyád? – kérdeztem, bár nem volt kétségem felőle. Amilyen jó kislánynak kinézett, nem is csoda, hogy nem bírta rendesen megtanítani a „kutyuskáját” – Legközelebb mondhatnék neki, hogy ne az én kocsimat szemelje ki! – mutattam a kerékre, majd lenézően pillantottam végig a kiscsajon. Hát, nem volt valami szép bevezető, így hát ne várja el, hogy a következő percekben ennél kedvesebben viselkedjek vele.

Persze, persze. Jön a szokásos magyarázkodás és az aranyos szempilla rebesgetés annak érdekében, hogy ne csináljak velük semmit, mert most kivertem a balhét. Megszoktam már az évek alatt, hogy mindig mindenki ezt csinálja, mivel nem sokan vannak olyanok, akik képesek kiállni maguk mellett – ha azért akadok ki, mert mégis nekik van igaza – és nem csak hagyják, hogy én panaszkodjak és panaszkodjak. Igen, megesik, hogy ez van és tényleg néha nekik van igaza, de persze ez nem sokszor esik meg. Ahogy most sem. A kiscsaj most ezt komolyan gondolta? Hogy merte a kutyáját kikötni, hogy aztán célba vegyen egy autót, ami éppen az enyém volt! Nem néz valami sorozatot, amiben az amerikai gazdikákat arra buzdítják, hogy ha már van kutyájuk, akkor tanítsák őket normálisan. Hívta volna ki ő is a Kutyadokit vagy kinek hívták azt a fogkrémreklámba való csávót, aki a kutyákat tanítgatta? Persze, könnyen beszélek, mivel nem volt háziállatom, de nem is hiányzik, őszintén szólva. Nem kell nekem egy állat, aminek a megneveléséhez türelem és kitartás kell, ami persze belém nem sok szorult.
- Én haragudjak rád azért, mert a kutyád odacsinált a kocsimhoz? Kösz, de ez én reszortom. Én csak kiverem a balhét, utána pedig te magadba szállhatsz és gondolkozhatsz rajta, hogy miért is tettem ezt – válaszoltam gúnyosan, majd megforgattam a szememet. Most még magyarázkodjak is? Nem volt neki annyi elég, hogy csúnyán néztem és azt vártam, hogy ebből tanuljon? Velem nem jó újat húzni, úgyhogy jobb lenne, ha hagyná, hogy elhagyhassam nyugodtan a benzinkutat és aztán én is mehetek a magam dolgára és ő is a kis kutyulijával együtt. Ha ennyire meg tudja tanítani, akkor menjenek el együtt egy kutyatáp reklámba vagy valami ilyesmi, de ne éppen egy ilyen helyen rabolják az értékes időmet. Ugyanis nem azzal töltöm a szabad óráimat, hogy csajok fejét kiabálom le, mert nem tudnak normálisan élni vagy ilyesmi, de ez még nekem is új volt. Nem mindennap történik velem ilyen, de attól függetlenül nem is akarom, hogy többet előforduljanak efféle események.
És még beszélgetést is akar kezdeményezni? Mi ez? A Kész Átverés, amiben megkérték, hogy tegye ezt, utána pedig majd jelentse be a beszélgetés végén, hogy kapok cserébe egy vadonatúj kocsit, ami nem mellesleg egy vörös Porsche? Remélem, hogy nem!
- Úgy nézek ki, mint egy turista? Inkább te nézel ki úgy! – jelentettem ki határozottan, majd csípőre tettem a kezemet – Dehogyis, én mindig is itt laktam. Te viszont tuti, hogy új vagy. Honnan jöttél? – vontam fel a szemöldökömet, mert legalább kíváncsi lettem volna rá, hogy honnan és legfőképp miért került ide. Ne mondja nekem, hogy ő is valami sztárpalánta, mert akkor megáll az eszem!

Én biztos, hogy nem fogok elköltözni innen, mert bármennyire is mindenki azon a véleményen van, hogy el akarok szabadulni az ősöktől, én nem vagyok mindenki. Sosem értettem egyet a többiek gondolkodásával és stílusával, nem csoda, hogy ebben sem értünk egyet. Én maradok itt, jó nekem Los Angeles is, nem kell valami ázsiai nagyváros vagy kis porfészek, nekem tökéletes megfelelnek az itteni körülmények is. Vagy valaki el tudna képzelni egy lovon vagy a ferdeszeműek társaságában? Bár LA is elég nagy, mégsem egy falusi szintű tanya és egy metropolisz, úgyhogy megelégedhettem azzal, amit a város kínált. Voltak itt jó helyek, munkám is akadt és ha nekem gondom lenne, akkor sem én költöznék el, hanem akivel gondom van. Egyébként sem vagyok egy regény szereplője, aki menekül a „sötét múltja elől”, én ki nem állhatom, hogy valaki így oldja meg a problémáit. Nem is csoda, hogy miért, hiszen apám is ezt tette.
- New York… sejthettem volna – néztem végig a felelőtlen gazdán, akit más városban el sem tudtam volna képzelni. Mondják nagyképűen, hogy nem az első benyomás által kell valakit lebélyegeznünk, de ez a kiscsaj eddig semmi jót nem tudott produkálni előttem. Persze, kedves, aranyos, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy remekül megleszünk az elkövetkezendő percekben. Vagány vagyok és nagyszájú, gyakran még bunkó is, ezért nem sokan tudják elviselni a társaságomat, de hát teszek is róla, hogy így legyen! És nem is tud érdekelni, hiszen megvan a saját életem, megvagyok én barátok nélkül és haverok nélkül is, mivel már megszoktam, hogy nem nyüzsögnek körülöttem az emberek. Inkább így, mint plázacicákkal egy társaságban, akik arról panaszkodnak, hogy mindjárt le fog törni a körmük.
- Modell? Hát, mi más – forgattam meg a szemeimet, mivel olyan törékeny volt, hogy csak modellnek mehetett. Nem is néztem volna ki semmilyen riporternek, partőrnek sem vették volna fel, de még a kissé – hogy is mondjam? – gusztustalanabb munkák sem illettek volna, mint a szemétszedő vagy a mosogató. De hát, mindenki úgy él, ahogy akar – Partőr vagyok a malibui tengerparton, ha ennyire érdekel – válaszoltam határozottam, mivel ő kérdezte. Nem mondom, hogy a világ legjobban fizetett munkája, de nekem megfelel annyira, és nem is kell sokat dolgoznom. Az órák száma kevés és azért a tengerparti hangulat és az egész napos napsütés sem hanyagolható, csak az úszni nem tudó gyerekek és nagymamák zavarnak.
- Legalább mondd, hogy a neved nem Barby és a pasidat nem Kennek hívják – gúnyolódtam, bár legalább azt eddig nem mutatta ki, hogy mennyire hasonlítana a szőke barbihoz. És remélem nem is fogja kimutatni.

Tudok róla, hogy nagyszájú vagyok és gúnyos megjegyzéseim nem minden ártatlan léleknek tesznek jót, de mégis így éltem. Már nagyon régóta én voltam a lázadó és kitűnő lány a sokaságból, de nem óriási vásárlós szatyrokkal a kezemben, hanem egy olyan stílussal és öltözködéssel, ami nem sok emberre jellemző. Sőt, nem nagyon találkoztam még olyan lánnyal, aki képes lett volna hosszabb ideig a vagány csajt játszani és úgy is öltözködni. De ilyen vagyok én, s nem fogok egy hamar megváltozni. Régen mindig azt mondták nekem, hogy "bezzeg majd, ha jön a szerelem", akkor minden meg fog változni, de tudják mit? Nem is így lett, hiszen én összetörtem a pasik szívét és nem nagyon változtam meg. Miért is? Minden pasi egyforma: önző és egy csepp esze sincsen. Manapság mindenki menő akar lenni, de végül mindig kiderül, hogy sosem lehet az, mert nem is olyan, csak mutatni akarja. Ismerem nagyon jól a pasikat, mindegyik ugyanolyan, még azt sem figyelik egy lányon, hogy mennyire van maga alatt néhány helyzetben, csakis magukkal törődnek. Akkor nekem emiatt miért kéne megváltoznom? Hogy naiv legyek és szépen összetörjék a szívem. Kösz, nem!
- Alison - feleltem flegmán, hiszen minek kell a nevem? Az etikett és az udvariasság követeli azt az emberektől, hogy a nevükön szólítsák egymást, de attól függetlenül nem hittem volna, hogy fél óránál tovább fogok emlékezni Cassy nevére.
A modellkedésnél minden jobb, még a partőrség is. Egész nap a kamerák és dagadt pasasok között lenni, akik elmondják, hogy milyen pózba állhass, nem lehet fantasztikus munka. Azonban, aki ezt elvállalta, viselje is el a következményeit.
- Nagyon jó olyan sztárpalántákat kimentegetni, mint amilyen te vagy - húztam el a számat, hiszen minap éppen kimentettem egy csajt, aki ugyanígy modell akart lenni és majdnem leordította a fejemet azért, mert "Hogy mertem én kihozni onnan, amikor ő is ki tudott volna jönni?". Igen, csak nem biztos, hogy akkor már élve, de én nem vagyok hajlandó a sztárocskák miatt felidegesíteni magam.
- Csak úgy figyelmeztetlek, itt minden második lány modell akar lenni, úgyhogy határozottabbnak kéne lenned, hogyha szeretnél is valamit elérni - fűztem hozzá saját véleményként, hiszen los angelesiként láttam én nap mint nap vékonyabbnál vékonyabb lányokat a modellügynökséghez rohanni, csak azért, hogy majd a címlapokon lehessenek. Mégis ki olyan magamutogató, hogy ezt tegye? Szerintem undorító, hogy van valaki, akinek ez a munkája és ő mindenki szeme láttára ezt csinálja. Ezért vagyok én partőr: jó meló és nem is látja az egész világ, hogy mit csinálok.

Több ok volt, ami bizonyíthatta, hogy miért nem bírtam azt effajta beszélgetéseket. Első: ennek úgy sincsen semmi értelme, mivel holnap elfelejtjük az egészet és mindenki boldogan él, amíg akar. Sosem szoktam úgy társalgásba belekezdeni, ha nem is érdekelt az illető vagy nem volt neki valami óriási mondanivalóm, amit mindenképp meg szerettem volna osztani vele. Kettő: nem akart többet tudni az illetőről, mert minek? Ha az utcán megállítanak azért, hogy válaszoljak egy kérdésre és nyerhetek vele milliókat, akkor sem azt fogják tőlem megkérdezni, hogy az előttem álló kiscsajnak mi a kedvenc színe. Nem is szoktam ilyeneket megjegyezni, mert nincs semmi szükségem rá. Három: olyan beszélgetőpartnerrel, mint Cassandra, inkább kihagynám az elkövetkezendő időket, mert úgysem kérdez olyat, amit értékelnék. Sosem értettem, hogy az emberek miért hiszik azt, hogyha személyes kérdéseket tesznek fel, akkor valaki válaszolni is fog rájuk normálisan és nem is fog rajta megsértődni. Emellett ki őszinte ma már? A pasik nem, a plázacicák nem, a hírességek nem, akkor ki az?
Csak megforgattam a szememet a mondatán, mert nem izgatott, hogy tud úszni vagy sem, bár jó volt meggyőződni felőle, hogy legalább őt nem kell kimentenem a vízből. Bár ki tudja? Mindenki úgy megy oda, hogy tud úszni, aztán valahogy mégis nekem kell némelyiküket kihalászni onnan, még ha elméletben tudnak is úszni.
- És mi gátol meg benne? A modellkedés? – kérdeztem ironikusan, mert ha én meg akartam tenni valamit, akkor megtettem. Ha „nincs időm rá”, akkor is megteszem, mert nem élek olyan életet, amely azt kívánja, hogy a nap 24 órájában rohanjak. Az kéne még! Bőven elég nekem a saját dolgom is, de így is furcsa módon mindenre van időm, amire időt akarok szakítani. Ez már olyan sablonos szöveg, hogy valaki nincs rá ideje, hogy meg sem lepődik rajta az ember. Nem is csodálom, hisz manapság rajtam kívül mindenki el van foglalva a nem is olyan lényeges kis dolgaival, ezért nincsen ideje másra. Szánalmas.
- Most ez hogy jött ide? – horkantam fel, amikor a testvérem felől érdeklődött. Hogy van –e? Mégis neki mi köze ahhoz? Olyan, mintha én rákérdeznék, hogy eddig hány pasija volt? Magánügy az is, ez is. Én sem kérdezek rá, akkor ő sem tegye – Nagyon szeretsz mások magánéletében turkálni? Csak mert akkor előre szólok, hogy én nem hagyom – jegyeztem meg gúnyos mosoly kíséretében, hiszen legalább tisztázhattuk, hogy mit is várhat tőlem. Olyan nagy dolog, hogyha azt kérem, hogy ne ilyeneket kérdezzen? Eddig senkit nem küldtek börtönbe azért, mert nem érdeklődött attól, akivel összefutott, hát ő sem fog, hogyha ettől tart. Bár kételkedem benne, hogyha nem mondja el, hogy modell, akkor sem fogják bezárni. Ez a „jó kislányok” sorsa.

Régen rosszul csinál valamit az illető, ha a munka az oka mindennek. Vagy csak ő fogja rá, mert vannak tényleg olyanok, akik mindent megtennének, hogy ne kelljen tenniük az igazi dolgukat. „A munka ugyanis elveszi az összes szabadidőmet, s nincsen egy perc nyugtom sem”, felelik ilyenkor, mintha a világ legrosszabb munkáját fogták volna ki. Persze, még az is elhiszi, aki amúgy hitetlen! Miért teszik azt az emberek saját magukkal azt, hogy panaszkodnak? Mitől lesz nekik akkor jobb? Vagy ez valamilyen felsőbbrendűséggel tölti el őket? Sosem kedveltem azokat, akik panaszkodtam, mert őszintén: kit érdekel? A sulimban voltak a tipikus szőke lányok, akik a jegyükről panaszkodtak vagy éppen a körmük volt a téma. „Jaj, letörött, most csináljak? Ez is a manikűrös hibája” – nyavalyogtak órák közben, amikor a könyvek kinyitásakor éppen leesett a hosszú műkörmeikről egy darab. Olyan idegesítőek voltak, hogy örültem neki, amikor elszabadultam onnan, mert maga volt a pokol. Milyen lelkűek az ilyen emberek? Én sem vagyok szent, de ők! Áttipornak mindenkin, megalázzák őket, a tinik elméletileg legszebb éveit elrontják, és közben azt hiszik, hogy szépek és tökéletesek. Nagyképűek, s erre buknak az üresfejű, focista pasik. Nem csoda, hogy én jócskán kilógtam a sorból a suliban, de most sincsen másképp. A világ sem változott és én sem.
- Úgy tudlak sajnálni! Biztos nagyon kimerítő lehet, hogy egész nap a kamerák előtt álldogálsz és mosolyogsz, mint a jó kislányok – jegyeztem meg tettetett bájolgással, annak ellenére is, hogy az én munkám sem volt nagyon kimerítő. Én azonban nem panaszkodom, csak magamnak, azt pedig mindenki megteheti! Másoknak nem szoktam semmi olyat mondani, ami a munkámmal kapcsolatos, mert amúgy tényleg nem rossz. Inkább, mint a modellkedés.
- Akkor nem vagy túl szerencsés – mosolyodtam el gúnyosan, majd megforgattam a szememet. Ez volt a tipikus jó kislányos mentegetős szöveg, amit azért vetnek be, hogy ne haragudjunk rájuk és ne tegyünk gúnyos megjegyzéseket. Ez azonban nem nagyon sikerült neki, mint látszik. Ugyanis nem vagyok hajlandó kedvesebben beszélni vele, ha amúgy sincsen kedvem, miután a kutyája odacsinált az autómhoz. Ilyen találkozás után ne várja, hogy aranyos mosolyogva trécseljek vele, mert nem fogok.
- Amúgy is túl fiatal vagy a modellkedéshez, nem hiszem, hogy rögtön itt kéne kezdened. Los Angeles nem annyira bájos, mint ahogy te azt hiszed – fűztem hozzá előbbi gondolatmenetemhez, hiszen ismerem a várost: tele van olyan utcákkal és sikátorokkal, amiket a Cassandra-féle lányok még a filmek miatt sem néznének meg.

Megforgattam a szememet a kiscsaj mondatán, mivel kétlem, hogy annak ellenére, hogy itt nőtt fel, bármit is tudott volna arról, hogy az általa koszos, kétes alakokkal teli utcákban és sikátorokban bizony miféle dolgok folyhatnak. Jobb is így, mert a végén még megbántja a pici kis lelkét, mert egészen addig abban a hitben élt, hogy ilyen csak a filmekben van, s bizony ő azt hitte, hogy ott is csak a sikeres és különleges történet miatt. Nem a magafajtáknak valók az ilyen helyek, de ő mégis azt hitte, hogy látott már mindent ebből a városból. Ez most nagyképűség vagy szimplán hazugság? Nem hiszem, hogy valaha is állították már meg azért, mert furcsa színű anyagokat akartak eladni neki, vagy hasonló balhés tetteket végrehajtani vele. Én azonban már jártam így, de néhány keresetlen szó és fejmosás után tudták, hogy ki az, akihez nem szabad hozzászólni. Ó, ugyan hogyan is érhettem ezt el? Nem vagyok jó színész, tehát csak az számított, hogy mennyire voltam határozott és magabiztos. Ő már megbukott volna, ha ezt kell figyelembe venni, hiszen a jó kislányok nem az ilyen városokba valók.
- Azt erősen kétlem – vágtam rá gúnyosan, mivel szó, ami szó, ő volt az egyike azoknak az embereknek, akik megéltek szép, problémamentes és furcsa alakokat kisemmiző világukban, de közben nem ismerték a valóságot. Ahogy engem sem, tehát nem is tudhatták, hogy mindig ilyen vagyok. Miért is lennék vele kedvesebb? Nem mutatott semmi olyat, ami miatt legalább csak egy jó szót kellett volna mondanom neki, főleg miután a kutyája odacsinált az autómhoz. Ne várja, hogy ezek után majd bájologjak vele, mert ez amúgy sem a szokásom.
- Ó, csak nem megsértettem a pici szívedet? Úgy sajnálom, ha megbántottalak valamivel, nem akartam – játszottam az esedezőt gúnyos hangnemmel kísérve, de utána természetesen szélesen elmosolyodtam – Nem én akartam beszélgetést kezdeményezni, úgyhogy ha annyira akarsz trécselni valakivel, akkor nyugodtan leléphetsz. Nem akadályozom meg – jegyeztem meg, mivel ami nem megy, nem kell erőltetni. Régi jó mondás, ami minden ilyen helyzetben természetesen igaz. Nem én kezdtem, nem én akartam ezzel a semmit nem érő beszélgetéssel folytatni a napomat, úgyhogy ha annyira zavarja a jelenlétem, akkor miért nem megy el? A normális emberek mind ezt teszik, de meg is tudom érteni őket. Nem vagyok könnyű eset, hát akkor keressenek olyat, akivel jobban ki tudnak jönni. Ennyi az egész.

Ezt most nem mondhatja komolyan! Láttam már és tapasztaltam is sok mindent eddig, de azt, hogy egy ilyen eset után még azt is mondják nekem, hogy elhívnak, hát ilyet még én sem láttam. Ez aztán mindent túlszárnyal! Amúgy sem vagyok az a fajta, aki lányokkal együtt becsörtet egy kávézóba vagy ilyesmi, de hogy pont egy ilyen találkozás után kelljen ezt „elszenvednem” valakivel, hát ezt soha sem gondoltam volna. De mindig tapasztal újat az ember, nem? Csakhogy nem vagyok bájos lány, aki ellenkezik egy ideig ezzel, majd beadja a derekát, mert rájön, hogyha már egyszer nem neki kell fizetnie, akkor igazán nem utasíthatja vissza az ajánlatot. Nem is vagyok az, amelyik rögtön elfogadja, mert olyan jó és „csajos” ötletnek tartja, hogy ki nem hagyhatná. Én ahhoz a fajtához tartozom, akik szépen visszautasítják, és nem érdekli őket, hogy mennyire bántják meg ezzel a másikat. Komolyan, ezt mégis hogyan képzelte? Szépségkirálynős mosollyal az arcomon majd azt válaszolom, hogy „Hát, persze, ilyen lehetőség úgysem adódik többet! Miért is ne?”. Vagyis miért tenném?
- Kösz, kihagyom – válaszoltam flegmán, mert azért mégsem azzal a csajjal fogom tölteni a napomat, amelyiknek a kutyája odacsinált az autómhoz. Persze, mondhatják, hogy folyamatosan a múlton rágódom, de velünk egyáltalán történt már ilyen? Biztos vagyok, hogy nem! Ekkor mondják általában nekem azt, hogy nagyon makacs vagyok és sohasem adok új esélyt másnak, de mégis mit kéne tennem, ha engem is elhagytak és akkor miért beszélnénk második esélyről? Aki megbántotta a másikat, hát megtette. Mégis mi mentség van rá? A nagy romantikus filmeket kedvelők válaszolnák erre, hogy de mindig ez hozza össze a szereplőket, de akkor ki kell, hogy ábrándítsam őket, hogy ilyen a valóságban bizony nincsen.
- És ha most nem nagyon bántom meg a pici szívedet, akkor megyek és élheted tovább csodálatos életedet nélkülem is – jegyeztem meg gúnyos mosollyal fűszerezve, majd beszálltam az autómba, hiszen minek várnám meg, amíg elmondja, hogy én milyen bunkó vagyok vagy egyéb hasonló. Kaptak már ilyeneket nem is egyszer, nem is kétszer, de igazából, kit érdekel, ha én megvagyok magamban is? Csak a saját véleményemre adok és így is túlélem a napokat, nem kell nekem, hogy egy hozzá hasonló modellecske majd megmondja, hogy hogyan kéne élnem. Én így élvezem, nem kell, hogy más beleszóljon!
Fogtam hát magamat és elhajtottam a benzinkútból. Kit izgat, hogy mit akart volna mondani, ha megengedem? Úgysem találkozunk többé, ebben biztos vagyok.